Meddig megy el az Orbán-rendszer? – Új szintre léptek a kormányzati összeesküvés-elméletek

„Forró időkre kell készülni a magyarországi ellenzék és a Soros-féle, úgynevezett civil szervezetek összefogása miatt” – idézte az MTI Kövér László szavait, amelyek a Martosi Szabadegyetem fővédnöki fórumán hangzottak el egy júliusi délutánon, a buzitai citerazenekar és a Csík együttes fellépése között.

A köteles beszéd „félremagyarázásáért” soha meg nem bocsátó Kövér „polgárháborús pszichózisról”, „nyílt törvénysértésre buzdításról”, „utcai zavargásokról” és a „piszkos munkáról” is beszélt, amit tehát a civilek végeznek el Soros György előretolt helyőrségeként a tehetetlen magyarországi ellenzék helyett.

A még Kövértől is szokatlan szavak súlyát növeli, hogy nem önmagukban állnak. Néhány nappal korábban a házelnök a Heteknek lényegében ugyanezt mondta el: „az ellenzék számunkra érdektelen”, viszont még a szövetséges országok is ellenünk vannak, az európai konzervatív pártok hitehagyottá válnak, szinte egyedül Orbán Magyarországa őrzi a nemzeti szuverenitás lángját, amit Soros betelepítéssel és pénzügyi spekulációval akar kioltani. Ennek eszközei az „állítólagos civil szervezetek”, amelyek „politikai ügynökségek” módjára működnek. Még korábban, június 21-én, a Mészáros Lőrinc stróman-oligarcha kezébe került Echo TV-ben pedig egyenesen azt mondta Kövér, hogy a civil szervezetek léte általában véve a provokációról szól, de azért szerencsére rendkívüli intézkedéseket egyelőre nem lát miattuk indokoltnak.

Ahogyan gyakorta lenni szokott, a kormány olyan ellenséggel küzd, amelyet maga rajzolt meg.

A civilek provokációiról ugyanis a Magyar Idők írt június elején két cikket is, hivatkozva Gulyás Márton választói mozgalmára, amely őszre valóban előirányzott polgári engedetlenségi akciókat. Csakhogy a polgári engedetlenség lényege szerint a résztvevők vállalják tetteik jogi következményeit, valamint hangsúlyozottan az erőszakmentes, békés formáit választják a nem konvencionális tiltakozásnak. Például a rettenetes veszéllyé felfújt épületfoglalás azt jelenti, hogy aktivisták ülnek le hivatalos helyiségekben, akadályozva egy állami szerv vagy egy oligarchavállalat működését, nem bántva senkit, és alávetik magukat a rendőri intézkedésnek. A kormánypárt örök hivatkozási pontja a 2013-as Lendvay utcai „székházostrom”, ahol, sajnos, valóban ablakokat törtek be – ám ez a szervezők eredeti szándékaival ellentétben történt, és nem is ők, hanem a hozzájuk csatlakozók követték el. Szerencsére senki sem sérült meg, és más hasonló cselekmény azóta sem történt – viszont az ellenzékkel szemben gyakran vonulnak fel kétes hírű „őrző-védők”.

MTI Fotó: Krizsán Csaba

Ezzel szemben válik igazán feltűnővé, hogy a forró őszt beharangozó propagandacikkek következetesen dagasztják és az erőszakosság felé lökik az értelmezést: az engedetlenségi akciók célja a Magyar Időkben magától értetődően „a zavarkeltés, az ország destabilizálása”. A felzaklatott kormánypárti olvasókat rögtön a másnapi számban megnyugtatták, hogy a rendőrség ilyen esetben be fog avatkozni, mert a rendőrnek kötelessége „ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni” a közrendet, amire szükség is lehet, mivel a CÖF jogásza szerint „a kormányt megdönteni készülő ellenállási mozgalmak a nemzeti szuverenitás elleni támadásnak tekinthetők”. A Fidesz kommunikációs igazgatója ugyanitt „zavargásokat” jövendölt, ami „beleillik abba a provokációsorozatba, amely már tavasszal megjelent itthon az utcákon” – ennek a megfejtéséhez már olyan erős fantáziára van szükség, ami nekünk, sajnos, nem áll a rendelkezésünkre.

Mindebből az is érzékelhető, hogy a pro­­vokációvád szorosan kapcsolódik a kormány Soros-ellenes propagandájához. Sőt a „forró idők” fenyegetése nemcsak a két éve zajló gyűlöletkeltő és uszító menekültellenes kommunikációs hadjárat új szakaszát nyitja meg, hanem egyúttal a 2010 óta létező kormányzati narratíva sokadik update-je.

