Mária nővér

Nagypapa ült mindig a fő helyen.

Amíg ő nem szedett, senki nem nyúlt az ételhez. Tőle jobbra a legidősebb lánya, balra a felesége foglalt helyet. A törékeny, pirospozsgás arcú nagymama hátrafésült, galambősz haját hálóval szorította le. Ő főzte az ebédet, tartotta egyben a családot. Sokáig tizenegyen ülték körül az asztalt. Köztük Mária, a húga, szüleik, édesanyjuk két testvére és unokatestvéreik.

A háromgenerációs budai házat Mária szülei tervezték, építészmérnökök voltak, folyton dolgoztak. A lányt szinte a nagymama nevelte, ő játszott vele. Mária úgy emlékszik vissza, hogy a hatalmas ház maga volt a paradicsom. Óriási volt a kert, lehetett benne bújócskázni, kergetőzni, álmodozni.

Mária zongora- és táncórára járt, meg hittanra. Nem szeretett zongorázni, két évig bírta, legszívesebben abbahagyta volna, de anyja leintette: „Ha valamibe belefogsz, fejezd is be.” Tartotta magát az anyai parancshoz; ha valamit elkezd, befejezi ma is.

Az esti fürdés után soha nem aludt el addig, amíg nem hallotta meg későn hazaérkező szülei motozását, amíg ki nem nyílt az ajtó, és a fürdőszobában nem eresztettek kézmosóvizet.

Tizenhárom éves lehetett, amikor a nagymama megbetegedett. Nem zavarta a kórházi bűz, a vizelet és a klór szaga, csak az érdekelte, hogy mellette lehessen. Tanítási órák után mindig az ágya mellett kötött ki.

A nagymamát hazavitték – még ma is elbicsaklik a hangja, ha eszébe jut –, otthon ápolták. Egy nap, miközben Mária fogta a kezét, örökre elment. Halálával a család lassan darabokra hullott.

Nem sokkal később az édesapját is elvesztette. Két unokatestvére a szentendrei Ferences Gimnázium után nemsokára Németországban kötött ki, ott is telepedtek le, alapítottak családot. Húga Izraelbe költözött, a II. János Pál pápa által alapított katolikus egyetemen tanult, majd a Jad Vasem Intézet kutatója lett. Megismerkedett egy iraki fiúval, és összeházasodtak.

A nagypapának a kis Mária lett a támasza. A lány a suliban intézetis fiúkkal barátkozott, ha úgy tartotta kedve, szemeteskukákba mászott bele vagy ablakon dobálta ki osztálytársai iskolatáskáit.

Egészségügyi szakközépiskolába járt. Édesanyja azt akarta, hogy orvos legyen, de a fizika, a kémia nem ment neki. Csak a szakmai tárgyakból volt kitűnő, azokból versenyeket is nyert. Órákon többször kihívta a tanár, hogy segítsen megmutatni az EKG helyes használatát. A szakmai gyakorlatokon Mária menthetetlenül beleszeretett a kórházi munkába.

Tizenhat évesen a Szabolcs utcai, azóta már megszűnt intézmény belgyógyászati elfekvő osztályán dolgozott. A mai napig emlékszik Nanninger bácsira, aki a többi öreggel együtt kihasználta, hogy egy, még tapasztalatlan fiatal nővér dolgozik az osztályon. Kiszolgáltatta magát, mondván: nehezére esik a mozgás, ám ha Mária nem figyelt, olyan fürge volt, mint a gyík.

A lány sokszor bent aludt a kórházban. Édesanyja dacból nem mosta ki a köpenyét, nem nővért akart a lányából. Nem volt mosógépük, így Mária kézzel súrolta, hipóban áztatta a munkaruháját. A tanára mindig azt mondogatta, neki van a legfehérebb köpenye, fityulája és kismamacipője. Akkoriban ez volt a nővérek kötelező viselete.

Mária szerint talán az ő osztálya volt az utolsó, amelyikben a diákok megtanulták szeretni a szakmájukat. Ma már csak a költöztetéssel fenyegetett Raoul Wallenberg Szakközép- és Szakiskolában van nővérképzés. Mária édesanyja abban bízott, lánya az iskola után jelentkezik az orvosira. De ő hajthatatlan maradt. Végül érettségi után megállapodtak egymással: Mária kap egy évet, hogy eldöntse, mit akar. A „kölcsön kapott időben” a tizenkilenc éves lány egy magánháznál nevelőként helyezkedett el. A sors hamar semmissé tette az anyjával kötött alkut.

Egy nap Mária húga iskolába indult, amikor anyja utána kiáltott: „Vegyél sálat meg sapkát!” Ez volt az utolsó mondat, amit hallottak tőle. Főzés közben összeesett. Mária a konyhakövön talált rá.

Az édesanyja még élt, amikor a mentő a kórházba ért vele. Agyvérzés. Lélegeztető gépre tették, aztán másnap le is vették róla. Mária azt hitte, minden rendben, javult az anyja állapota, így hazament. Amikor visszatért, üresen találta az ágyát:
– Hol az édesanyám?
– Meghalt – mondta valaki.
– Biztosan?
– Lehet, hogy áttoltuk egy másik szobába – jött a másik válasz.
– De ott nincs.
– Akkor mégis meghalt.
Mária nagyapja nemsokára utánahalt a lányának. Unokája így egyedül maradt, a nagy ház is elúszott, sok volt az adósság.

