Magyar világsikerek

A londoni olimpia előtt leginkább azt hallottuk elemzőktől: nemzeti sportkatasztrófa várhat ránk, talán még egy aranyat sem szerzünk. Tévedtek. Ritkán adódik olyan helyzet, hogy a magyarok váratlan remeklésének okait elemezhetjük. Úgy tetszik: egészséges mentalitással könnyebb olimpiát nyerni, mint a hazai közéleti versenyben boldogulni. Kovács Krisztina sportpszichológus – a nemrég megjelent Fejben dől el című könyv társszerzője – arról is beszél, miért lehet veszélyes a siker és a kudarc is. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.

2012. augusztus 22., 12:58

- Az előző olimpián, a pekingi játékokon három aranyat szereztünk, most Londonban nyolcat. Senki nem számított ekkora sikerre.

– Az érmek sosem jósolhatók meg pontosan. Ugyanakkor ezúttal lényegesen jobb volt a versenyzőink mentális felkészítése. Pekingben „másfél” sportpszichológus jutott az egész olimpiai válogatottra: dr. Lénárt Ágotán kívül az egyik kollégánk csak rövidebb időt tudott kint tölteni. Londonban öt pszichológus is volt a magyar csapattal. Sőt akadt olyan szakember is, aki saját költségén utazott ki, hogy a versenyzője mellett lehessen. De az olimpikonok skype-on is tarthatták a kapcsolatot az itthon maradt „lelki trénereikkel”.

- Voltaképpen miben segíthet a sportpszichológus?

– Leginkább abban, hogy a versenyzők képesek legyenek a maximumot kihozni magukból. A döntőben pillanatnyi kihagyás is elég ahhoz, hogy a győzelmi esély elússzon, kárba vesszen több év munkája. Például futásban, úszásban sokszor századmásodpercek döntenek: az nyer, aki fejben is a legjobb tud lenni, jobban koncentrál, rugalmasabban reagál váratlan helyzetekre. Ekkora megmérettetésre mentális forgatókönyvekkel is fel kell készülni. Nyugaton a sztársportolókkal akár három pszichológus dolgozik egyszerre. Az egyik a sportoló magánéletével foglalkozik, a másik a mentális formaidőzítéssel, a harmadik relaxációs módszerekkel készíti föl őt a versenyekre. A szakemberek ott végigkísérik az egyéni és a csapat­felkészüléseket. Idehaza gyakran csak a világbajnokság vagy az olimpia előtt két-három héttel kérik a segítségünket. De azért már itt is egyre többen belátják: a fizikai, technikai alapokon túl a pszichikai tréning is nélkülözhetetlen.

- Olimpikonjaink közül többen így is bizonyították elképesztő küzdőszellemüket. A lelkierő is fejleszthető?

– Tudatosítani kell a versenyzőkkel: a játszma addig tart, amíg le nem fújják. Az utolsó másodpercekig van esély fordítani az eredményen. Iskolapélda volt erre most a magyar-ausztrál női vízilabdameccs. A játékidőből két másodperc volt hátra, az ausztrálok egy góllal vezettek, már ünnepeltek, nem figyeltek a vízre. Koncentrációs hibájukat remekül kihasználtuk, és az utolsó pillanatban egyenlítettünk. Hasonló történt a férfi kézilabdásainkkal is: Izland ellen döntetlent értek el az utolsó percben szerzett góllal. Ez annyira váratlanul érte és blokkolta a náluk jóval esélyesebb ellenfelüket, hogy a magyarok hihetetlen összjátékkal végül legyőzték őket a hosszabbításban.

- Nyertek olyan versenyzőink is, akiket az olimpia előtt meg sem említettek az esélyesek közt. Risztov Éva kirobbanó formáját szinte titkolták a nyilvánosság előtt, állítólag azért, hogy a média figyelme ne terhelje az úszónőt.

– Éva többéves kihagyás után tért vissza a versenysportba, és a maratoni úszószámban végig az élen haladva győzött. Ehhez olyan fizikai, lelki erőnlét kell, amely már az emberi teljesítőképesség határa. A fölkészüléshez arra volt szüksége, hogy minden külső, zavaró tényezőt kizárhasson. Egyébként a világversenyek előtt néhány héttel minden sportolónak ajánlott a médiacsend. Arra kérjük őket, ne nyilatkozzanak, ne olvassák a velük kapcsolatos internetes fórumokat. Összpontosításukat megzavarhatják a társadalmi elvárások, mások véleménye.

