Meglett emberek küzdenek elszántan, vagy könyörögnek sírva az életükért

„Igen tisztelt Népbíróság! Igen tisztelt Elnök Úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne.” Nagy Imre szavai ezek a koncepciós per végén. Kegyelmet nem kért az ítélethirdetés után: „Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”
Bár Nagy Imre többször is nyílt tárgyalást követelt, az 1958-as per zárt ajtók mögött zajlott. Az ott elhangzottakat belügyes technikusok magnószalagra rögzítették. A felvételek a rendszerváltáskor a Magyar Országos Levéltárba (MOL) kerültek, ahol kazettára másolták át azokat.

Papírról nem "jön át"

A szalagok azonban jelentősen koptak az idővel. A MOL főigazgató-helyettese, Szabó Csaba és Hanák Gábor, az Országos Széchényi Könyvtár Történelmi Interjúk Tárának vezetője munkatársaikkal digitalizáltatni kezdték a „hangos” dokumentumot. Szabó Csaba szerint a huszonnegyedik órában mentették meg a tárgyalás hangfelvételét.

– Mára csaknem teljesen befejeztük a digitalizálást. Ez rendkívül fontos a történészek számára. Ha például a jegyzőkönyvben az szerepel, hogy a bíró közli, „vádlott, hagyja abba!”, hiába az olvasó „beleélő készsége”, a papírról nem „jön át” a helyzet drámaisága. Az eredeti hanganyagon viszont hallható: a felszólítást az asztalt verve üvölti a bíró.

Mindeddig csak kutatói engedéllyel lehetett belehallgatni a hanganyagba. De pontosabb úgy: lehetett volna. Ugyanis tizennyolc év alatt csak néhányan kértek engedélyt rá. Tavaly viszont a Nyílt Társadalom Archívum (OSA) kitalálta: a per ötvenedik évfordulóján a nyilvánosság előtt is lejátszszák a tárgyalóteremben elhangzottakat. Ahogy Rév István, az OSA vezetője mondja: ezzel akartak emléket állítani a Nagy Imre-per áldozatainak.

– A kádári vezetés annak idején zárt tárgyalást rendelt el. Tartottak Nagy Imre és társai kiszámíthatatlan vagy inkább nagyon is kiszámítható reakciójától. Az ’56 előtti koncepciós perek nyilvánosan folytak, s céljuk az volt, hogy a bűnösség látszatát keltsék. Itt viszont a bűnösség bizonyítása volt a cél, hogy a vádlottakat ellenforradalmároknak állítsák be.

Nem éppen baráti levelezés

Révéktől a levéltár – adatvédelmi okokra hivatkozva – először azt kérte: minden érintett személy hozzátartozójától szerezzenek közjegyzővel hitelesített nyilatkozatot, amelyben hozzájárulnak a felvétel nyilvános bemutatáshoz.

– Körülbelül kétszáz „érintettről” van szó. De hogy csak egyetlen példát említsek: Kopácsi Sándort, akkori budapesti rendőrfőkapitányt életfogytiglanra ítélték. Özvegye ma Torontóban él. Őt hogy tudtuk volna közjegyzőhöz vinni?
Rév állítja, ezután „nem éppen baráti levelezés” kezdődött a levéltár és az archívum között. Az OSA azt javasolta: kutatóigazolványt ad mindenkinek, aki náluk meg akarja hallgatni a felvételt.

– A levéltár ezt nem fogadta el. Aztán mégis dűlőre jutottunk: csak a vádlottak hozzátartozóitól kell beleegyezést kérnünk. A törvény értelmében ez azokra a vádlottakra vonatkozik, akik „harminc évnél nem régebben haltak meg”. Mi túlteljesítettük a kérést: még Nagy Imre unokáit is sikerült megnyernünk. Ehhez képest meglepett minket, amikor Gecsényi Lajos, a levéltár főigazgatója faxon közölte velünk: mégsem egyezik bele a hanganyag nyilvános lejátszásába. Ekkor fordultunk a közvéleményhez. Negyvenöt történész – köztük Ormos Mária, Romsics Ignác, Szabad György – aláírásával támogatott minket. Ennek köszönhető, hogy végre lejátszhatjuk ezt a történelmi dokumentumot.

A vádlottak hozzátartozói találkoztak, s közösen beleegyeztek az anyag nyilvános lejátszásába. Donáth Ferenc (a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja) fia, ifj. Donáth Ferenc úgy véli: a titkolódzás, a nyilvánosság megtagadása ellentmond a demokratizmusnak, és a társadalom paternalista alárendeltségét erősíti. Viszont testvérével együtt nyilatkozatban szögezte le: a hanganyagot a Magyar Országos Levéltár és az OSZK Hangtára hozhatja nyilvánosságra.

