„Magának már úgysincs szüksége a méhére” – Durván beszélnek az orvosok a betegekkel Magyarországon, de miért hiányoznak a gyógyító szavak?

Editet a munkahelyéről vitték be a kórházi ügyeletre. Besárgult és nagyon rosszul érezte magát. Befektették, infúzióra kötötték. „Elzáródott az epevezeték, hasnyálmirigy-gyulladása van” – közölték vele. Éjjel egykor aztán beviharzott a kórterembe egy fiatal orvos egy papírral, hogy Edit írja alá, muszáj, mert felvették az osztályra, és majd visszajön érte. A lány azért elolvasta, mit is ír alá. Megakadt a szeme egy félmondaton: „a hasnyálmirigyfej rosszindulatú daganata”. Egyedül volt a kórházi szobában, majdnem elájult. Az orvos visszajött a papírért, de nem szólt egy szót sem, Editnek pedig nem volt ereje kérdezni.

Innentől kezdve a kórházban tényként kezelték, hogy Edit tud mindent. Később mintákat vettek a májából. A doktor közölte, több gyanús pontot is találtak, és nagy kár, hogy Editnek nincs láza, mert az arra mutatna, hogy ezek csak ciszták, így viszont inkább a rosszindulatú elváltozás felé mutatnak a jelek. Vagyis áttét. „Ugye ebből nemigen szoktak kigyógyulni?” – kérdezte a nő a sírás határán. „Hát, nemigen” – felelte kurtán az orvos,

majd kiviharzott a szobából. A beteg ott maradt egyedül, számos megválaszolatlan kérdéssel, az idegösszeomlás szélén. Barátai tanácsára új orvost keresett, és nemsokára talált is. Olyat, aki leült vele szemben, és részletesen elmagyarázott mindent.

– Nem azt várom el, hogy az orvos odatartsa a vállát, amelyen kisírhatom magam, nem kell barátkoznunk, csak kezeljen partnerként. Beszéljen velem nyíltan és őszintén, érezzem, hogy figyel rám – magyarázza utóbb Edit. Kiderült, a máján talált elváltozások valójában csak ciszták voltak.

Zita mellében tíz évvel ezelőtt jelentek meg ciszták. Akkortól minden évben elment mammográfiai ellenőrzésekre, mígnem leteremtették, mondván, az ellenőrzés csak kétévente jár, és amúgy is túl fiatal hozzá. Tudomásul vette, nem ment többé évente. Amikor 2016-ban újra mammográfián járt, egyetlen szó nélkül továbbküldték ultrahangra. Aztán az orra alá toltak egy papírt, hogy egyezzen bele a biopsziába. Mikor rákérdezett, miért, az asszisztens csak annyit mondott: „Meg is tagadhatja, de akkor sosem tudjuk meg, mi a baja.” Zita csöndben aláírta. Négy nappal később hívták be, reggel fél 8-kor ült le a rendelő várójában. Három óra elteltével a kezébe nyomtak egy rakás papírt, amelyben már az állt: rosszindulatú melldaganat. Elküldték az onkoteam elé. Ott állt hat orvos előtt félmeztelenül. Egyikük nyomkodta a mellét, és közben diktált. Utána mindegyikük végigtapogatta, és megállapította: nem tapintható a csomó, amely miatt berendelték. De még ekkor sem mondtak neki semmit, csak a kezébe nyomtak egy cetlit, amelyen egy sebész neve állt, keresse meg őt. Megkereste, de a sebésznek fogalma sem volt, ki és miért küldte, és egyébként sem volt rá ideje. Zita ekkor besokallt, és keresett egy magánorvost. Ő elmondta, mik a teendők és a kilátások, mivel jár a műtét, hány metszést kell végezni, hogy az operáció alatt helyre is állítja a „nyomokat”, hogy a két melle egyforma legyen. Pontosan elmesélte azt is, mivel járnak majd a műtétet követő kezelések. Pszichológust is javasolt, hogy Zita feldolgozhassa a történteket.

