Kiállítás / Esti kérdés / Ajánló

Még az is lehet, hogy félreértettem valamit.

Ez önmagában nem volna még hír, megesik nálam az ilyesmi gyakran, mostanában például sokszor érzem úgy magam, mintha egy-egy országos félreértés szenvedő alanya volnék, de itt most Balogh István Péter művészetéről beszélünk, egy olyan művészéről, akinek évtizedek óta figyelem a munkásságát, akiről több ízben írtam, sőt, abban a megtiszteltetésben is volt már részem (ez itt a dicsekvés helye), hogy kiállítását megnyithattam, akinek tehát többé-kevésbé jól ismerem műveit, határozott (pozitív) véleményem van róluk, sőt, nemcsak nagyra tartom, hanem szívemhez közel állónak érzem őket. Egyszóval szeretem Balogh István Péter farostra álmodott hétköznapi varázslatait.

Otthon vagyok már ebben a művészi világban.

Ám most, hogy végignézhettem az új tárlat húsz-egynéhány festményét a Hotel Mercure Budapest Museum Galériájában (gyűjtőknek: Trefort utca 2–4.), köztük néhány egészen újat is, elbizonytalanodtam. Nem a művészi kvalitást illetően, dehogy – első pillantásra látszik, hogy a művész alkotóereje teljében van, mindent tud már a környező világról, vágyairól és lehetőségeiről, saját tehetségéről és a huszonegyedik századi hazai festészet kérdőjeleiről –, hanem saját korábbi érték ítéleteimet illetően.

Korábban ugyanis elsősorban melankolikusnak láttam ezt a festői világot. Magányosnak, szomorúnak, befelé fordulónak. Arról szóltak nekem Balogh István Péter képei, hogy a dolgok nemigen állanak jól a világban, s hogy a végtelenbe vetett embernek nincs mibe kapaszkodnia. Menekül tehát: a maga teremtette kicsit szürreális, kicsit groteszk világba, a természetbe. Bölcsességre és toleranciára tanítottak ezek a képek, amelyben a művész feladata annyi lenne, hogy tudomásul vetesse velünk a tudomásulvehetetlent. Hogy gyógyírt nyújtson, enyhítse az enyhíthetetlent.

Nem volna ez kevés, ne gondolják. És hogy lehetett benne valami, arra vall, hogy a művész se tiltakozott ellene.

Most mégis azt mondom, lehet, hogy félreértettem valamit.

Ahogy sorra vettem a festményeket, mintha több lenne bennük a primer öröm, az életigenlés, az elégikus hang, a jókedvű harsányság. Persze itt Balogh István Péterről beszélünk, aki nem bújt ki korábbi bőréből, még a mi kedvünkért sem, azaz a szájszéli mosoly nem vált harsány kacagássá, itt pasztellörömről és pasztellboldogságról lehet csak szó, de akárhogy is, mintha nyitottabb, befogadóbb, kíváncsibb és szerethetőbb lenne ez a világ, mint korábban. A tájábrázolás mintha bujább lenne, a figurális képek dinamikusabbak, az arcokon itt-ott még mosolyt is látni, a színek szárnyalóbbak, az egész sűrűbb szövésű, karakteresebb, mintha Heltai híres sorát festené újra meg újra: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”

A legérdekesebb az, hogy nincs itt szó radikális változásról, átalakulásról, a korábbi művek megtagadásáról, dehogy. Aki belép a kiállításra, egyetlen pillantás után tudhatja, Balogh István Péter tárlatán jár. Apró, szinte észrevétlen hangsúlyeltolódások (amelyek egyes képeken nem is igen tűnnek föl) összessége adja ki ezt az eredményt, sugallja ezt az élményt. Mintha mostanra végleg kinyílt volna a mesezsák, magasra repült volna a varázsszőnyeg. Mintha a festő napjainkra szabadult volna föl igazán.

Jó, de hol van ebben a félreértés? Minden művész pályáján rajzolhatunk efféle lépcsőfokokat, legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy hősünknek épp most jött meg az életkedve, amikor nekünk, többieknek éppen kezd elmenni, de hát ő ilyen későn érő típus, egyébként is fütyült mindig a kordivatokra, miért most lenne másképp?

A félreértés, attól tartok, visszamenőleges hatályú. Lehet, hogy ez az áradó életigenlés jelen volt már a korábbi képeken is? Lehet, hogy amit én korábban szomorúságnak láttam, bölcsesség volt csupán, amit magánynak, mívesség, amit rezignált iróniának, valódi jókedv?

A válasszal megvárnám a következő tíz Balogh István Péter-kiállítást.

Ha már biztosat fogok tudni erről a rejtélyes művészről, szólok.