- Lehet, hogy hiba volt például Dusev-Janics Natasától vagy a férfi vízilabdázóinktól aranyat várni? Az olimpia előtt már érzékelhető volt, hogy a pólócsapat túl van a fénykorán, a kajakozónk pedig szülés után tért vissza a versenysportba. Ha a realitásokkal szembenéznek, tán megkímélik magukat a fájdalmas csalódástól?

– Minden sportolónak elsősorban a saját elvárásainak kell megfelelnie. Ilyen világsikerekkel a hátuk mögött nyilvánvalóan nyerni akarnak. Másfelől egyetlen olimpikon sem garantálhatja, hogy ott lesz az első három között. Ami elvárható tőlük: hogy a legjobb formájukat hozzák, maximális tudásukat nyújtsák. Ám hogy ez mire elég, csak a versenyen dől el. A magyar pólósok, miután nem jutottak be a dobogósok közé, két győzelemmel megszerezték az ötödik helyet. Óriási lelkierő, a sport iránti alázat kell ehhez. Ezek a fiúk lelkileg mindenképpen győztek.

- Az élsportban a sikert vagy a kudarcot nehezebb feldolgozni?

– Mindkettő veszélyes lehet. Van olyan bajnok, akit megvisel a sztárolás, a médiafelhajtás, más kimondottan élvezi mindezt. Csakhogy azután jönnek a hétköznapok, és a sztársportolótól még többet fognak elvárni. Még keményebben kell edzenie, ami még több lemondással jár. Az évek múlásával pedig egyre nehezebb a verhetetlenséget megőrizni. Ha meg kikap valaki, kudarc éri, abban kell segíteni őt, hogy az önbecsülését ne veszítse el. Folytathassa tovább a sportkarrierjét, vagy – ha úgy dönt – méltón fejezze be.

- A pályafutás vége is traumatizálhat: gyakran hallunk depressziós, lecsúszott, rossz útra tévedt egykori példaképekről.

– A világcsúcsról nem jó érzés lezuhanni a mindennapok szintjére. Annak könnyebb, aki tudatosan készül a civil életre: tanul, képezi magát. Sajnos nem mindenki teszi ezt. Még nehezebb, ha baleset miatt váratlanul szakad meg egy sikeres pálya. Az élversenyzőnek a sport az élete: ebben szocializálódott, itt vannak a barátai, ebből él. Megszokta: kvalitása mérhető és vitathatatlan, és stábok dolgoznak, hogy ő még eredményesebb legyen.

- Ráadásul a sporton kívüli társadalmi versenyben sokszor nem a valódi teljesítmény számít. Magán- és közéletünkben többnyire nagyon rossz „csapatjátékosok” vagyunk.

– Az élsport valóban zárt, külön világ: roppant kemény, ugyanakkor liberális is. Senki nem nézi, milyen származású, vallású, bőrszínű az ellenfél. Csakis a teljesítmény számít. A versenyző tisztában van azzal, mit tud, s épp ezért általában rosszabb eredményeiért is vállalja a felelősséget. Nem mutogat másokra, nem hivatkozik a körülményekre. Megtanulja, hogy a kudarcaival is szembe kell néznie: csak a hibák kijavításával lehet továbblépni, fejlődni.

- Efféle mentális tréning ráférne az egész társadalmunkra. Az olimpia amúgy is béketerápia volt: mintha a honi politikai vircsaft is halkult volna. Az állandó áskálódás helyett a jobb- és a baloldalon is egyaránt örültek a közös sikereknek.

– Az olimpia arra is jó, hogy néhány hétre elterelje a figyelmet az egyéb gondokról. Országimázsnak is kitűnő, hiszen sportolóinknak köszönhetően hosszú idő elteltével most méltató cikkekkel kerültünk a külföldi címlapokra. És itthon sokan megint átélhették: jó magyarnak lenni. Kicsit mi is ott állhattunk a képzeletbeli dobogókon.