Szilvia a miómája miatt ment egy magánkórházba. A fél év alatt gyerekfej nagyságúra duzzadt elváltozás jócskán kitüremkedett az amúgy izmos hasából. Bement az orvosi szobába, ahol a vizsgálat előtt a doktornő megcsapkodta, megütögette az elváltozást, közben pedig Szilvit osztotta: „Miért csak most jött? Nem látta, hogy milyen nagy? Ha hanyatt fekszik, nem zavarja magát?” Amikor pedig közölte, hogy a legjobb, ha kiveszik az egész méhét, a döbbenten álló nőnek csak annyit mondott: „Minek az magának, már úgysincs rá szüksége!”

Szögezzük le, az ember nem barátokat keres az orvosi rendelőben. Ám legkiszolgáltatottabb pillanatainkban az együttérzés, a részletes és humánus tájékoztatás mindenképpen elvárható.

Sokszor látszólag van ugyan kommunikáció, csak éppen az orvos olyan nyelven beszél, amelyet a páciens nem ért meg. Röpködnek a latin kifejezések, a különböző kódok.

– Nagyon nehéz mind a beteg, mind az orvos helyzete – mondja Szy Ágnes onkopszichológus. – Kevés az idő, hogy megfelelően és kimerítően, minden aggályt eloszlatva beszéljenek egymással. Túlterheltek a szakemberek, jó, ha tíz perc jut egy, az egész további életre kiható információra. Leginkább latin szavakkal teletűzdelt közlésből kellene kibogoznia a betegnek, mi is van vele. Csak lüktet a fejében a kifejezés, hogy „rosszindulatú elváltozás”, és onnantól bezár a tudat. Ilyenkor még úgy is nagyon kevés információ jut el a beteghez, ha esetleg az orvos részletesen elmond mindent. Megfagyunk, leáll minden pszichodinamika.

Leletmagyarítás

Az orvos-beteg közötti kommunikációs stílus és döntéshozatali módszer alapján három modell különíthető el.

1. Paternalista modell. Az orvos célja a gyors információszerzés. A felállított diagnózis alapján önkényesen hozza meg a döntést, amelyet közöl a beteggel. A kommunikáció során a beteg passzív, ám felelősséget sem kell vállalnia.

2. Informatív modell. Az orvos összegzi az információkat, a döntést viszont a beteg hozza meg. A kommunikáció ebben az esetben is orvoscentrikus, habár a felelősséget a betegre hárítja.

3. Közös döntés. Az orvos és a beteg közösen döntenek, a felelősség megoszlik. A kommunikáció betegcentrikus. Ez a modell felel meg leginkább a beteg igényeinek.

Magyarországon a paternalista modell az uralkodó, az orvos-beteg kommunikációt pedig alapvetően a szakember-laikus kommunikáció jellegzetességei befolyásolják. Az orvos információt gyűjt, a beteg aktivitásának, elvárásainak kevés teret hagyva. A legtöbb páciens maga is elfogadja ezt a helyzetet, mert fontosabb számára az, hogy az orvos döntsön a terápiát illetően, és vállalja is a felelősséget a döntésért. Sokszor az okoz gondot, hogy a beteg nem érti, mi szerepel a leletén.

Tavaly Székely László, az alapvető jogok biztosa felhívta a figyelmet, hogy a lelet nyelvezetének az egyértelműséget kell szolgálnia, hogy valamennyi orvos pontosan ugyanazt értse belőle. A betegnek az Alaptörvényből levezethető joga, hogy megkapja a rá vonatkozó információt a betegségéről és a kezelés következményéről oly módon, hogy az információ számára érthető legyen, és a személyes döntést segítse. Akkor Lázár János kancelláriaminiszter a leletek magyarítását kezdeményezte, miután az értetlenség tragédiához vezetett. Egy nő ugyanis nem értette az ambulánslapján feltüntetett „kontroll p. e.”, azaz kontroll panasz esetén rövidítést, és szóban sem kapott tájékoztatást. Félrediagnosztizálták, de fájdalmai ellenére sem ment vissza az orvoshoz. Amikor mellrákkal megoperálták, már késő volt. Ez az életébe került.