– Az ő joguk és felelősségük a felvétel publikálása. Fél évig dolgoztak a digitalizáláson, s most más aratja le a „dicsőséget”. Persze az megint más kérdés, ha az intézmények átadják az anyagot az OSA-nak.

Rév István lapunknak elmondta, ők felajánlották segítségüket a digitalizáláshoz, de a levéltár ezt nem igényelte. Szabó Csaba nem tud hivatalos megkeresésről.

– Kimondom: az OSA voltaképpen „vásári szenzációt” csinál a történelmi értékű hangfelvételből. Harminckilencen vettünk részt a digitalizálásban. Nemcsak a június 9–15-i tárgyalások anyagait dolgoztuk fel, hanem a korábbiakat, a februárit és az áprilisit is. De ezeket az előzményeket az OSA figyelmen kívül hagyta. Pedig a hanganyag megértéséhez elengedhetetlenek.

Hangkulisszává válik a szörnyű dráma

Vásárhelyi Miklóst a Nagy Imre-perben öt év börtönbüntetésre ítélték. A rendszerváltás után többször is azt nyilatkozta: a per egész anyaga manipuláció, történelemhamisítás. Lánya, Vásárhelyi Mária ma azt mondja: fontos, hogy a hangfelvételt minél többen megismerjék. Csakhogy nem ez a legszerencsésebb formája az anyag bemutatásának.

– Meglett emberek küzdenek bátran és elszántan, vagy könyörögnek sírva az életükért. Kétlem, hogy egyfajta happening keretében kellene ezt bemutatni. Félő, csupán hangkulisszává válik a szörnyű dráma. A 49 órás lejátszás alatt – egy-két elhivatott érdeklődőn kívül – a többség majd beugrik egy-egy félórára, „megmutatni” magát, dumcsizik egy kicsit, elkávézgat. Ebben a környezetben a drámai élet-halál küzdelem legfeljebb „háttérzaj” lehet. Egyébként ha a történészszakmának valóban ennyire fontos, hogy tisztelegjenek ezek előtt az emberek előtt, akkor nem értem: hogyan tűrhetik évek óta szótlanul, hogy a Terror Házában végtelenítve, reggeltől estig vetítik a KGB által ugyanerről a perről készített manipulált propagandafilmet, amelynek célja a vádlottak és a forradalom ügyének lejáratása volt. Miként a Terror Házában a vetítés célja – másfajta propagandamegfontolásoktól vezérelve – ugyanez. S ezt támogatja a balliberális kormány évente több százmillió forinttal!

Aggályairól beszél Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája is.

– Ez az egy hét csak kiragadott része az egész eljárásnak. Nem biztos, hogy az érdeklődők ismerik a történelmi hátteret vagy a vádlottak helyzetét. Például azt, hogy a tárgyalások előtt Romániába deportálták őket, egy évet magánzárkában ültek.

De Jánosi Katalin is beleegyezett, hogy nyilvánosságra hozzák a felvételt.

– A bátyámmal együtt tudtuk, nem dönthetünk másképp. Szeretjük és tiszteljük nagyapánkat, teljesítjük a kérését. A hangfelvételből is kiderül: többször kérte, legyen nyilvános a tárgyalás. A szöveg nem tudja visszaadni a drámát, amely lejátszódott a tárgyalóteremben. Szomorú, mert mi már tudjuk a végét, nagyapám pedig akkor még reménykedett.

Mindenesetre a vádlottak hozzátartozói közül többen úgy döntöttek: most inkább távol maradnak az OSA rendezvényétől, s megvárják, míg a levéltár néhány hónapon belül megjelenteti a tárgyalás CD-változatát. Ennek részleteit már korábban bemutatta nekik a MOL és az OSZK.

Jánosi Katalin viszont részt vett az OSA „történelmi premierjén”.

– Megrázó, ahogyan a vádlottak küzdenek az életükért. Elveiket mégsem adják fel. Nagyapám alig néhány évvel volt idősebb, mint én ma, s leszámolt mindazzal, ami még várhatott volna rá. Most, amikor politikusok minden szélfuvallatra véleményt és nézetet váltanak, ez példaértékű lehet. Megragadó a kivételes önfegyelem is. Manapság már attól összeomlunk, ha elénk állnak a sorban. Nagyapám a tárgyaláson képes volt indulatmentes, összeszedett mondanivalóját úgy kezdeni: „Tisztelt bíróság!” Ha csak néhányakhoz eljut az üzenet, már volt értelme a nyilvános eseménynek.