Kivonulás

Ami ma Magyarországon történik, arra az értelmiségnek nincs befolyása. Ön azt mondja, hogy mindent megírt a hideg polgárháborúról, s ezzel kiszáll. Van, aki nem teheti meg.

– Egy dolog kivonulni a politikából, és más kiszállni egy témából. De a politikából legalább kétféle értelemben lehet kiszállni. Kivonulhat valaki a hatalomért folyó harcból, mondjuk azért, mert csalódott a pártjában, mert kiderült, hogy a politikában nincs szükség értelmiségi dilettánsokra, vagy kivonulhat az állampolgári közösségből, odáig menően, hogy még a voksolásban sem vesz részt. Ami engem illet, a hatalmi versengésben soha sem vettem részt. Nemhogy politikai pályára nem léptem, még holdudvari tanácsosa sem lettem egyetlen pártnak sem. Nem becsülöm le a politikai hivatást. Alkatilag idegen tőlem. De az állampolgári közösségből eszem ágában sincs kiszállni, önbecsülésem feladása nélkül nem is tehetném.

Régen joggal állíthatták az értelmiségiek: ők hivatottak a társadalom újraépítésére, mert más hatékony elitcsoport nem létezik. A vége az lett, hogy pártszolgává süllyedtek vagy kihátráltak.

– Az értelmiség, „az írástudók rendje” Kelet-Európa-szerte különleges képződmény volt. Valamiféle világi papság, lovagi rend – a „nemzet lelkiismerete”, az „örök értékek őrzője”, a „szabadság apostola”, a „szegények és megszomorítottak védelmezője”. Az értelmiség volt minden, ami a polgári átalakulás kezdetén a kelet-európai társadalmakból intézményesen hiányzott: közvélemény, parlament, szólásszabadság, sőt olykor hiányzó társadalmi osztályokat helyettesített a politikában. Néha a polgárságot, máskor a parasztságot vagy a munkásosztályt. Az értelmiségnek Kelet-Európában akkora politikai súlya, olyan erkölcsi presztízse volt, hogy a diktatórikus államhatalom sokáig a legfőbb ellenlábasát, a legnagyobb veszélyforrást látta benne. A kimondott, a leírt szónak – a cenzúra körülményei között – ellenállhatatlan vonzereje volt. Ismeretes, hogy az 1956-os forradalomban mekkora szerepük volt az íróknak, hány értelmiségi került börtönbe, a kádári konszolidációban milyen fontos szerepet játszott a „kiegyezés”. 1989-ben, a megegyezéses rendszerváltásban már nem az írók vagy a tág értelemben vett írástudók játszották a döntő szerepet, hanem a szakemberek, főleg jogászok, közgazdászok, politológusok, szociológusok. Irodalmias ideológiákra nem volt szükség. Érzületi vagy erkölcsi forradalom sem zajlott le, a literátus értelmiség szerepe az átalakulásban elhanyagolható volt. A hatalomba tévedt irodalmárok vagy gyorsan kitántorogtak a politikából, vagy megélhetési politikussá vedlettek át.

Annál különösebb, hogy az utóbbi években a politikusok milyen gyakran emlegetik az értelmiséget.

– De hogyan? Az egyik oldalon azt hallani: az értelmiség – természetesen a „ballib” értelmiség – „elárulta a nemzetet”, „a népnyúzó milliárdoskormány szekerét tolta”, és nemsokára „jaj lesz neki”. A másikon ugyanezekről az értelmiségiekről azt mondják: „kést döftek a reformkormány hátába”, elárulták „a reform szent ügyét”, de jön még kutyára dér, megtudják, hol lakik a magyarok istene. Nem tudom, mennyire tehetnek népszerűvé ma egy politikust az értelmiségellenes kirohanások, ám az biztos, hogy a „gyanús”, „népellenes”, „áruló” avagy töketlen, nyámnyila, idegen értelmiség mumusa mindenkor a populizmus politikai meséjének kedvelt alakja volt. De ma, a látványosságállam, az élménytársadalom, a totális piac korában a régi vágású kelet-európai értelmiség világformáló szerepe a nullával egyenlő. Az értelmiségellenes fenyegetőzések, íródorgálások politikai haszna több mint kérdéses. Az írástudók ma már arra sem jók, hogy a kampánygyűlések pódiumain a celebek között foglaljanak helyet. A vezér köré sportolókból, színészekből, show-manekből fonódik a koszorú. Ezen mit sem változtat az, hogy némely politikus – különösen, ha az értelmiségből érkezett, vagy ha értelmiségi ambíciókkal van megverve – mimózaként rezzen össze az úgynevezett „véleményformáló értelmiség” kritikájára. Azt még értem, amikor egy politikus merőben politikai okokból bedobja a „kártékony”, „áruló”, „idegenszívű” értelmiség meséjét – de azt már nem értem, ha őszintén hiszi is: kudarcának fő oka az volt, hogy az értelmiség „gyáván”, „álnokul” cserbenhagyta őt. Nem értem, először is azért, mert az értelmiség az önbecsülése maradékának feladása nélkül nem vehet részt a hatalmi politikában. Másodszor pedig a demokráciában a politikusnak nem az értelmiséget kell megnyernie, hanem a népet.

