Kontroll nélkül – A mi rendszerünk a NATO-ban hungarikum
A Zrínyi 2026 programból tudjuk: a kormány célja, hogy a Magyar Honvédség egy évtizeden belül a térség meghatározó haderejévé váljon. Mit határoz meg? És kinek a számára lesz meghatározó?
Én erre azt szoktam mondani, hogy már most is a térség meghatározó hadereje a miénk. Leszámítva természetesen Ukrajnát és Romániát, hiszen az ukrán haderő hétszer, a román háromszor nagyobb, mint a magyar. Mondjuk, egy szinten vagyunk még az osztrákokkal, de a többieknél erősebb a magyar haderő. Van egy amerikai kutatóintézet, amely a pénzügyi hitelesítőkhöz hasonlóan működik, a Global Firepower. Ez az agytröszt 160 ország haderőit hasonlítja össze több mint 40 paraméter vizsgálata alapján. Az ő összesítésükben mi az 54. helyen állunk, míg a szerbek, horvátok, szlovákok mögöttünk vannak. Persze, amikor meghatározó erőt emlegetnek, az nagypolitika. A miniszterelnök egyik jellemző fordulata az „erős Magyarország, erős Közép-Európa” jelszó és ennek leágazása, hogy meghatározó erejű hadseregre van szükségünk.
De mit kell nekünk meghatároznunk a térségben? És ha bármit is, azt haderővel kell meghatározni?
Ez tiszta politika. Egyébként van ennek egy konkrét megnyilvánulási formája: Magyarország kezdeményezte két regionális parancsnokság létrehozását. Az egyik a Kelet-közép-európai Többnemzeti Hadosztály-parancsnokság, a másik pedig egy Regionális Különleges Műveleti Komponensparancsnokság. A lényeg, hogy mi magyarok vigyük a zászlót.
Az új Nemzeti Biztonsági Stratégia része, hogy 2030-ra Magyarország Európa öt és a világ tíz legbiztonságosabb országa között legyen. Ezt nehéz értelmezem. Ha egy működő biztonsági rendszer, egy erős szövetség része vagyunk, akkor azon belül hogyan lehetünk még sokkal biztonságosabbak?
Vannak erre mérőszámok, mint például a globális békeindex. Az ausztráliai központtal működő, úgynevezett Béke és Gazdasági Intézet három nagy területen összesen mintegy 60 paramétert mér, például a hazai és nemzetközi konfliktusok, a társadalmi béke és biztonság mutatóit. Mi a 24. helyen állunk. De ahhoz, hogy bekerüljünk a top 10 közé, évente kellene javulnunk. Márpedig 2010-től nemhogy nem léptünk előre, de csúsztunk lefelé. Korábban álltunk már a 17. helyen is. Az elmúlt években még a militarizációs index mutatóiban is rontottunk, a 67. helyre kerültünk, mert a fegyvervásárlásokkal párhuzamosan még a vírusjárvány előtt sem növekedtek az egészségügyi kiadások. A militarizációs index ugyanis nem csak attól függ, hogy egy ország mennyit költ a hadseregre. Ezt összevetik azzal, hogy az adott állam mennyit szán az egészségügyre. Ha a védelmi beszerzésekre tíz év alatt 3500 milliárdot adunk ki, ezen a területen is csak akkor sorolnak bennünket előre, ha ennél többet, mondjuk, 4500 milliárdot költünk az egészségügyre. Csak úgy lehetsz biztonságosabb ország, ha előrelépsz a globális békeindexben is. Tehát tényleg léteznek mérőszámok, de azért ebben az esetben is inkább csak politikai ambíciók megfogalmazásáról van szó. Az ágazati stratégiákból nem látszik, hogy a nagy fogadkozás mögött komolyan összehangolt távlati tervezés áll.
Megvesszük és gyártani is fogjuk a világ egyik legkorszerűbb csapatszállító eszközét, a Lynxet, a Hiúzt. A partner Rheinmetall cég igazgatótanácsi elnöke, Armin Papperberger úgy nyilatkozott, 30 éve soha sem tapasztalta, hogy egy kormánnyal ilyen gyorsan meg lehetett volna állapodni, mint most a magyarokkal. Ennek nem az az oka, hogy nálunk minden ilyen döntést nagyon szűk körben, kontroll nélkül hoznak meg?
