Kényszerhallgatás

- Nemegyszer hallottam öntől, mennyire fontos, hogy krízishelyzetben lévő gyermek környezetében olyan felnőtt is legyen, aki ellensúlyozni képes a szülők nehézségeit. Akit tehát elfogad a gyerek, akiben megbízhat.

– Pontosan. Segíteni kell a szülőket, nem pedig hibáztatni őket. Kutatások azt igazolják: a nagyon drámai gyerekkorból is talpra lehet állni, ha a gyerek közelében van olyan felnőtt, aki támaszt nyújt neki.

– Magyarországon azonban a szülőket még abban sem segítik, miként válhatnak jó szülővé. Azok a szolgáltatások ugyancsak hiányoznak, amelyeket a szülő válsághelyzetben vehetne igénybe.

– Ez különösen elszomorít. Hiszen a rendszerváltást követően az akkori legprogresszívabb külföldi minták alapján indult el itthon a gyermekvédelem és a gyermekjólét reformja. Ma is büszke vagyok az 1997-es gyermekvédelmi törvényre. Nem azért, mert a kidolgozásában részt vehettem, hanem mert mindegyik parlamenti párt – közülük nem egy most is az Országgyűlés tagja – megszavazta. Akkor egyetértettek abban: a gyermekvédelemben európai irányt kell követni, megerősíteni a helyi gyermekjóléti alapellátást és a szülők támogatását.

– Idén tavasszal módosították a törvényt. Bevezették a „terhességét eltitkoló, válsághelyzetben lévő várandós anya” fogalmát. Ami azt jelenti: titokban megszülheti a gyerekét, titokban örökbe adhatja az újszülöttjét az anya, aki ugye egy 18 éven aluli gyerek. Valóban ez lenne az anya és a gyerek érdeke?

– Nem! És ellenkezik az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével, amelyet Magyarország is aláírt 1991-ben.

– Akkor hogyan szavazhatták meg a képviselők?

– Bizonyos módosításokat azért én is örömmel fogadtam. Például: tizenkét év alatti gyerekek ne kerülhessenek intézetbe. Az „alternatív ellátás” – magyarán: állami gondozás – kapcsán az ENSZ közgyűlése 2009-ben ajánlást fogalmazott meg: a vér szerinti családokat kell segíteni, hogy képesek legyenek saját gyerekeiket ellátni, gondozni. Ha pedig valamiért mégis ki kell emelni a gyereket a családból, az rövidebb ideig tartson, és a gyerek családszerű ellátáshoz jusson nevelőszülőknél. Magyarországon nem így van, ez a probléma. Másfelől: az új törvény arra biztatja a bajba került tizenévest, hogy verje át a szüleit. Eddig szülők vagy nagyszülők is segíthettek a tinédzsernek, ha nem tudott anyaként megfelelni, de most elveszik a megszületett gyerektől azt a jogát is, hogy a vér szerinti családjában nőjön fel. Egyébként már nagyon problémás lehet az a család, amelyben fel sem tűnik kilenc hónapig, hogy az ott élő gyerek – gyereket vár.

– De nem is életszerű.

– Ahogyan az sem életszerű: a gyerek eltűnik néhány napra – gondolom, nem osztálykirándulást jelent be otthon –, majd hazatér „vékonyabban”, sápadtan, s ezen nem csodálkozik sem a családja, sem az iskola. Ami eléggé aggályos is.

– És ismét ugyanoda jutunk: kiben bízhat meg egy gyerek, ha a szüleiben nem tud?

– Evidensnek kellene lenni, hogy támaszra lel a védőnőben, pszichológusban, gyerekorvosban, a gyermekjóléti szolgálatnál vagy az iskolában dolgozó szociális munkásban. Akiktől segítségre számíthat. Nemrég fejeztünk be egy nagy európai kutatást, amelyből kiderül: a magyar kórházakban a szakemberek nincsenek felkészítve arra, hogy észrevegyék egy várandós lány, asszony családi krízishelyzetét. Még ha érzékelik is, hogy valószínűleg otthagyja majd a babát, nem tudják, kit hívjanak oda, aki segít a krízisben lévő nőnek. Nincs erre formális protokoll. Pedig ez egyszerű lenne...

– Szerintem nem annyira egyszerű a megoldás...