Nyilván Gyurcsány értelmiségi attitűdjére céloz.

– Arra is. Ami annál szembeötlőbb, mert ő éppen azon politikusok egyike, akik idejében ráéreztek arra, mi fán terem a mediatizált tömegdemokrácia, hogyan lehet a baloldalból „élménybaloldalt” csinálni, ahogy a Fidesz a jobboldallal tette. Hisz élménytársadalomban élünk, ahol mindennek „élménnyé” kell válnia ahhoz, hogy eladható legyen: élményfürdő, élményvásárlás, élményvallás, élménypolitika. Gyurcsány két választási kampányban megmutatta, mire képes. A kormányzásban képtelen volt erre.

A politika, amit kormányfőként csinált, minden volt, csak élmény nem. Mintha idegen darabba tévedt volna, más közönségnek kezdett játszani. Mintha megfeledkezett volna a nézőtér unatkozó tömegeiről, mindenáron az értelmiség rokonszenvét akarta elnyerni. Az ész mindig bajjal jár, kiváltképp, ha meg is mutatják.

A mediatizált tömegdemokráciában a politikusnak inkább el kell feledtetnie értelmiségi mivoltát – már ha van neki –, mert az értelmiségi beszédmód és habitus taszító, fárasztó, unalmas a széles nézői tömegnek. Az észérveknél még az esztelenség is megnyerőbb. Nem értettem, Gyurcsány miért az értelmiséggel próbálja megértetni magát, ha pontosan tudja, hogy egy politikus mindennek öltözhet a tömegdemokrácia színpadán, csak értelmiségi „okostojásnak” nem. Ahelyett, hogy véres kötényben hurkát töltött volna, ő szó szerint „nem középiskolás fokon”, bekamerázott egyetemi előadótermekben igyekezett népét „tanítani”, képleteket, számsorokat magyarázgatva. Csoda-e, ha az ország egyre bőszültebben fogadta? Gyurcsány politikai bukásában nem kis szerepet játszott, hogy valamiféle elképzelt, ebben a formában rég nem létező értelmiség vezetője akart lenni, holott a pártját vagy az országot kellett volna vezetnie. Igaz, 2006 őszétől más politikai választása, mint hogy az értelmiség vezére lesz, már nem is volt. Az „őszödi beszédet” kijátszó ellenfelei szembefordították vele az egész országot. Nem volt vesztenivalója többé. Tán úgy gondolta: ha egyik napról a másikra úgyis a legellenszenvesebb politikussá vált, legalább megcsinálja a népszerűtlen reformokat.

Egyedül? Pártjának (és népének) támogatása nélkül?

– Amolyan felvilágosult uralkodóként, az értelmiségre támaszkodva. Csakhogy civilizátori, jozefiánus módon, a hideg polgárháború körülményei között ez a vállalkozás kudarcra volt ítélve. Ezt menet közben is látni lehetett. A politikai kudarc, a kapkodó kormányzás oda vezetett, hogy még a reformokkal rokonszenvező értelmiség reformkedve is lelohadt, a kormányfő egyedül maradt, elszigetelődve pártjától, a társadalomtól és végül attól az értelmiségtől is, amelytől – tévesen – politikájának támogatását várta. Ebben a politikai és emberi elmagányosodásban, magárahagyatottságban egy pillanatra úgy tűnt fel, mint valami barokk szomorújáték melankolikus fejedelme. De ez is értelmiségi szerep, és lássuk be: a politikai szappanoperák igényes nézői tömege ennél többet érdemel. És amit érdemel, meg is fogja kapni.

