Köztéri kurzus – Történelmi szoborkeringő 6789 lépésben
Amikor 1949. április 9-én hajnalban Hatvany Lajos, az ismert mecénás-irodalomtudós felriadt egy furcsa zajra, és lenézett a Szent István parki lakásának erkélyéről, azt látta, hogy munkásforma emberek épp ledöntik Raoul Wallenberg svéd diplomata emlékművét. Bár Hatvany sokat látott emberként nem először találkozott szobordöntéssel, az még őt is meglepte, hogy ezúttal egy olyan emlékművet távolítottak el az éj leple alatt, amit épp aznap terveztek felavatni. Közösségi média híján az érdeklődők közül sokan nem is értesültek a váratlan fordulatról, így aztán több százan jelentek meg az előre meghirdetett ünnepség időpontjában, ám csak az üres talapzattal nézhettek farkasszemet. Az akkori hivatalos magyarázat szerint az avatót csupán elhalasztották, arra hivatkozva, hogy nem készült el időben az alkotás. Hatvanynak, aki látta a ledöntését, talán káprázott a szeme.
– Feltehetően Moszkvából érkezett az utasítás, hogy nincs szükség Wallenberg-emlékműre Budapesten – mondja Kovács Tamás tájépítész, a Hosszúlépés munkatársa. – Az emlékmű felállítását még 1945-ben vetette fel a holokausztot túlélő helyi zsidó közösség, és kezdetben a politika teljes támogatását élvezte a kezdeményezés. Kiválasztották a megfelelő helyszínt: nem vitás, hogy Újlipótvároshoz illik leginkább a zsidómentő svéd diplomata emlékének ápolása. A kor egyik leghíresebb alkotóját, Pátzay Pált kérték fel a munkára, aki bronzból egy szimbolikus jelenetet formázott meg: egy izmos férfi küzd egy kígyóval. Miután azonban az emlékműállítás előkészítése évekig elhúzódott, megváltozott a politikai helyzet. 1949-ben ugyanis már nyilvánvaló volt, hogy Wallenberg 1945-ös eltűnéséhez a Szovjetuniónak is köze van. A Rákosi-érában aztán már nem tűnt jó ötletnek az erre a mozzanatra is óhatatlanul figyelmeztető emlékmű felállítása.
A Pátzay-mű végül Debrecenbe került, a Biogal (TEVA) gyógyszergyár előtt állították fel Kígyóölő címmel. De már nem Wallenbergre emlékeztetett. Hivatalosan a fasizmus elleni küzdelemre, ám idővel – ha már gyógyszergyár – a betegségek elleni harc allegóriájává vált. Újlipótvárosban végül 1999-ben állították fel a Pátzay-alkotás másolatát. Ez a szoborséta első állomása, és már ebből a példából érezhető, hogy a következő két és fél órában nem lesz hiány abszurd fordulatokból. A Hosszúlépés tematikus sétákat takar, ezek egyike Az éj leple alatt címet viseli, ennek során az érdeklődők azzal ismerkedhetnek meg, hova, hogyan és miért vándoroltak (bukkantak fel vagy tűntek el akár egyetlen nap alatt) a fővárosi köztéri szobrok az elmúlt száz évben.
Lemértük okostelefonnal: a Wallenberg-emlékműtől a Szabadság téri kettős emlékműig 6789 lépést tettünk meg. Ennyi a szoborséta, amely alatt nagyjából annyi létező szobrot láttunk, mint ahánynak a hűlt helyét. Kovács Tamás túravezető kezében nem is azért van tablet, hogy puskázzon, hanem hogy azon mutassa meg a vele együtt sétálóknak a már hiányzó szobrok képét. Wallenberg után rögtön a második is egy ilyen: Lukács György hiányzó alakja a Szent István parkból. Két éve hurcolták el innen, miután jobbikos kezdeményezésre a Fővárosi Közgyűlés megszavazta. Most az alkotó, Varga Imre kertjében áll a bronzalak.
– Pedig ez nem is volt kurzusszobor – mondja Kovács Tamás. – A Kádár-rendszer sokáig nem tudott mit kezdeni Lukács alakjával, csak 1985-ben, születésének századik évfordulóján, szinte kötelességből állították fel a szobrát. Egy köztéri alkotásnak a szimpla eltüntetése egyébként a legdrasztikusabb lépésnek számít, holott néhány méterre Lukács szobrától egy másik megoldásra is akad példa. A Szír-csoport emlékművét senki nem távolította el, csupán a rendszerváltás után a felújításakor felszedték körülötte a mészkő járólapokat, és körbeültették fákkal. Ma is ott áll, ahová 1970-ben lerakták, de már alig látni, és szinte senki nem tudja, minek is állít emléket. Önök közül tudja valaki?