Mária a veszteséget csak hittel tudta feldolgozni, jelentkezett hát a Győri Hittudományi Főiskolára, és bevonult a Szent Orsolya Rendbe apácának.

Szeretett a rendházban élni.

Ám ott is konok volt, lázadó, néha indulatos. Egy nap valamiért megharagudott egy apácatársára, és úgy döntött, megtréfálja. Beleszórt egy üveg sót a kikészített tojásrántottákba. A 83 éves tartományfőnöknek, aki a legjobb barátnője volt, elmondta, mit tett. Az idős nő jót nevetett a tréfán meg azon, hogy a többi apáca faarccal ette meg a túlsózott ételt. Bent ugyanis az volt a szabály: az eléd tett ételt nem utasíthatod vissza.

Meglett a böjtje a csínynek. Az igazságos tartományfőnök másnapra folyosófelmosásra ítélte renitens barátnőjét. Mária imádott takarítani, nem esett nehezére a büntetés. Ám egy idő után zavarni kezdte, hogy a rendházban napról napra csak öregekkel találkozik. Kilépett a rendből, és elment ápolónak.

Tudta, ha szenvedni lát egy felnőttet, akkor tehetetlen, vele sír. Ha viszont egy gyereket gyötör a fájdalom, akkor felkapja és az ölében megvigasztalja. Az első útja nem egy felnőttosztályra vezetett, hanem a II. számú Gyerekklinikára, a Tűzoltó utcába. Utóbb dolgozott az Amerikai úton, a gyerekszívsebészeten, az egyesített Szent István és Szent László Kórházban, most a Péterfyben. Sokszor bent maradt munka után is, és ha azt látta, nem tartották be a szabályokat, nem hagyta szó nélkül. Mindenütt azt tapasztalta, hogy nincs pénz, kevés a nővér, és ők is utolsó erejükkel, áldatlan körülmények között dolgoznak azért, hogy a betegek gyógyuljanak.

Mária 183 centi magas, sokszor térdelve dolgozik, műszak végén már nehezen áll fel. Ha van két perce enni, akkor egyik kezében a szendvics, a másikban olykor frissen levett vér van. Nem ritka, hogy ebéd közben megérkezik egy anya, és lead neki egy adag lefejt tejet, vagy valaki beállít egy vizeletmintával.

Nettó 147 ezret keres, sokan ennyiért inkább elmennek egy szoláriumba dolgozni.

Mária nem várja a karácsonyt. Ők otthon délelőtt karácsonyoznak, lehúzzák a redőnyöket, hogy sötét legyen a szobában és megajándékozzák egymást. Ezután Mária siet dolgozni. Volt, hogy szenteste a férje kocsiba ültette a kislányukat, a ma már tízéves Ilonát, és behajtott vele a kórházba. Ha Máriának volt egy kis ideje, ünnepeltek, ha nem, vártak a folyosón.

Mária másodállást is vállalt, havi 60 ezer a hiteltörlesztésük. Egy külföldön dolgozó ismerősük házát tartják rendben: ő takarít, férje – aki távközléssel és hangosítással foglalkozik – villanyt szerel, ha kell.

Ilona fuvolázik, ő szeret zongorázni, versenyeket is nyer. Kicsit aggódik anyukája miatt, akkora a felhajtás körülötte. A suliban mindenki hallott a „fekete ruhás nővérről”, főleg a gyerekek beszélnek róla.

Máriát senki nem hívja Marcsinak. Édesanyja nevezte így, ám a halála óta ezt senkinek sem engedi. Mária nővér kemény, harcra kész, aki két évig küzd a csepeli önkormányzattal környékük focipályájának hálójáért, kollégái elmaradt túlórapénzéért meg a kórházával hadakozik. Ám hiába lett háló vagy túlórapénz, ő nem állt le.

Legutóbb fekete ruhás mozgalmat indított a rossz hazai egészségügyi állapotok, a nővér- és pénzhiány miatt. Tüntet, kitűzőt készít, miközben magának és a családjának – elmondása szerint – nem képes elintézni semmit. Egyszer a kislánya elesett a tornaórán, megütötte a gerincét, és ő nem tudott protekciót szerezni, hogy gyorsan megvizsgálják.

Évekkel ezelőtt levelet írt az akkori kormányfőnek, Gyurcsány Ferencnek, most meg Áder Jánosnak, Orbán Viktornak, Balog Zoltánnak: segítsenek az egészségügy helyzetén. Mindegyiküknek személyesen vitte el a levelet. Ráfeküdt a kormányfő lakáscsengőjére is, de csak a feleségével tudott beszélni. Hajtja valami.

Eközben könnyen sírva fakad. Csodálkozik, hogy írunk róla, azt mondja, csak a többi nővér miatt csinálja, de megtiszteltetésnek tartja a figyelmet, és köszöni. Azt is mondja, nincs vesztenivalója: sokan mellette vannak, és persze sokan ellene.

Lakásában a kolléganők képei mellett két New York-i utcarészlet fotója a falon. Egyszer szeretne eljutni oda. Kislánya pianínója, órarendje fölé azért akasztotta ki a képeket, hogy figyelmeztessék. Soha ne felejtse el egyik álmát sem.