Kiderül, mi életképes, mi nem – Csaba László: 6–9 rideg hónap jön a gazdaság újraindításig

Kezdhetnénk úgy, mint Moldovának a műrepülésen részt vevő öregura: „Hát azért erre nem gondoltam volna!” A februári interjú lényege az volt, hogy a lufi vészesen túlduzzadt, kidurranhat. Ezt a maga brutális módján fölülírta a járványhelyzet.

Szerintem nem írta fölül. A kérdés valójában nem az volt, hogy kipukkad-e a lufi, hanem hogy mi lesz az a különös körülmény, amit akkor (február elején) nem sejtettünk. Ahogy 2007-ben nem lehetett tudni, hogy egy állami tulajdonú angol jelzálogbank (ilyenek nem szoktak csak úgy megbukni) csődje lavinát indít el, most sem gondoltuk, milyen végzetes következményekkel járnak egy Távol-Keleten pislákoló fertőzés hírei. Amikor 2007-ben az Észak Sziklája (Northern Rock) dőlt be, úgy gondoltuk, alkalmi történet lesz, majd jöttek szép sorban a többiek. A válság mindig véletlenszerű. Senki sem veszi komolyan. Akkor is mondták a közgazdászok, hogy a tőzsdék túl vannak értékelve, a tőzsde hamis értékmérő. 2008–2009 óta eltelt tíz év, és most is csak azt láttuk, ha az ember a nagy részvényeket nézte, hogy nem tudhatnak annyit hozni, mint amennyi az árfolyamokból következik. De a természet törvényeit nem lehet megkerülni. Állításom mindössze az, hogy a koronavírus-válság kitörése a Northern Rock bedőléséhez fogható súlyú tény. A következményekre ebben a formában senki sem számított.

Vírusveszély korábban is volt, az új évezredben is legalább kettő, a SARS és az Ebola. Válságba egyik sem torkollott. Nem maradt el az olimpia, nem fulladt le a turizmus, nem álltak le a fél világ szolgáltató és szórakoztató ágazatai.

Rövidre fogva: az a tény, hogy közös világkaranténba vagyunk zárva, minden tervet, szándékot fölborított. Egy fogyasztói társadalomban elkerülhetetlen keresleti sokk jött létre. Nem költekezünk, nem járunk vásárolni, spórolunk. Ha egyáltalán megkapjuk a fizetésünket, amiből spórolhatunk. Erre kevesen számítottak.

Mi lesz a végletekig minimalizált kamatlábakkal? Nem hiányoznak? Be lehet-e ezeket vetni szabályozó erőként?

Annak idején élénk vita dúlt arról, miért kellenének magas kamatszintek, ha enélkül is működik a gazdaság. Most derült csak ki, amit sejtettünk: ha nincs értékelhető, legalább két-három százalékos kamatláb, ha folytonos a kamatvágás, ilyenkor nincs miből engedni. Ha gazdaságot kell élénkíteni, ezzel nem lehet többé élni. Hiába vannak pénzügyi közvetítőrendszerek, hiába van ott a pénz, jellemzően a kereskedelmi bankoknál, senki sem fog hitelezni. Aki meg hitelt venne fel, félelemből nem fogja megtenni.

Ha csak a sarokig megy az ember, máris három minibukásba botlik. Bezárt a közeli papírbolt. Nem dolgozik a környékbeli, a szegényebb lakosság kedvelt női fodrásza. A sarki kocsmát ki sem nyitják, tilos, két alkalmazottnak fel is mondtak. Ez csak a kezdet. Mi lesz velük, a kicsikkel?

Ők nem bírják sokáig, fél évig sem, jó, ha napokig. Most olvasom, Amerikában az elmúlt két hétben háromszor akkorára nőtt a munkanélküliség, mint 2008-ban. Sajnos nem a tőzsdei árfolyam egyszerű kiigazításáról van szó, a járvány végiggördül a világgazdaságon. Olyan nagy a kiesés, hogy az egész glóbuszon komoly reálgazdasági hatást vált ki. Nyilvánvaló, hogy az elsők között vágja földhöz a sérülékeny magyar gazdaságot.