Az unortodox gazdasági válságkezelés és a hatalommegosztás felszámolása körüli vitákat az Orbán-kormány kezdettől a sajátos magyar út jogáért folytatott küzdelem jelszavaiba csomagolta. Később, egy hónapokig tartó megingást követően, Orbán és Habony rátalált a menekülttémára, kétségkívül sokak előtt felismerve annak nagyságrendjét, és gyorsan kitalálták azt is, mihez kezdjenek vele. A kormányzati menekültellenesség előhívta az idegenellenességet, a rasszizmust és a jóléti sovinizmust, a nemzeti és szociális fenyegetettség érzé­­seit, mire a kormány a védelmező pózába vághatta magát.

A forgatókönyv új történetszálakkal gazdagodott, amikor a magyar kormány vitába keveredett az uniós partnerekkel az európai menekültpolitikát illetően. Itthon a civil szervezetekkel éleződött ki a feszültség, amikor azok, számos önkéntessel együtt, igyekeztek segíteni a menekülteken, és bírálták a kormány nemzetközi szerződéseken meg erkölcsi elveken átgázoló tevékenységét. Sokan kimondták akkor, hogy a kormány csak a menekültek elleni propagandára készült fel, nem az elhelyezésükre: ellenkezőleg, politikai céloktól vezérelve átterelte őket az országon nyugat felé, hogy felkorbácsolhassa a magyar lakosság félelmeit, és élezhesse az unión belüli feszültséget.

2015 végén fogalmazta meg először Orbán, hogy az embercsempészek és a jogvédők „bizarr koalíciója” jött létre, amit európai vezető politikusok kívülről támogatnak. A folyamatos termékfejlesztés eredményeként Orbán most már közös maffiahálózatról beszél velük kapcsolatban. Ez adja az alapot a Soros-ellenes kampányhoz, s bár Soros nyilván nem szent, a rászórt vádak teljesen függetlenek attól, amit valójában képvisel a menekültkérdésben. A kormány a milliós nagyságrendű kötelező betelepítés propagátoraként bélyegzi őt meg, holott Soros tavalyi dolgozata a Foreign Policy magazinban európai viszonylatban évente 300 000 főnyi menekült befogadásáról szólt, akiket az államok önkéntesen vállalhatnának, valamint arról, hogy közösen meg kell erősíteni az európai határvédelmi szerveket és eljárásokat, továbbá fejlesztési politikával kell segíteni azokat az országokat, amelyeket az emberek most elhagyni kényszerülnek. Minderre sokkal több európai pénzt kellene szánni, ami közös európai politikacsinálást is feltételez. Kétségtelen, hogy Soros e javaslata élesen eltér Orbán Európa-vízió­­jától, de a valódi Soros mégsem azonos Orbánék Soros-képével. Arra azonban nagyon is alkalmas, hogy egyesítse a kormány által évek óta felkorbácsolt negatív érzelmeket, és azokat egyetlen személyre fókuszálja, rábízva a fogyasztóra – miként Bolgár Dániel történész mondta a 24.hu-nak –, arra gondol-e a plakáton szereplő ember láttán, hogy „a férfi amerikai, hogy milliárdos vagy hogy zsidó”.

Fotó: Kovalovszky Dániel

A Soros-szervezetek aknamunkájának elemzéséből a 888 sem maradhatott ki. Ők még májusban mutattak rá, hogy a hazai civilek egyik ikonja Saul D. Alinsky, akinek aktivizmussal kapcsolatos műve valóban nemzetközi kultkönyv. Ám ennél viccesebb, hogyan bővíti a 888 a világ-­összeesküvést: Alinsky híveként írnak Hillary Clintonról, aki 21 évesen róla írta szakdolgozatát. A propagandaoldalról egy beágyazott link vezet hivatkozásként az NBC News 2007-es cikkéhez, ami viszont pontosan arról szól, hogy a fiatal Hillary D. Rodham, bár tisztelte, de már 1969-ben anakronisztikusnak tartotta Alinsky cselekvési útmutatóját. A 888 azt sem mulasztja el megemlíteni, hogy Alinsky egyik könyvének mottója a lázadó archetípusaként Lucifert nevezi meg

– aki ezen fennakad, annak alighanem kimaradt az olvasmányélményei közül Az ember tragédiája.

