Merre tart Abe?

Az Abe-kormány 19 tagja közül 14-en tagjai a „Menjünk együtt imádkozni a Jaszukuni-szentélybe!” elnevezésű Ligának. A Tokióban levő szentély a Japán által megvívott háborúk hőseinek és elesettjeinek az emlékhelye. Közöttük vannak azok a háborús bűnösök is, akiket a II. világháború után kivégeztek. Amikor a múltban egy-egy japán vezető politikus, netán kormánytag „tiszteletét tette” Jaszukuniban, nyomban tömegtüntetések kezdődtek Kínában és a két Koreában – lévén ez a két ország a japán gyarmatosítás és az amúgy közismert japán háborús atrocitások legfőbb elszenvedője. Elképzelhető, mi lesz, ha Abe netán kézen fogja kollégáit, és együtt menetelnek mondjuk a hírhedt Tódzsó Hideki háborús miniszterelnök (1948-ban felakasztották) virtuális sírjához.
Továbbá létezik Japánban egy nacionalista szellemiségű, jócskán kormányközeli tanácsadó-elemző intézet, a Nihon Kaigi, amely az ország „hagyományos értékeihez” (a szamurájszellemhez) való visszatérést, egyszersmind a bocsánatkéréseken alapuló diplomácia beszüntetését sürgeti. Ide 13 kormánytag tartozik. De a legfenyegetőbb társulás talán az a parlamenti csoport (benne 9 Abe-miniszterrel), amelyik az iskolai történelemtanítást a japán militarizmus apológiája felé sodorná, tagadja a háborús bűnöket, sőt – Simomura oktatásügyi miniszterrel az élen – vissza is vonatná a történelmi mérföldkőnek számító 1995-ös Murajama-nyilatkozatot, amelyben Japán első ízben fejezte ki sajnálkozását az általa az ázsiai népek körében elkövetett rémtettek miatt. De ez a csoport legszívesebben hatályon kívül helyezné a háborús bűnösök ügyében hozott ítéleteket is. És ha ez nem volna elég, maga Abe elégedetlen az 1946-os alkotmánnyal, amely Japánt a pacifizmus mellett kötelezte el; elégedetlen az oktatási rendszerrel, amely szerinte a hazafiságra (értsd: a japán történelem pozitív megítélésére) nem helyez kellő hangsúlyt; és elégedetlen magával a japán–amerikai biztonsági szerződéssel, hisz abban az ő országa valójában „másodhegedűs”.
Ha darabonként vesszük elő ezeket a dolgokat, új elemeket nemigen találunk bennük. Körülbelül annak arányában, ahogyan Japán vezető szerephez jutott a világgazdaságban (csak nemrég volt kénytelen átengedni Kínának a második helyet), az egyébként amerikai emlőkön kitenyésztett japán politikai elitben fölerősödött a lappangó nacionalista szenvedély, a történelem éppenhogy elkezdett „kibeszélésének” lecsitítása, a németek által nagyon jól, általuk örökös sértettséggel kezelt „gazdasági óriás, de politikai-katonai törpe”-szindróma meghaladásának az igénye. Nem mondhatnám azonban, hogy ma, amikor Kína egyre agresszívebben lép fel katonailag területi vitákban, s amikor észak-koreai rakéták röpködnek japán vizek fölött, az Abe-kormány radikális nacionalizmusa ne volna egy korszak logikus terméke. Sajnos az. De persze az Egyesült Államok százszázalékosan garantálja a szigetország katonai biztonságát, Kínával szemben különösképp, ilyenformán nem nagyon látom valószínűnek, hogy Abe túl akarna vagy tudna lépni a II. világháború lezárása óta érvényes „amerikai rendszer” talpkövein, még akkor se, ha az a bizonyos kétharmad (!) különleges jogosítványokat ad elvileg a kezébe.
