Kortárs drámák mutatkoznak be a szakmának és a közönségnek

Nemzeti Színház: Idén kilencedik alkalommal rendezitek meg a Kortárs Drámafesztivált. Ezúttal az Egyesült Államok a program vendége. Miért rájuk esett a választásotok?

Szilágyi Mária: Mindig olyan színházat próbálunk bemutatni, amit itthon nem lát a közönség, ezen túl szeretnénk a szakmának is érdekes, új dolgokat mutatni. A kiindulópont mindig a magyar színház. Örvendetes módon azt látjuk, hogy egyre több független társulat jelenik meg, egyre több kísérletező együttes tűnik fel a színen, de a magyar színházban továbbra is a szöveg játssza a központi szerepet. Még ha történnek is kísérletek a határátlépésre, vizuálisabb színházi alkotások létrehozására, de vad kísérleteket tenni, és azt a közönségnek megmutatni, akár több fázisban is, nem szokás. Mi arra vagyunk színházilag szocializálva, hogy sikeres-e az a darab, amit bemutattak, vagy nem sikeres. Végeredmény-centrikusak vagyunk, és nem annyira érdekel bennünket a színházi folyamat maga. A közönséget sem. Úgy gondoljuk, hogy ahhoz, hogy a fiatal színházcsináló generáció Magyarországon tovább tudjon lépni és esztétikailag tudjon fejlődni, biztosan bátrabbnak kell lenni formailag, esztétikailag, és jobban meg kell találni annak a módját, hogyan juthatnak el a közönséghez. Így jutottunk el az amerikai művészszínházhoz, ami szintén komoly gondokkal küzd, mert nem kap állami támogatást, de azt látjuk, hogy a kísérletező kedv ilyen problémás pénzügyi környezetben is sokkal erősebb náluk. Olyan előadásokat is láttunk, amelyekre lehet, hogy itthon azt fogják mondani, hogy ezek nem tökéletesek, nem teljesen kiforrottak, de nem is azzal a szándékkal készültek, hogy tökéletesre csiszolják őket. Az alkotó nem úgy készítette az előadását, hogy ezzel robbantani fog, és egy sikerdarabot rendez, hanem kísérletez, különböző utakat próbál ki, és amikor eljut az előadás olyan fázisba, hogy úgy érzi, megmutatható, akkor ezt a közönség elé tárja. A Trafóban látható A szállítmány című előadás is egy ilyen előadás lesz, amely az afroamerikaiak szemszögéből vet fel nagyon fontos kérdéseket, és vizsgálja a fehér amerikai társadalmat. Az előadás nem okoskodó, nem találja fel a spanyolviaszt, de azokat a pici jelenségeket próbálja boncolgatni, amelyek körülvesznek bennünket. Nekem nagyon szimpatikus ezekben a darabokban, hogy nem ötcsillagos szuperprodukciók, hanem olyan előadások, amelyek tényleg a mai amerikai társadalomra így–úgy reflektálva azt vizsgálják, hogyan lehet azt, ami ott történik, valahogy megszólaltatni, és az embereknek megmutatni.

Nemzeti Színház: 13 millió forintból hoztátok össze a Drámafesztivált, a pénzt pályázatokon nyertétek. Mire elég ez az összeg?

Szilágyi Mária: Semmire. Minden forintért a partnerekkel is, magunkkal is meg kell küzdeni. Ehhez az kell, hogy mindannyian higgyünk nagyon a kortárs magyar színházban, és legyen bennünk egyfajta belső szenvedély, ami tolni akarja ennek a színháznak a szekerét. Ehhez az is kellett, hogy egyesek adott esetben hajlandóak legyenek lemondani egy komolyabb honoráriumról, vagy a színház azt mondja, hogy ezt vagy azt a produkciót vendégül látom, ahogy a Nemzeti Színház vagy a Bárka tette. Ugyanakkor a két ideérkező társulat is azt mondta, hogy nem kér horribilis díjakat, és a kaposvári és a nyíregyházi társulat is úgy döntött, hogy nem csak akkor jönnek, ha az utolsó fillérig mindent mi fizetünk. Ehhez tényleg az kell, hogy mindenki azt mondja, hogy milyen jó, ha ezt az előadást a budapesti nézők is láthatják!

Nemzeti Színház: Mi a fontosabb cél, a nézőket megismertetni a kortárs drámákkal, akár magyarról, akár külföldiről beszélünk, vagy a szakma megismertetése a magyar, illetve külföldi kortárs drámákkal?

Markó Róbert: Ez mindig többirányú történet. Az egyik nagyon fontos célunk, hogy a külföldieket megismertessük a magyar színházzal, függetlenül attól, hogy ez kortárs vagy nem kortárs darabon alapuló színház. A Nemzeti Színháztól a Mein Kampf került be a programba, amit ha akarok, kortárs drámának gondolok, ha akarom, nem. Én a fesztiválban azt szeretem a leginkább, hogy behozunk mintegy huszonöt külföldi szakértőt, akik vásárolhatnak, és eladhatjuk nekik ezeket a magyar színházi termékeket. Érdekes kérdés, hogy lehet egy előadást, ami nyilván jó, úgy becsomagolni, hogy a külföldinek is érdekes legyen. Ez az egyik irány. A másik pedig az, hogy a vidéki előadásokat Budapesten is megmutassuk a kollégáknak, a kritikusoknak, a rendezőknek, akiknek nagyon kevés módjuk van arra, hogy vidéki előadást nézzenek. Így amikor vidéki előadást hívunk meg, az a szempont, hogy a magyar szakma is láthassa, ugyanakkor a külföldieknek is tessen, és fontos az, hogy a budapesti közönségnek is megmutassunk egy szeletet a vidéki színházi életből. A mérce mindig művészi, tehát magas esztétikai értéket képviselő előadásokat igyekszünk beválogatni.

Az interjú folytatását elolvashatja a Nemzeti Színház