Valljuk be: fegyverbeszerzések területén ez Magyarországon mindig így volt. Természetesen papírforma szerint mindenki annak a híve, hogy legyen nyilvánosság, átláthatóság, ellenőrizhetőség. Mondjuk tényleg nem ártana tudni, hogy mi mennyi. Például, hogy egy-egy Hiúz mennyibe fog kerülni. De tudni kell: az Európai Unióban az a szabály, hogy a védelem és a hadiipar nemzeti ügy. Minden ország eldöntheti például, hogy a vásárlásait közbeszerzésen meghirdeti-e az összes többi uniós országban. Ráadásul aki figyel, tudhatja, hogy csapatszállítók vásárlásáról már két éve tárgyal a kormány. Ez nem úgy van, hogy egy szép napon az illetékesek arra ébredtek, hogy Hiúzt fognak venni.
Ön tudta?
Persze, hogy tudtam. És nem csak azért, mert vannak informális csatornáim. Aki értő módon olvasta a honvédelmi miniszter nyilatkozatait, ez a beszerzés nem lephette meg. Gyalogsági páncélozott harcjárművek vásárlása már akkor eldöntött dolog volt, amikor néhány éve felajánlottuk a NATO-nak egy nehézdandár kiállítását 2028-as határidővel. Mi a nehéz harci technikát 2004–2005-ben kivontuk, mert 2001. szeptember 11. után az egész nyugati világban a terrorizmus elleni harc, az aszimmetrikus hadviselés került előtérbe. Az volt a doktrína, hogy csak gumikerekes harcjárművek kellenek, a lánctalpas harceszközökre többé nem lesz szükség, véget ért a konvencionális háborúk kora. Ez az elmélet dőlt meg Oroszország krími agressziójának napjaiban. A vásárlás ténye tehát senkit sem lephetett meg. A konkrét döntés pedig olyan, mint amikor autót vesz az ember: a modern személygépkocsik nagyon hasonló paraméterekkel rendelkeznek, az áruk sem tér el lényegesen, tehát nüanszok döntenek.
Értem, de adófizetőként mégis az én pénzemről van szó, tehát valamiféle tájékoztatáshoz jogom van. A civil ellenőrzés elnevezésű működési mód általános a demokráciákban.
Formálisan ez nálunk is működik, mert a nagy beszerzések közbeszerzések alóli mentességére rábólint az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottsága vagy a Nemzetbiztonsági Kabinet.
Persze, a kormány bemond egy célt, egy összeget, és a kormánytöbbség megszavazza a mentesítést. Oszt jó napot.
Ez így van. De nemcsak a fegyverzetek ügyében, hanem minden nagyberuházással kapcsolatban is. Ne tegyünk úgy, mintha éppen csak a honvédelmi és rendészeti bizottság ellenőrző funkciója vált volna formálissá. Vegyük tudomásul: a törvényhozásban a kormánypártoknak kétharmados többségük van. Nem kérdés, hogy meggyengült a civil kontroll a védelmi beszerzések területén. Ám a katonai vásárlások és beruházások ügyében mégis van egy igen jelentős információs előny a civil szférával szemben. Minthogy általában a legnagyobb nyugati cégektől vásárolunk, a német, amerikai, francia szaksajtóból a szakma mindent megtudhat.
A hadiipari megrendelések korábban erősen kötődtek a honvédséghez, amely ma már csak végfelhasználó. A cégek tulajdonosa a nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca, a vásárlásokról pedig a Védelmi Beszerzési Ügynökség élén Maróth Gáspár kormánybiztos dönt. Jó ez így?
Erre a mai főkatonák azt szokták mondani, hogy ők mondják meg, milyen paraméterekkel, mire van szükségük, és a beszerzési ügynökség azt vásárolja meg. Kétségtelen, hogy a kormánybiztos azt a szerepet tölti be, amit más uniós országokban a minisztériumok fegyverkezési igazgatója szokott ellátni helyettes államtitkári beosztásban. A mi rendszerünk a NATO-ban igazi hungarikum, olyasmi, mint az unortodox gazdaságpolitika. Nálunk a kormánybiztosnak létrehoztak egy olyan hivatalt, amely civil is, meg katonai is. De tény: nála kiváló katonák, nagyon jó szakemberek dolgoznak. Szó volt arról, hogy az adott paraméterek szerint beszerezhető eszközök nagyon hasonlítanak egymásra, és az árukban sincs lényeges eltérés. Akkor mi alapján döntenek? Nyilvánvalóan politikai döntést hoznak. A Hiúz esetében Németország mellett döntöttek, amivel én nagyon egyetértek. A német technika jó, a németek precízek, és mindent ellenőrizni fognak a gyártás, a rendszerbe állítás, a kiképzés és a kiszolgálás közben. Ráadásul az, hogy most a fegyvervásárlásokat összekötötték a védelmi ipar fejlesztésével, tényleg túlmutat a tárca hatáskörén. Szóval lehet, hogy ennek a döntési mechanizmusnak előnyei is vannak: az ügynökség közelebb van a kormányhoz, gyorsabban tud dönteni.