Pedig a baloldali sajtó az értelmiséget (is) okolta a reformkudarcokért.

– Nem, a baloldali sajtóban „csak megjelentek” ilyen vélemények, a végén már kirohanások is, rendszerint olyan értelmiségiektől, akik elvi vagy üzleti alapon politikai szolgálatba szegődtek, s akiknek óriási felelősségük volt ennek az értelmiséggel kapcsolatos kormányfői tévedésnek az igazolásában.

A múltkor azt mondta: Gyurcsány lemondásához köthető a baloldal veresége.

– A hideg polgárháború elvesztéséről beszéltem. Nem tudom, hogy a baloldal egyáltalán megnyerhette volna-e. Eleve nem akart hideg polgárháborút, az ellenfél kényszerítette rá. A baloldal – ha nyert is egy-egy csatát – kezdettől defenzívában volt. A hideg polgárháború egyfajta rendkívüli állapot, amely militarizálja a pártokat – központosítást, fegyelmet, szervezettséget, vak engedelmességet követel a pártkatonáktól. Az eleve vezérpártba szervezett, konfrontatív jobboldal nagyságrendekkel sikeresebb volt ebben, mint a konfliktuskerülő, bizonytalan, széthúzó baloldal. A politikai háború kitermeli a vezéreit. A baloldalnak Gyurcsány megjelenéséig nem volt vezére. A vezérállítás is defenzív manőver volt, az ellenfél kényszerítette ki a háborúval. A vezér lemondása a „vezéri” szerepről, a kormányfői, majd a pártelnöki megbízatásról egyenlő volt a vereség beismerésével, a megadással.

Ergo: a háború véget ért.

– Emlékszünk, milyen drámai gyorsasággal bomlott fel Gyurcsány lemondását követően a „front”, miként lett úrrá a fejetlenség a szocialista párton, hogyan uralkodott el a defetizmus a választóin, hogy hullott darabjaira a szocialisták csatolt politikai részeként a liberális koalíciós párt. Ilyenkor már csak megadásról, a kivonulás feltételeiről lehet tárgyalni. És a feltételeket a győztes diktálja. 2009 tavaszán szakértői, és nem új baloldali kormány alakult.

Mondják: a gazdasági talpra állásához politikai kiegyezés is kell. Van ilyen? Vagy lehet?

– Ilyen kiegyezésre lett volna szükség tíz, nyolc vagy négy évvel ezelőtt. Csakhogy a „leválthatatlan párt” 2002-ben kirobbantotta a hideg polgárháborút. Ez permanens politikai rendkívüli állapotnak felel meg. Ami várható, azt békediktátumnak lehet nevezni, nem kiegyezésnek. A győztesnek nem kell engedményeket tennie. Legjobb esetben – de csak a „felelősségre vonás” kemény időszaka után – valamilyen kádári típusú negatív konszenzus alakulhat ki. Lemondtok a politikai hatalomról, elfogadjátok a leválthatatlan párt korszakos berendezkedését, mi pedig nem folytatjuk tovább a háborút. Ha ez megvalósul, megint eljön az „augustusi aranykor” békessége. A békétlenkedők megnézhetik magukat.

A Bajnai-féle „átvezetés” is rendkívüli állapot?

– Politikai interregnum, amelyet szakértői kormánnyal hidaltak át. 2009 tavaszán visszatértünk a 2006-os őszi interregnumhoz, amikor a Fidesz állt elő a szakértői kormány ötletével. Most ilyen szakértői kormány van hatalmon, igaz, a baloldal szakértőiből áll, de a jobboldal paszszív támogatásával működik. A politikai kilátások annyira lehangolóak, hogy újabban egyre többen álmodnak arról: az országot tartósan szakértői kormány irányítsa.

Nem csodálom.

– Ez akkor volna elképzelhető, ha a politikai interregnum tovább tartana, és a pártokat egy időre leléptetnék a színről. Persze a pártok leléptetését politikai alapon meg lehet csinálni, a magát „pártok fölötti pártként” meghatározó győztes tán meg is fogja tenni. Akkor olyan szakértői kormány lesz itt, hogy a demokráciából kő kövön nem marad.