Az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a ma fideszes európai parlamenti képviselőként tevékenykedő Schöpflin György politológus professzor húsz évvel ezelőtti írásában a mítoszok politikai szerepéről azt írta, a „mitikus ellenség” a közösség elpusztítására tör egy „démonikus konspiráció” során. Saját pártja most kiváló elemzési terepet kínálhat számára.

A mitikus ellenség képe mindazonáltal átvezet ahhoz a kérdéshez: mi végre ez az egész? Jelen tudásunk szerint a Fidesz újabb választási győzelmét és a NER No. 3. beindítását semmi sem veszélyezteti. Szükség lehet azonban a hívek elszántságának folytonos karbantartására, és a dolgok logikája szerint a tétet mindig emelni kell: erre alkalmas az ostromlotterőd-szindróma bővített újratermelése. A magyarázat másik része, hogy ezzel egyidejűleg az orbáni politikát valóban jellemzi valamiféle profetikus küldetéstudat: a prófétákat pedig mindig ellenségek veszik körül.

Van emellett egy jóval kicsinyesebb eleme is a motivációnak, a Pásztor fiúk mentalitása, akik nagyok és erősek, de azért a biztonság kedvéért Nemecsekre támadnak rá.

Bár számos hazai civil szervezet nemzetközi együttműködésbe ágyazódik be, a civil szféra itthoni gyengesége, a társadalmi önszerveződés szövetének vékonyka volta alaposan feltárt jellegzetessége a magyar közéletnek. A kormány a sérelmi és áldozati politikai hagyományait követi, de erejét fitogtatni a nála gyengébbekkel szemben tudja. A negyedik magyarázat lehet a legkínosabb: a bizonytalanság. Az évekkel ezelőtt felfüggesztett, hagyományos értelemben vett kormányzás, amit kampányok és ad hoc pénzszórások helyettesítenek, rengeteg sebezhető pontot kínál. A gondok megoldása helyett a legjobb védekezés a támadás, a bírálók hitelességének aláásása.

Nem mellékesek a konkrét körülmények sem: a kormány által „Soros-egyetemként” emlegetett CEU megszüntetésére tett kísérlet és a civilek megbélyegzését szolgáló civiltörvény vezetett ahhoz, hogy egyes civilek engedetlenségi akciókat helyeztek kilátásba. Hogy egy ilyen szituációt a kormány miként kezel, összefügg a kormányoldal vezetőjének szerepfelfogásával. Az egyik legelismertebb magyar politikatudós, Körösényi András két szerzőtársával idén publikált egy tanulmányt a Politikatudományi Szemlében a vezetői szerepek új megközelítéséről. A válság és a vezető viszonyáról szóló írásuk szerint a leginkább megszokott szerep az, amikor egy külső sokk esetén a vezető „hajós­­kapitányként igyekszik kivezetni hajóját a viharos körülmények közül”. Vannak azonban olyan vezetők, akik „felismerik, hogy a vihar nem feltétlenül jelent rosszat a kapitány szempontjából”. Utóbbiak körében további két típust azonosítanak. Az egyik a válsághelyzetben „dramatizálja a válságot és megkérdőjelezi az uralkodó policy paradigmát”, legyen szó – a szerzők példája szerint – a gazdaságkezelés ortodox eszközeiről vagy, és ezt már mi tesszük hozzá, a menekültválság kapcsán az európai uniós politikai mechanizmusról.

S van olyan vezető, aki ennél is tovább megy, neki nincs szüksége külső sokkra a válsághoz: „a vezető generálja a krízist, hogy ezzel növelje saját mozgásterét”. Körösényiék hazai példája erre az Alaptörvény létrehozásának folyamata, amit nem előzött meg alkotmányozási kényszer. És beleilleni látszik ebbe a sémába a Soros- és civilellenes kampány is.

Az elhárítást igénylő világ-összeesküvést a kormánypropaganda konstruálja, hogy küzdhessen ellene, a kormány ruházza fel mitikus tulajdonságokkal kiválasztott ellenfeleit, miközben a valódi célja a megmaradt fékek és ellensúlyok felszámolása. Orbán ezt a működési módot állandósította, „perpetuum mobilévé formálva a magyar alkotmányos rendszert” – jobban mondva annak szétzúzását. A mostani majdhogynem puccsriogatás további lépés lehet ezen az úton.