Csak nem nagyon tudhatjuk, mit miért csinál.
Jó, a nagy titkolózást néha én sem értem. Tényleg nem lenne rossz például, ha megmagyaráznák, hogy miért veszünk éppen 218 Hiúzt, erre igazán lehetne valamit mondani. De a gyors döntés egyik oldalról sem volt nagyon meglepő. A németek ismerik az országot, ismerik a magyar ipar képességeit, vannak tapasztalataik az egyes régiókról. A kormánynak sem kellett halogatnia a döntést, mert másoktól nem kapott volna ennyire előnyös iparfejlesztési lehetőségeket. A miniszterelnök és környezete úgy akarja fejleszteni a magyar hadiipart, mint az autóipart vagy más ágazatokat. Nagy, megbízható cégekkel akar üzletelni, amelyeknek biztos piacuk van. A hadiipari beszerzésekkel kapcsolatban gyakran emlegetik, hogy az a titkolózás miatt a korrupció melegágya. Ez is érv lehet a német cégek mellett, mert a Transparency International védelmi-biztonsági divíziója szerint azok a német cégek, amelyekkel mi üzletelünk, általában a fehér, a tiszta és világos színű zónába tartoznak, szem előtt vannak. Mondjuk, kétségtelen, hogy néhány korábbi félrelépés miatt a német mezőnyben a Rheinmetall a gyengébbek között van, de az sem tartozik a korrupt zónába, az úgynevezett kisebb átláthatóságú sávba került. A német cégeket mindenesetre ebből a szempontból is egész Európa figyeli, ami a magyar polgár számára is garancia lehet.
A sajtóban lehetett olvasni arról, hogy százszámra veszünk majd Törökországból Ejder és Yörük típusú 4x4 kerékmeghajtású csapatszállító járműveket. Van Kurdisztánon túli referenciájuk is: Tunéziában, Üzbegisztánban, Katarban és Szenegálban szolgálnak. Erről mit gondol?
Indítsunk kicsit messzebbről. A német harckocsik, lövegek, páncélozott csapatszállítók és a franciaországi székhelyű Airbus helikopterek beszerzése a tatai nehézdandárt szolgálja. Ezen erők fegyverzete tulajdonképpen már megvan, leszámítva az új légvédelmi rakétarendszereket, bár a légvédelmi rakétákra is van már az amerikaiakkal aláírt szándéknyilatkozat. De nekünk fel kell szerelnünk egy másik, egy közepes dandárt is Debrecenben, ahol még a régi szovjet BTR csapatszállítók szolgálnak. Ezeket még a kilencvenes években 20-30 százalékos áron vettük a belaruszoktól, a T–72-es tankokkal együtt. Rég megérettek a cserére. Bevallom: én személyesen a török vásárlásnak nem vagyok híve. Úgy gondolom, hogy ha a nehézdandárt német fegyverekkel szereljük fel, akkor a debreceni dandárnak is tőlük kellene fegyvert venni. Vagy magyar cégtől a Komondor páncélozott harcjárművet. Ha ugyanis nekik török harcjárműveket hozunk be, akkor azoknak teljesen más logisztikai rendszer kell. Amikor az ember „vasat” vesz, akkor know-how-t, kiképzést, oktatást, utánpótlást, egész kapcsolatrendszert is bevásárol hozzá.
Természetesen a törökországi vásárlás is színtiszta politikai döntés.
Persze, a miniszterelnök mindig megemlíti a külpolitikai orientációs pontok között Berlin mellett Moszkva és Isztambul jelentőségét is. Ám a török vásárlás túlzottan bonyolítaná a honvédségi logisztikai rendszert, ami hosszú távon növelné az árat is. Ugyanilyen kockázatot jelentene a szintén sokat emlegetett Embraer brazil rámpás szállító repülőgép beszerzése a kiöregedett szovjet AN26-osok kivonása után. Ez valójában legalább 60 százalékban amerikai gép, de Európában csak Portugália használja. Miért nem veszünk inkább Airbus A400M-et? Miért nem veszünk amerikai Herkulest, ami Európában is sok helyen van, és régen letesztelt típus? A fegyvervásárlás mindig top politikai döntések eredménye, de minél inkább vegyítjük a technológiát, annál bonyolultabbá tesszük a hadsereg működését, ami éles helyzetekben komoly kockázatokat jelenthet, nagy nehézségeket okozhat.