Pedig az orbáni vezetés kezdettől az autonómia ábrándját hajszolta. Ha honfitársaink addig nem tudták volna, most megtanulják, mennyire ki van téve a világ hullámveréseinek ez a kicsi és sérülékeny ország.

Azért ez nem nagy meglepetés, ha figyelte valaki az elmúlt száz év gazdasági és politikai történéseit.

Ha lezárják az osztrák–magyar határt (és lezárták), az azt jelenti, hogy 120-130 ezer hazai munkavállaló nem tud reggel munkába menni. És három hónap múlva, ha már mehetne, nem lesz hova mennie. Bezárnak a vendéglők, kisboltok, szervizek, ahol több tízezer honfitársunk munkához jutott.

Ez valóban súlyos keresleti sokk, amihez egyéni, családi tragédiák társulnak. Azt persze én sem gondolom, hogy a pénzügyi kiigazítás az idők végezetéig tart, hogy évekre veti vissza a gazdaságot. Egyes elemzők másfél évet tippelnek. Nem gondolom, hogy eltart másfél évig. Inkább úgy látom, V alakú, éles visszaesési rés keletkezik. A megnyíló szakadékba sokan belezuhannak. A szerencsések túlélik.

Magyarul, aki az elmúlt tíz évben szerencsésen megkapaszkodott, lélegzethez jutott, esetleg terveket szőtt, tíz évet zuhan vissza az időben.

Nem gondolom, hogy a mostani vesztesek, mert bőven lesznek ilyenek, életük végéig elhasaltak. De az átrendeződés jelentős lesz. Kiderül, mi életképes, mi nem. A papírbolt azért jó példa, mert a magyar gazdaság tele van olyan mikroszolgáltatókkal, akiknél valóban a túlélés múlik azon, hogy lendületesen fejlődik-e a kereslet. Most jön egy baljós időszak (hat–kilenc rideg hónap) a gazdaság újraindításig. Kérdés, ki meddig bírja ki. A kocsma alapszükséglet, az valószínűleg megmarad. Vagy nyílik új helyen másik kocsma, új kocsmárossal.

Súlyában, nagyságrendjében a mai válság hogyan viszonyul a tíz évvel ezelőttihez?

Kérdés, miben mérhető egy-egy válság súlyossága. A pénzügyi szektor kiterjedtebb, mint valaha. Ebből következik, hogy a visszaesés nagyobb, mint valaha lehetett. A pénzpiac természete szerint tele van fedezeti ügyletekkel. Hatalmas összegeket mozgatnak meg viszonylag kis nyereségért. Tehát a veszteség névértékben bizonyára nagyobb. Ha odafigyelnek – és reménykedjünk abban, hogy tanultak a dolgokból mind a közgazdászok, mind a járványügyi szakemberek –, ennek az lesz az eredménye, hogy kevesebben fognak meghalni, s hamarosan visszatérhetünk a normális kerékvágásba.

Mondják: nem csak a válságok prognosztizálhatók. Világjárványokra is fel lehet készülni.

Sokan párhuzamot is vonnak a járványok és a gazdaság válsággörbéi között. A virológiai modellekről is azt gondolom, bizonyos feltételezések mellett helytállók. Lehet, hogy elbíztuk magunkat. Azt hittük, annyira észnél vagyunk, hogy ilyesmikkel játszva elboldogulunk. Ha összehangoljuk a kormányokat, a légitársaságokat, az egészségügyi szervezeteket, ilyesmi nem történhet meg. De látjuk, megtörténhet. Az uralkodó világkép most a lefagyott rémület. Korábban nem vettük komolyan az előrejelzéseket, most meg átestünk a ló túlsó oldalára.