– Már bocsánat, ha valaki lőtt sebbel kerül kórházba, pontosan tudják, mit kell csinálni, mert megtanulták: ellátják a sebet, szólnak a rendőrségnek. És elindul egy eljárás. Amikor a kórházba bemegy a bántalmazott gyerek, nő vagy férfi, az egészségügyi szakszemélyzet ritkán jelenti, mert nem akarnak találkozni a bántalmazóval, nincs kedvük a rendőrségre járni.

– De nem is ezért fizetik őket, hanem hogy a sebet ellássák.

– Csakhogy az egészségügyi törvény szerint kötelességük jelenteni az ilyen esetet. Súlyos jogsértés, ha nem teszik meg. Tessék lőtt sebnek tekinteni a bántalmazást! Legyen ez természetes!

– Nyilván a megelőzés lenne a legtermészetesebb és a legésszerűbb is. Meg hogy egyáltalán gondolkozzunk, számoljunk, mielőtt döntünk. De a kormánynak nem megy. Például elfelejtette azt a saját törvénymódosítását is, hogy a szülőknek kötelező a gyereket hatévesen iskolába íratni. Akkor is, ha a kicsinek jobb lenne még egy évet várni. Most aztán kiderült, nincsen annyi hely az iskolákban. Erre a kormány közölte, akkor az osztálylétszám megemelhető 20-25 százalékkal. Biztosan ez a jó? Az ésszerű?

– Biztos, hogy nem jó! A Klebelsberg Intézet vezetője szerint ők nem követtek el hibát, s ez a probléma főként a fővárosi és a divatos iskolákat érinti. Ugyanakkor az óvodai beíratásokból – ötéves kortól eddig is kötelező volt az óvoda – pontosan ki lehetett volna számolni, mennyi gyerek várható az iskolákba. Tehát ez nem lehetett meglepetés. Az igazi kérdés az: miért volt szükség a hatéves kötelezettségre?

– Mert nem építettek óvodákat.

– Így van! Mivel a köznevelési törvény módosításával már hároméves kortól kötelező az ovi, beözönlenek oda a kicsik. Azt is gondolom, jó szándékú döntés volt, hogy hároméves kortól menjenek a gyerekek az óvodába. De nem megalapozott szakmailag. Ugyanis az óvodának a napközbeni ellátással kapcsolatos húzóhatása és kompenzáló hatása csak akkor érvényesül, ha nagyon magas szintű az ellátás. Magyarán: nem túlzsúfoltak a csoportok, egy szakképzett óvónőre kevés gyerek jut, máskülönben nem tud személyes gondoskodást nyújtani.

– Teljesen logikus. Mégis egyre távolodunk ettől a szemlélettől.

– Elszánt gyerekjogvédőként nyilván az a célom, hogy minden gyerek tisztességes, örömteli gyerekkorhoz juthasson. Mert joga van ahhoz, hogy a képességeit kibontakoztathassa, és emberi életet élhessen. James Heckman azért kapott közgazdasági Nobel-díjat, mert bizonyította, mennyit keres – a szó átvitt és tényleges értelmében – a közösség azon, ha minden egyes gyerek kifuthatja azt, amire a képességei predesztinálják. Heckman szerint a kora gyerekkori jó programokba és szülőtámogatásokba való befektetésnél nincs jobb. És ezt már az írek is követik, pedig ott nagyon nehéz volt elfogadtatni a komoly napközbeni ellátásokat. Mert nem ez volt a tradíció. De kiszámolták: minden egyes befektetett euró hét eurót hoz már néhány éven belül.

– Mégpedig úgy, hogy az a gyerek, aki jó minőségű, magas színvonalú napközbeni ellátásban részesül, tovább jár iskolába, nem esik ki, nem ismétel évet, és kevesebb bűncselekményt, szabálysértést követ el.

– És drasztikusan csökken a tizenéves terhességek száma is. Kevésbé kerülnek bajba, és szakmát is tanulnak. A gyermekjogi egyezmény 18. cikkelye kimondja: a szülőé az elsődleges felelősség, hogy gyerekének a fejlődését segítse. De van egy másik pont, amelyet a kormányok szeretnek letakarni: az államnak mindent biztosítania kell ahhoz, hogy a szülő képes legyen ennek a kötelezettségének eleget tenni.