De ha már itt tartunk. Aki olvas világsajtót, tájékozódhat arról, hogy Mr. Abe elégedetlen a Japán Nemzeti Bank jelenlegi elnökével (akinek mandátuma áprilisban jár le), és olyasvalakit akar a helyébe, aki az inflációról és a gazdasági növekedésről ugyanúgy gondolkodik, mint a kormány. Azaz jelentős monetáris lazítással (pénzkibocsátással) a jelenlegi 0 közeli állapotból 2 százalék fölé engedi a pénzromlást, és a jen erejét gyöngítve jobb pozíciókhoz segíti az exportőröket. Még akkor is, ha ez értelemszerű kamatnövekedést von maga után, miáltal az amúgy is gigantikus állami eladósodottság (ma a GDP 200 százaléka fölött!) finanszírozása a kincstár számára költségesebb lesz.
De ez csak az első felvonás. A második arról szól, hogy az Abe-kormány – elsősorban állampapírok kibocsátásával, amelyeket majd a nemzeti banknak kell felvásárolnia, ha a piac részvétlenséget mutat – a japán történelemben soha nem ismert összeget, akár 150 milliárd dollárt is hajlandó „beinjekciózni” a gazdaságba, elsősorban a korhadt infrastruktúra felújítására és fejlesztésére, de emellett innovációra, kis- és közepes vállalkozások támogatására, sőt olyan intézkedésekre is, amelyek megállítják a népességfogyást. Tiszta sor, hogy mindezzel erőteljesen növekedhet az államadósság, de Abe úgy gondolja, hogy ha a japán gazdaság motorjait „berúgják”, akkor a fogyasztási és vállalati adókból származó jövedelmek kiegyensúlyozzák a közületi költekezést, szabatosabban: az állami hitelfelvétel költsége kisebb lesz, mint a növekedés adóbeli hozadéka.
Lévén gyanakvó ember, filozófiai értelemben látok ebben egy csipetnyi „matolcsyzmust”, orbánizmust, de nincs épeszű ember, aki párhuzamot vonna a két ország között. Dacára annak, hogy Japán egy évtizede egy helyben topog, és gazdasága öt év leforgása alatt háromszor fordult recesszióba (a magyar szótár szerint „negatív növekedésbe”), nincs kétség a japán ipar versenyképessége és hatalmas növekedési potenciálja felől. Minálunk egyik sincs jelen (illetve: van stagnálás, de mellette erős infláció), ráadásul a magyar kormány csak azért vesz föl hiteleket, hogy az adósságait finanszírozza, nem pedig azért, hogy fejlesztéseket hajtson végre. Azokat csak uniós támogatásokból lehet megcsinálni, ha egyáltalán van rá elképzelés. Talán az sem mellékes, hogy Japán eladósodottsága szinte kizárólag belső, míg a magyar majdnem felerészt külső.
Ami viszont rokonítja a két esetet, az az „egyenletekben szereplő ismeretlenek” száma. A kockázatok nagysága. Meglehet, nagy közmunkaprojektekkel (utak, vasutak, alagutak) az Abe-kormány ugyanoda jut, ahová saját pártbeli elődei a kilencvenes években: sehová. A befektetés nem térül meg. Azt mindenesetre nyugtáznunk kell, hogy Abe csak most látott munkához – programját a piacok viharosan üdvözölték –, a magyar gazdaságpolitika viszont két és fél év leforgása alatt semmilyen tartós eredményt nem tudott felmutatni, leszámítva a költségvetés rendbetételét, amiért a lakosság a megszorítások révén igen komoly árat fizetett és fizet. A japán költségvetés rendben van, Abe Sinzo programjában semmi néven nevezendő megszorítás nem szerepel, se banki, se szolgáltatói, se kiskereskedelmi, se lakossági vonalon. Nincsenek napirenden olyan intézkedések, amelyek – magyar közgazdászokat idézve – elszívnák a növekedésnek még a lehetőségét is. Holott a növekedés a bűvszó itt is, ott is.