Egy névtelenséget kérő onkológus szerint az orvosok egy része kibújik a rossz hír közlésének felelőssége alól, és úgy küldi tovább a betegeit, hogy nem mond nekik semmit:

– Volt olyan mellrákos betegem, akit azzal küldtek hozzám, hogy a műtétje sikerült, minden rendben, menjen nyugodtan az onkológushoz, csak éppen arról nem tájékoztatták, hogy nem tudták a daganatot teljesen kivenni. Mit tehetek ilyenkor? Megkérdezem, mit tud a betegségéről, elmondom neki a részleteket a további kezeléséről, a várható mellékhatásokról, amit nyilván nem lehet öt percben megtenni.

A betegjogi szakértő szerint egyre több az orvos-beteg kommunikációt érintő panasz. Bodnár Ágnes két esetet emel ki:

– Egy hatvanas éveiben járó nő rendszeresen járt gyógyszert felíratni a háziorvosához. Ahányszor csak ment, mindig mást kapott a magas vérnyomására, míg egyszer szóvá tette, nem kaphatna-e egyfélét, amit meg is tud szokni. Az orvos erre rákiabált, hogy mit képzel, ez nem a piac, és le is kofázta a beteget. Egy másik eset annak a szürkehályoggal küzdő idős férfinak a története, aki alig látott. Elé tolták a műtéti beleegyezési nyilatkozatot, benne minden lehetséges szövődménnyel, csakhogy ő ezt nem tudta elolvasni. Kezébe nyomták a tollat, hogy csak írja alá. Majd fellépett az egyik szövődmény, a férfi megvakult, de nem volt mit tenni: nem tudta bizonyítani, hogy nem kapott szóbeli tájékoztatást, a papírt pedig valahogy aláírta – meséli Bodnár Ágnes. Úgy látja, az egyre nagyobb adminisztrációs teher miatt a korábbinál is kevesebb idejük jut az orvosoknak a betegekre. Az orvosi kommunikáció ma már része az egyetemi képzésnek, de alacsony az óraszám, több idő kellene a gyakorlatra.

Stauder Adrienne, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense, orvos-beteg kommunikációt oktató szakember árnyaltabban látja a kérdést. Szerinte kétirányú a probléma: előfordul, hogy a betegtől nem jut el a szükséges információ a doktorhoz, de az is, hogy az orvostól nem jutnak el a betegig a vizsgálatokra, kezelésekre vonatkozó ismeretek.

– Az orvostanhallgató kommunikációs készségei nem mindig megfelelők – mondja. – A képzés során fölhívjuk a figyelmet a problémaforrásokra, megismertetjük azokat a technikákat, amelyekkel növelni lehet az információcsere hatékonyságát. Az orvosnak fontos tudnia például azt, hogy milyen kérdéseket kell feltennie, milyen kérdezéstechnikát kell követnie, hogyan tud olyan beszélgetést kezdeményezni, ami nehéz témákat érint. Meg kell tanulnia azt is, hogy teret adjon a betegek kérdéseinek. Egy-egy pozitív mozzanat sokat tud lendíteni a terápián, míg a negatív dolgok értelemszerűen rontják a hatékonyságot.

Ha egy beteg eleve agresszívan, reklamálva lép be az orvoshoz, akkor szinte biztosan kevesebb információt kap, egyszerűen azért, mert az együttműködést a negatív érzések akadályozzák. Ugyanez a helyzet a passzivitással, ha valaki például semmit nem kérdez.

Sok orvos ezt úgy próbálja megelőzni, hogy asszisztense még a vizsgálat előtt kiad egy kérdőívet a váróban ülő betegeknek. Kitöltése nagyban segíti a közös munkát, a beteg további kikérdezését.

Stauder Adrienne szerint sokat segít, ha a beteg pontosan sorolja fel a panaszait, ezért hasznos dolog előre összeírni a problémákat, és a jegyzetet bevinni az orvoshoz. Ugyanezt célszerű megtenni az állandóan szedett gyógyszerekkel és minden egyébbel, ami az egészségi állapotot érinti. A jegyzetek azért is hasznosak, mert a beteg az orvosnál izgatottságában vagy a szorongása miatt könnyen elfelejt megemlíteni fontos tüneteket. Ismert az úgynevezett ajtókilincs-effektus is: a betegnek az utolsó pillanatban, távozáskor, már az ajtóban állva jut eszébe rengeteg kérdés és mondanivaló. Csakhogy a túlterhelt orvos gyakran nem tud mit kezdeni az ilyen helyzetekkel.