Ettől kezdve az a kérdés: meddig megy el az Orbán-rendszer? Az elmúlt évek bebizonyították, hogy elképzelhetetlennek hitt dolgok válnak realitássá egymás után. Orbán „illiberálisozó” tusványosi beszédéből tudjuk: „a jövő lényege, hogy bármi megtörténhet”. Túl a barátságon az elnyomó mintákat szolgáltató Putyinnal, az is aggasztó, amikor a magyar miniszterelnök „politikai szomszédunknak” nevezi a diktatórikus Egyiptomot, és üdvözli az autokrácia felé mutató törökországi alkotmányos változásokat. A harci tétek felsrófolásának örökmozgószerű logikáját látva kijelenthető: az Orbán-rendszerben nincs konszolidációs nyugvópont. A NER eddig – tudatosan ellenpontozva 2006 megrázó őszét – tartózkodott az erőszaktól. Több mint nyugtalanító, hogy most kóstolgatni kezdte a provokációvád és a rendcsinálással való fenyegetés ízét.

 

Titkok tudója

Nem elhanyagolható szempont a Fidesz egyre inkább teret nyerő „forró ősz” narratívájában, hogy eddig a legmarkánsabb kijelentést ezzel kapcsolatban éppen Kövér László házelnök tette. Az utcai zavargások rémképével riogató Kövér szavait komolyabban kell venni, mint bármelyik másik Fidesz-vezetőét, tekintettel arra, hogy az első Orbán-kormány idején éveken át felügyelte a polgári titkosszolgálatokat, két parlamenti ciklusban is ő vezette a parlament nemzetbiztonsági bizottságát. Úgy tudni, akkori titkosszolgálati kapcsolatai a mai napig megmaradtak, ebből következően közvetlen és hiteles információi lehetnek mindarról, amit a szolgálatok tudnak, illetve terveznek.

Más miatt is fontos figyelni Kövérre. Jószerével ő maradt az egyetlen fideszes politikus, aki – feltétlen lojalitása ellenére – egyes kérdésekben hajlandó Orbán Viktorétól eltérő álláspontot is megfogalmazni. (Például kétszer is az ő akarata érvényesült Áder János államfővé jelölésekor.) Az ő kezében – szemben Kósa Lajos vagy Németh Szilárd üres szómágiájával – valóban vannak eszközök, amelyekkel korlátozható az ellenzék parlamenti mozgástere. Él is ezekkel: menetrendszerűen tiszteletdíj-csökkentéssel bünteti az akciózó ellenzékieket, kitiltja a Parlamentből a független média munkatársait, a nem képviselőként megjelenő politikusokat (köztük akár a Fidelitas tagjait is), új fegyverekkel szerelteti föl az Országgyűlési Őrséget. Amennyire bőszíti keménysége a politikai ellenfeleit, annyira imponál a Fideszt támogató keménymagnak.

Kövér nem most beszélt először arról, hogy erőszakos és durva kampány elé nézünk. Ezt már tavaly decemberben fejtegette a Nézőpont Intézetnek adott interjújában. Nagy a baj, de el kell kerülni a kétségbeesett reakciókat – üzente a Fidesz választmányi elnöke. Szerinte a brüsszeli döntéshozók „különböző páholyok zárt ajtajai mögött vagy éppen egy nemzetközi spekuláns és felforgató szájából várják az eligazítást” – utalt Soros Györgyre a név említése nélkül. A baloldalról azt mondta: kétségbeesésükben mindent rombolnának, amit a polgári oldal épített vagy építeni akar, az „ami rossz a kormánynak, az jó az ellenzéknek” elve alapján. Idén márciusban a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének nagyatádi kerekasztal-beszélgetésén kijelentette: az ellenzéknek nincs programja, sem értékrendje, sem hiteles politikai garnitúrája, sőt egyetlen hiteles személyisége sem, ezért „egyetlen esélyük van, ha politikai háborúvá alakítják a választási kampányt, ahogy ezt 2002-ben is megtették. Ezért fognak minket folyamatosan provokálni.”

A házelnök szerint az ellenzéket az is sürgeti, hogyha a Fidesz-kormány még négy évig kormányoz, akkor „nagyon sok minden visszafordíthatatlan lesz” mindabból, amit eddig megtettek. Júniusban a Figyelőnek már arról beszélt, hogy a fő ellenséget nem az ellenzéki pártok jelentik, miután azok „mély intellektuális, hitelességi és vezetési válsággal” küzdenek, hanem „a Soros által finanszírozott úgynevezett civil szervezetek és a baloldali sajtó, amelyek segéderőkből főszereplőkké léptek elő”.