Fotó: Marton Meresz

Orbánéknak mikor esett le a tantusz? Mikor látták, hogy baj van?

Kérdés, hogy látják-e egyáltalán. Szerintem még leesésben vannak. Ma is olvasok olyan előrejelzést (MNB), hogy a növekedési pálya 2-3 százalék között lesz. Mit mondjak? Ez volt az eredeti terv. Hol vagyunk már ettől?

Meg lehet-e őrizni a munkahelyek egy részét?

Nem lehet más irányba menni, valamilyen munkaerőpiaci folyamatosságot mindenképpen meg kell őrizni. Az amerikai felfogás más. Ott azt mondják, ha az embereink három hónapig nem termelik meg a bérüket, fulladjanak meg.

A februári interjúban azt mondta, politikai változás, áthangolódás várható. Bizonyos vezetők tízéves győzelmi sorozat után sebezhetetlennek, legyőzhetetlennek hitték magukat.

Nem gondolom, hogy a válság megingatta volna őket. Fenyegető a vihar előtti csend. Csak az üres utca, a becsukott boltajtó látszik. Ha az ember a városban sétál, egy kripta mélyén érezheti magát, pedig ezek az utcák egyszer megtelhetnek. Csak a környezetvédők örvendeznek: hányan nem járnak autóval, nem zörgetik a szörnyű légkondikat. Ha ez a válság haszna, én azt gondolom, nem ilyen áron kellene zöldpolitikát folytatni.

És nem lehetünk biztosak abban, hogy nem új spanyolnátha- vagy pestisjárvány küszöbén állunk.

Ennyire azért nem rosszak a kilátások. Ez nem lesz akkora járvány, nem halnak bele milliók. A gazdasági hatása nyomasztó. Azt hiszem, elszámolják magukat, akik azt gondolják, hogy félig-meddig túl vagyunk rajta, hogy pár hónap pauza, és az üzlet megy tovább. Ami történt, önmagán túlmutató esemény. Nem ússzuk meg következmények nélkül.

Munkanélküli-segélyre persze szükség lesz.

Meglátjuk, mire lesz szükség. Ha a konjunktúraélénkítő próbálkozások az unió erős gazdaságaiban beválnak, ha fennmarad a hagyomány, hogy a német, az osztrák és az olasz cégek nem rúgják ki azonnal az alkalmazottaikat, nem lesznek komoly leépítések, tovább csorognak Magyarországra a hazautalt pénzek. És persze őket is érinti az a kényszerhelyzet, hogy bár van makrogazdasági szempont, de betegápolóra, szemetesre, szalagmunkásra, mentőorvosra szükség van. Ilyesmit „helyi erők” nem vállalnak el.

Miért zuhan a forint elképesztő sebességgel?

A nemzeti banknál láthatóan szándékosan játszanak rá erre. Úgy látszik, komolyan gondolják, hogy az exportot így lehet élénkíteni. Ráadásul az intézkedések, amelyeket a napokban hoztak, alaposan meggyengítik a forintot. Ha nem kell adósságot törleszteni, az végigmegy a rendszeren.

A járvány és a válság nem vezet általános káoszhoz, az unió megroppanásához?

Semmiképpen. A konjunkturális visszaesés a rendszer része, nem a vége. A visszaesés nem jár együtt a világrend bukásával. A politikára, az uralom gyakorlására viszont megrázó erővel hat. Ez annyiban jogos és hasznos, hogy a lepergő évtizedben a politikai struktúrák kiüresedtek.

De egyszer virág nő a romokon. Milyen időbeli alternatívái vannak a gazdaság helyreállításának?

A hat–kilenc hónapos lefutás reálisnak látszik. Sok múlik azon, hogyan reagál a nagy törésre a meggyötört társadalom. Ne álmodozzunk, legyünk szerények. Egyelőre szorítsunk azért, hogy a karantén véget érjen.