Közvélemény-kutatás vagy „nemzeti konzultáció"?

Az előbbiek közül az alábbiakban csak a Nézőpont Intézet héten megjelent közvélemény-kutatásával foglalkozunk, amelynek „főüzenete”, hogy a megkérdezettek 60 százaléka tart szükségesnek egy új alkotmányt. Az intézet felméréséből elsőre az tűnik ki, hogy a kérdőív a kérdésfeltevés során kínált alternatíva nélkül objektivizálná a megkérdezettek véleményét. Azaz: vagy szükségesnek tartja valaki az új alkotmányt vagy nem, nincs más válaszadási lehetősége.

Ennél kevésbé cizellált és egyben politikai nézőponttal is találkozhattunk az alkotmányozási folyamat elmúlt félévi története során, elég, ha a kormány kommunikációs és értelmezési kereteire gondolunk. Épp ezért egy felfokozott hangulatú és párbeszéd nélküli politikai közéletben különösen komoly felelősséggel és jelentőséggel bír, hogy egy felmérést milyen eszközökkel és módszerrel folytatunk le. Mitől lenne hiteles és felelős eljárás az, ha a különböző véleményeknek vagy válaszoknak nem adunk teret, ezzel közvetetten is megerősítjük a kormányzati politika kinyilatkoztatásait, illetve utólagos legitimációs folyamatot teremtünk-e a döntéshozók számára. Természetesen nem feltételezzük azt, hogy a Nézőpont ennek szándékával lépne fel, de a felelősség kérdése ettől még fennáll. Ahogyan Pierre Bourdieu írta: „a vélemény nem egy természetes és univerzális személyes tulajdon, hanem egy társadalmilag elosztott képesség”.


A közvélemény-kutatások bourdieu-i kritikáit minden felmérés értékelésekor szem előtt lehet és kell tartani, azonban a Nézőpont mintha eltekintene ettől. Az intézet szándékai ellenére ugyanis egy kormánynak tetsző közvéleményt „állít elő”. A felméréséből például az is kiderül, hogy „nagy igény mutatkozik az 1949-es keltezésű ideiglenes alkotmány lecserélésére”, és az is hogy sokan vannak, akik ezt másképp látják. A Nézőpont azonban csak az előbbi hangsúlyozását tartotta fontosnak.

A társadalmi konszenzus mértékadó szempontjait a Nézőpont szerint a Szent Korona-tan, a kereszténység nemzetmegtartó szerepe, a forint hivatalos fizetőeszköz léte, az államadósság GDP-hez rögzített aránya és a diktatúrák alatt elkövetett bűnök elévülésének tagadása jelenti. E pontok társadalmi elfogadottsága azonban távolról sem jelent tartalmi konszenzust. Nem egyértelmű, hogy az intézet milyen szempontok szerint válogatta ki a normaszöveg tartalmi elemeiről szóló kérdéseket. Mindenesetre az elmondható, hogy a módszertani szempontok ismertetése nélkül félrevezető lehet a kiválasztott öt elem támogatottságából az egész alkotmánytervezetet érintő tartalmi konszenzusról beszélni.

Utóbbi elv akkor sem érvényesül, ha a vizsgált kérdések közül kiemeljük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Mivel a kérdezők erről is azt gondolták, hogy a „tartalmi konszenzusról” folytatott vita eldöntése egy lehetséges eszköze és kérdése lehet, így érdemes a szinte egyöntetű válaszokat (tízből nyolc megkérdezett) összehasonlítani a társadalom tágan értelmezett vallásosságra vonatkozó attitűdjével. A legutóbbi népszámlálás (2001) és az azóta reprezentatív mintán végzett felmérések alapján csak becslések állnak rendelkezésre a magyarok vallási megoszlásáról. Némi diszkrepancia azonban megfigyelhető a kereszténységre hivatkozó „konszenzus” és a magukat vallásosnak, illetve keresztény felekezetekhez tartozónak vallók számának tendenciózus csökkenése között. Az a helyzet állt elő, hogy „tény” (egy közvélemény-kutatás eredménye) áll ténnyel (népszámlálás adatai) szemben. A laikus hírfogyasztó egy ilyen ellentmondás feloldása kapcsán tanácstalanságra van ítélve.

Az ilyen és hasonló tanácstalanságok és ellentmondások a kutatás „megkérdőjelezhetetlen” eredménye ellenére gyengítik az alkotmányozás folyamatát, és a felmérés is inkább a „nemzeti konzultáció” intézményéhez van közelebb mintsem egy megkérdőjelezhetetlen kutatáshoz. Holott nyilvánvalóan nem ez volt az intézet szándéka.

Egy nézőpont objektivizálására tett kísérlet azonban általában csak visszafelé sülhet el.