Mindenki a vállát vonogatja. A sétavezető elmeséli, hogy egy partizáncsoportra emlékeztet, amelynek vezetője az illegalitásban a Szír fedőnevet használta. Vasutat robbantottak, merényleteket hajtottak végre 1944-ben, jórészt ezen a környéken. Radnóti Miklósra bezzeg mindenki jól emlékszik az Újlipótvárosban, százméteres sugarú körben három szobra is található. Kovács Tamás szerint eggyel több, mint kellene.
– Hát nézzék meg ezt, nem úgy néz ki a költő, mint egy sikeres harmincas üzletember? – mutat az általa elhibázottnak tartott alkotásra. A szobrász nevét tapintatból elhallgatja. Amúgy megértő az alkotókkal. Az állam által legtöbbet foglalkoztatott szobrászok hozzászoktak, hogy műveiket a rendszerváltások után ide-oda tologatják. A legismertebb kurzusművészek – mondjuk Zala György vagy Varga Imre – általában egy-egy politikai rendszerhez kötődtek, de Kisfaludi Strobl Zsigmond például végrehajtotta azt a bravúrt, hogy az összes kurzus igényt tartott a köztéri szolgálataira.
A Jászai Mari téren megint a semmit bámuljuk. Pontosabban a tabletet. Itt állt húsz évig (1971–1991) Marx és Engels párosa. Na, ilyen egy igazi kurzusmunka, semmi köze nem volt a helyszínhez, csupán a Kádár-rendszer legitimálásához, mondja a sétavezető. Ma már a szoborparkban pihen Segesdi György műve. A tervek szerint ide, az egykori helyére kerül majd a Vértanúk teréről száműzött Nagy Imre.
A politikusparádét megszakítjuk egy rövid időre Columbóval. A Falk Miksa utca és a körút sarkán álló alak a zsánerszobrászat remeke. Majdnem tökéletes alkotás. Mármint abban az értelemben, hogy a ballonkabátos hadnagyot mindenki szereti, alakja rendszerfüggetlen. Nála már csak egyetlen ideálisabb szoboralany létezik: Grabowski a Macskafogóból. (Ez Csunderlik Péter történész fixa ideája – ő szintén vezet történelmi sétákat a Hosszúlépésnek.)
– Gondolják csak végig – mondja Kovács Tamás, miközben nekidől Columbónak. Egy politikus szobrával nem merné megtenni, ismeri el. – Grabowski hős volt? Igen. Szerethető? Igen. Megosztó személyiség? Nem. Belépett fiatalon a nyilaskeresztes pártba? Nem. Idős korában tolta az MSZMP szekerét? Nem. Kiderülhet utólag bármi dehonesztáló a személyére nézve? Aligha. Na, ő az ideális szobortéma.
Tisza István kevésbé ideális figura. Mármint szoborélettartam szempontjából. A Kossuth tér négy főalakja közül (Andrássy Gyula, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Tisza) ő került ki harmadikként: 1934-ben foglalta el a helyét az északi sarokban, hogy aztán tizenegy évvel később egy klasszikus szobordöntés áldozatává váljon.
– A Tisza-emlékmű az iskolapélda: kurzusszoborként állította fel anno a Horthy-rendszer, kurzusszobordöntéssel távolították el a kommunisták, majd kurzusemlékműként helyezte vissza 2014-ben a Nemzeti Együttműködés Rendszere – mondja Kovács Tamás. – A Kossuth-szobor pedig azt példázza, hogy egy történelmi személyiséggel kapcsolatos konszenzust is fel lehet rúgni aktuálpolitikai szempontok miatt. A nemzet főterének északi oldalán 1927-ben állították fel Kossuth szobrát, körülötte az első felelős magyar kormány tagjai álltak. A kormányzó gondterhelten állt, mintha mélázna. A következő kurzus nem ilyennek akarta láttatni Kossuthot, ezért 1952-ben lecserélte az egész kompániát. Kossuth persze maradt, viszont lelkes forradalmárrá avanzsált, amint épp szózatot intéz a néphez katonák, parasztok, diákok gyűrűjében. A NER-nek viszont jobban tetszett a Horthy-kori felfogás, újrafaragtatták az akkori szoborcsoportot, és 2015-ben vissza is helyezték az eredeti helyére.
