Magyar vagyok, és kész: Dr. Cake-Baly Marcelo portréja

– Már felismernek az utcán. Tegnap hárman jöttek oda hozzám, volt, aki szelfit is készített velem. Jólesett. Azt már megszoktam, hogy leszólítanak, az a furcsa, hogy most nem négereznek meg mocskos migránsoznak, hanem gratulálnak.

Fotó: Fekete István

Dr. Cake-Baly Marcelo az ügyeletes sztár. Ő a főszereplő Vranik Roland Az állampolgár című filmjében: ötvenes évei végén járó afrikai politikai menekültet alakít, aki a szerepe szerint biztonsági őrként dolgozik Budapesten, és legfőbb célja, hogy megszerezze a magyar állampolgárságot. Marcelót a rendező az utcán szólította le, és egyetlen beszélgetéssel rávette, hogy a civilben villamosvezető férfi elvállaljon egy filmfőszerepet. „Olyan őszintének meg lelkesnek tűnt, egy pillanatig sem gondoltam, hogy valami átverés vagy ilyesmi” – magyarázza Marcelo.

Aki a valóságban már régóta nem politikai menekült, hanem magyar állampolgár. 1994 óta. Akkor már csaknem húsz éve élt Magyarországon, és addigra megunta, hogy a napi ügyintézésben rengeteg bosszúságot okoz az állampolgárság hiánya. Most, hogy a filmben állampolgársági vizsgát kellett tennie, felidézte a sajátját. Emlékszik, a Szózatot neki is meg kellett tanulnia. Akkor tudta is, de ma már csak részletekre emlékszik belőle. Egyetemistaként még sokat olvasott magyar irodalmat, leginkább Petőfit, Kölcseyt, Arany Jánost szerette, de már régóta nem vett a kezébe könyvet, nincs rá ideje. Magyar zenét viszont gyakran hallgat, főleg a népdalokat szereti, Sebestyén Mártáért egyenesen rajong.

Marcelo kiválóan beszél magyarul, pontosan használja a bonyolult kifejezéseket és a szlenget is, de az akcentusa negyven év alatt sem múlt el. Noha jól áll neki, nem ezért nem szabadul meg tőle: egyszerűen nem tud, túl nehéz a magyar kiejtés. Viszont lenyűgözi, mennyire választékos a nyelvünk. Imádja, hogy egy ige jelentését teljesen megváltoztathatja az igekötő. Benéz, kinéz, szétnéz, összenéz, lenéz – sorolja élvezettel.

Marcelo 59 éves. Bissau-Guineában született, édesanyja tanító volt, édesapja – európai kifejezéssel élve – békítő bírói feladatot látott el a törzsi társadalomban. A gyerekkori idillnek 1962-ben lett vége, amikor a portugál gyarmatosítókkal szemben megindult a függetlenségi háború, az ország kettészakadt, Marcelo pedig a háború elől a szomszédos Szenegálba menekült. 18 évesen Európába szóló ösztöndíjat ajánlottak föl neki. Németországba szeretett volna menni, de mire beadta a jelentkezést, már csak Magyarországra volt hely. 1976-ban érkezett hozzánk, és semmit sem tudott rólunk. Zuglói középiskolás kollégiumba került, és gőzerővel kezdte tanulni a magyart. Közgazdasági szakközépiskolában érettségizett, majd ösztöndíjjal fölvették a közgázra.

Idilli évek voltak – így emlékszik. A magyar lányok kedvelték az afrikai hallgatókat, végigbulizta az egyetemet, és szinte soha nem hallott rasszista megjegyzést. Megszerette a magyarokat, a magyarok is őt. Az egyetemen az a László Andor volt a szakmai mentora, aki korábban jegybankelnökként is tevékenykedett, és az ő ajánlásával sikerült állást kapnia az OTP-nél. Négy évet dolgozott a legnagyobb magyar pénzintézetnél, aztán valaki rájött, hogy külföldi állampolgárként nem is lehetne alkalmazott, ezért 1988-ban el kellett jönnie. Nagy csalódás volt, egy időre el is hagyta Magyarországot. Előbb hazalátogatott Bissau-Guineába, de nem találta a helyét, hamar visszatért Európába. Brüsszelbe ment, és beiratkozott egy egyetemre. Megszenvedte, nem is fejezte be, három év után feladta. Nem bírta összehangolni a tanulást meg a munkát, túl sok energiáját vette el, hogy nappal órákra, esténként mosogatni, hajnalonként pedig takarítani járt. Visszatért Budapestre.

Nem tudja felidézni, hány állásinterjún járt a kilencvenes években, de arra emlékszik, hogy amíg csak az írásos jelentkezését olvasták, mindenki lelkesedett érte, amikor viszont meglátták, gyorsan közölték, hogy másvalakire gondoltak.

– De kire? Az önéletrajz első mondatában szerepelt, hogy Bissau-Guineában születtem. A szőke, kék szemű hercegre vártak? Egyetlen helyen voltak őszinték, ahol felröhögtek, amikor megláttak. Bántott, de legalább nem játszották meg magukat. Máshol mindenféle kifogásokkal utasítottak el, pedig mindannyian tudtuk, hogy a bőröm színe a probléma. Azért néha siker is ért, dolgozhattam néhány évet egy kerületi önkormányzat vagyonkezelő cégénél, de az egyik politikai váltás után mindenkit lecseréltek a társaságnál, engem is. Utána megpróbáltam könyvelőként boldogulni, sikerült megcsípnem néhány kisvállalkozást.

