Kossuth-díj Feketén
Megint megy a felhajtás, a hűhó, a tamtam az olimpiai aranyérmes katedrák tárgyában. Hogy micsoda dolog ez, diszkoszhajigálásért rektori címeket osztogatni. Hogy mi lesz akkor a tudomány ethoszával, értékével, presztízsével! Ugyan, barátaim, hol van az már!
Meg aztán nem eszik olyan forrón azt a kását. Nem az lett kimondva, hogy mostantól minden olimpikon automatikusan egyetemi katedrára jogosult. Erről szó sincs.
Arról van szó, hogy az aranyérem mentesít a doktori fokozatoktól, aki bizonyított már a gyepen vagy a tartánon, bizonyíthat ezután a katedrán is, ha az egyetem rektora oda kinevezi.
Az egyetem pedig független, autonóm szervezet, azt nevez ki, akit akar. Ha tudóst akar kinevezni, azt. Ha olimpiai bajnokot, azt. Ebbe az atyaúristen se szólhat bele. Legfeljebb a kancellár: de ő is csak indokolt esetben. A kancellárt egyébként a kormány küldi a független egyetemek nyakára, hogy ilyen nehéz döntéseknél, mint ez is, segítsen. Fog.
Úgyhogy az olimpiai arany még csak egy lehetőség. Kell még ahhoz sok minden, nyilatkozatok például, melyek a kormány sportpolitikáját dicsérik, dísztribüni ülések, csápolások és köszönetek, de ha az ember kellően bizonyítja a rátermettségét, érdeme szerint jut majd neki katedra, rektori cím, saját egyetem. Ahogy a Kossuth-díjas művészeknek is adódik majd ugyanez a lehetőség, ha az MMA is úgy akarja. Helyesen. S ha ehhez hozzátesszük, hogy ma már a Kossuth-díjat is a Fekete Akadémia révén nyerheti el az arra érdemes művész, a kör ezzel be is zárul. Aki a kegyre méltó, az a tanításra is. Miért kell ezen akár csak csodálkozni is?
Felhívnám a figyelmet mindazonáltal néhány apróságra, amellyel még finomítható lenne a rendszer. Az egyik a két lehetőség közötti ordító különbség, mely mindenképpen ombudsmanért kiált. Hogy tudniillik az olimpiai aranyat ez idő szerint még nem az MMA adja. Ezen, nézetem szerint, sürgősen változtatni kéne. Megmaradhatna ugyan az eredeti verzió, de volnának ugyanakkor kinevezett olimpiai bajnokaink is: akiket a kurzus méltónak ítél, dobogóra emel. Ezzel ki lehetne küszöbölni a Nemzetközi Olimpiai Bizottság bántóan részrehajló szubjektivizmusát, amellyel minden versenyzőt képes ugyanazzal a mércével mérni, s nem veszi figyelembe a speciális magyar jegyeket, például hogy évszázadokig mi voltunk (ahogy, teszem hozzá, ma is mi vagyunk) a kereszténység védőbástyája. (A többiek meg vígan edzhettek addig.)
Aztán ott van a tehetség: bizonyos vélemények szerint művészeti és tudományos tereken nem árt, ha van. Ha pedig nem árt, ideje ezt is kormányzati ellenőrzés alá vonni, nem csak hagyni, hogy terjedjen, mint a parlagfű. Javaslom, mostantól a tehetséget is pályázat útján nyerhessék el az arra érdemesek. Az értékelési mechanizmusok titkosak persze, mint a földpályázatoknál meg a trafikoknál, jogorvoslat viszont nincs. Akit a kurzus tehetségesnek ítél, az tehetséges, ha az egész világ a feje tetejére áll, akkor is.
Ahogy én a miniszterelnök úr szerénységét ismerem, nem ő fogja nyerni a legtöbbet.