A Vértanúk terén másodszor csodálkozunk rá Nagy Imre szobrának „hűlt helyére”. (Itt már nincs, a Jászai Mari téren pedig még nincs.) Üveges Bence történész, a Hosszúlépés tartalomfejlesztési vezetője azt mondja, a városi séták körét azok után egészítették ki a köztéri szobormustrával, hogy a karácsonyi ünnepek idején az éj leple alatt eltüntették a Nagy Imre-szobrot a helyéről.
– Ez a séta nem ellenzéki megmozdulás, nem politikai állásfoglalás és még csak nem is kormánykritika – jelenti ki Üveges Bence. – Száz évet járunk be két és fél óra alatt, és arra fókuszálunk, hogy az elmúlt évszázadban miért mozogtak állandóan a köztéri alkotások. A válasz valahol arrafelé keresendő, hogy a nemzeti identitásunk társadalmi szinten rendkívül bizonytalan. Ennek legfőbb oka, hogy történelmi léptékkel mérve Magyarországon nagyon gyorsan zajlottak le egymás után a rendszerváltások, jórészt kataklizmák kíséretében. A hatalomban egymást követő politikai közösségek rendre múltbeli eseményekhez, alakokhoz, politikai kurzusokhoz nyúlnak vissza saját identitásuk építése-erősítése érdekében. Ebből következően rengeteg konfliktusos esemény, megosztó politikus került reflektorfénybe, holott alig találhatók „tiszta” politikusi életművek. A szobrokat nem történészek, hanem politikai közösségek állítják, és az emlékművek ritkán szólnak ténylegesen azokról, akikről megmintázták.
Olyan helyzet nehezen képzelhető el, hogy az elmúlt évszázad bármely politikusának úgy lehessen szobrot emelni, hogy az ellen senki ne ágáljon, mondja Üveges Bence. Így aztán az lehet a legfőbb kritérium, hogy egy tervbe vett emlékmű felállítását legalább egy markáns többség támogassa. A leginkább konfliktusos személyiségeknek viszont nem érdemes szobrot állítani, hiszen ma még a társadalom egyik fele provokációnak érezné például egy Kádár-, másik fele pedig egy Horthy-szobor felállítását.
Az aktuálisan hatalmon lévő politikai kurzusok mindig is ellenállhatatlan vágyat éreztek a közterek emlékezetpolitikai elfoglalására, újrarendezésére. Ezt még a 133 napig működő Tanácsköztársaság is megpróbálta. 1919. május elsején a Hősök terén óriási vörös lepellel takarták le a millenniumi emlékművet, a Kossuth téren pedig az Andrássy-szobrot, és gipszből hamarjában öntött Marx-, Engels-figurák, valamint munkásszobrok ideiglenes felállításával jelezték az ideológiai irányváltást – emlékeztet Üveges Bence.
A szoborséta a Szabadság téren ér véget. Kovács Tamás szerint ez a helyszín egy igazi rezervátum, egy élő szoborpark, az elmúlt évszázad összes politikai kurzusa rajta hagyta a lenyomatát. Van itt minden. Kossuth, Ronald Reagan, szovjet hősi emlékmű, Horthy-szobor (ha nem is közterületen, a Hazatérés temploma bejáratánál), német megszállási emlékmű, eleven emlékmű. Ez utóbbi kettő így együtt Budapest leginkább élő köztéri alkotása, mondja Kovács Tamás. Üveges Bence hozzáteszi, fontos, hogy ebben a formájában minél tovább fennmaradjon: egyrészt figyelmeztessen a kettős történelmi narratívára, másrészt létével segítse a társadalmi párbeszédet.
– Kezdeményezzünk vitát a problémás emlékművekről, szervezzünk kulturális rendezvényeket, merjünk megfontoltak, nyitottak lenni, az iskolában pedig körbejárni a történelmi dilemmákat – magyarázza Üveges Bence. – Bármilyen köztéri alkotás kaphat idővel új értelmezést, hiszen mi adunk jelentést a kőnek, a fának, a bronznak. Én bizony egyetlen emlékművet sem bontanék el, és annak örülnék, ha bármikor jön is egy újabb rendszer- vagy kurzusváltás, többé senki nem nyúlna a köztéri szobrokhoz.