Fotó: Fekete István

A BKV-hoz egyszerűen besétált. Látott egy álláshirdetést, jelentkezett metróvezetőnek. Végül villamosvezető lett belőle. Ennek már tizenkét éve. A dél-pesti vonalakon teljesít szolgálatot, de olykor beül forgalomirányítónak is, mert azt a papírt is megszerezte. A felelősségérzetet szereti a leginkább a villamosvezetésben. Hogy rá van bízva a több százmilliót érő masina meg alkalmanként több tucat ember élete. Élvezi ezt a terhet. Szereti az erős koncentrációt. A fegyelmezettség segített neki a filmezéskor is.

Magyarországot és Budapestet nagyon szépnek látja. Régebben gyakran sétált a Citadellánál és a Duna-parton, manapság nincs rá ideje, de ha afrikai ismerősök érkeznek, ma is büszkén kalauzolja őket. A Balatont is imádja. Annyira, hogy még a nyolcvanas években vett is egy telket Alsóörs határában. Azt gondolta, idővel majd épít rá egy hétvégi házat. Aztán kiderült, hogy a telek külterületen áll, soha nem kaphat rá építési engedélyt. Megpróbálta eladni, de ilyen korlátozással nem akadt rá vevő. Most már nem akar megválni tőle, pedig évente többször is le kell mennie az üres telekre, hogy lenyírja a füvet. Már megszokta. Fűnyírás után leül a földre, és amíg a családtagok leugranak a strandra, csöndesen gyönyörködik a balatoni panorámában.

A politika épp annyira érdekli, mint bárki mást. Lelkes állampolgár, 1994 óta minden választáson részt vett, viszont nem szeret beszélni a politikai nézeteiről. Szerinte téboly az a megosztottság (az ő szóhasználatában „elosztottság”), ami ebben az országban van. Még a családon belül is konfliktushoz vezet, ha valaki politizál. „Megtapasztaltam” – mondja. Azt viszont nem tagadja, hogy a kormány migránsellenes kampányai kiborították. Villamosvezetőként ki sem térhetett a plakáterdő elől, naponta számtalanszor az arcába vágták az óriási kék hirdetmények, hogy külföldiként nincs itt keresnivalója. Azt mondja, megérti a kormány szándékát, csak az ehhez kapcsolt gyűlölet értelmét nem fogja föl.

– Mindenkinek joga van eldönteni, hogy kit enged be a lakásába. De az elutasítás is lehet emberséges. Ami itt folyt, az embertelen. Az elmúlt években jóval több atrocitás ért, mint korábban, mostanában szinte naponta beszólnak, még akkor is, ha villamost vezetek. A múltkor azt mondta valaki, hogy elveszem előle a munkát, húzzak vissza Afrikába! Erre előszedtem egy névjegykártyát, odaadtam neki, mondom, hívja föl ezt a számot, ez a BKV munkafelvételi irodája, és ne aggódjon, mert akkora a munkaerőhiány, hogy biztosan felveszik. Elfér mellettem, higgye el, hogy nem veszem el előle a munkát. Morgott valamit, aztán továbbállt.

De általában inkább nem reagál a beszólásokra. Azt mondja, akinek ilyen fekete a bőre, annak el kell viselnie, hogy Európában bárhol beleköthetnek. Ezt nem lehet megúszni. Csak azért szomorú, mert a hetvenes-nyolcvanas években még más volt a hangulat, mindenki jóval kedvesebb volt az idegenekkel. A magyarok nyitottak voltak, és sokkal vidámabbak, mint most. Persze lehet, hogy csak ő volt fiatalabb, és másképp látta a világot.

Bár amatőrként filmfőszerepet kapott, nem hiszi, hogy mostantól a színészet lenne az útja. Na jó, nem ugrana el, ha újra felkérnék filmezni, mert tetszett neki a dolog, de nem tudja, milyen lenne a vásznon, ha tőle idegen karaktert kellene megformálnia. Az állampolgárban ugyan nem az ő történetét dolgozták fel, de azt mondja, nem „színészkedett”, önmagát adta, mivel az egyes élethelyzetek számára is ismerősek voltak. Egyetemistaként hetente járt moziba, ma alig jut ideje filmnézésre. A kosztümös történelmi filmek a kedvencei, a színészek közül pedig Denzel Washington. A kollégái szerint egy kicsit hasonlít is rá. Mindenesetre egyelőre marad a villamosvezetői fülkében.

A családjáról visszafogottan beszél. Kétszer nősült, mindkét asszonyt Ma­­gyarországon ismerte meg. Első házasságából két fia született, ők már felnőttek, jelenleg egy 13 éves kislányt nevelnek a második feleségével. Marcelo nem vallásos, nincs megkeresztelve, de a lánya rendszeresen jár templomba, ő meg szereti elkísérni. Csak ül a templomi padban és hallgatja példabeszédeket.

A család Gyálon lakik kertes házban, ahol Marcelo megtalálta a nyugalmát. Imád kapirgálni a kertben, jókat beszélgetni a szomszédokkal. A barátai azt szokták neki mondani: te már magyar vagy, Marcelo. „Igen, én is érzem, hogy úgy élek, úgy gondolkodom, mint egy magyar ember, de azt nem tudnám megfogalmazni, hogy ez mit jelent. Tavaly, harminc év után először, Bissau-Guineába utaztam. Minden idegen volt a számomra, úgy éreztem magam, mint egy turista. Ahol megtelepedtél, ahol boldogulsz, az az igazi hazád. Nekem itt van a családom, a munkám, a lakásom. Magyar vagyok, és kész.”