Kapolcs

– Mennyi a bor? – kérdezi a pesti zenész Cili néni kocsmájában, gitárral a hóna alatt. Borhiszekegy lóg a falon, eszerint az ide betérők hisznek a szőlőtőkében, és az „örök borivásban”. Kintről beszólogat a kapolcsi zaj, az udvaron sok a fesztiválozó. Nem messze, a patak vizében mezítlábas széken hűsöl két boldog ember.

– Százas decije – törölgeti a poharat a kocsmáros.
Megnyúlik a nyaka a kérdezőnek, látszik, nem érti, mire fel ez a nagy olcsóság. Újra próbálkozik, ugyanazt a választ kapja. Széles a mosolya:

– Akkor kérek egy litert!
Azért az étel elég húzós áron megy, a kifüggesztett helyi rigmus így noszogatja a vásárlót: „Friss a kenyér, ropogós, s rá a velő laktatós, ez az egész egy karéj, csupán 550 forintért.” Az internet szerint volt ez olcsóbb is, de az üzleti potmétert felcsavarták a fesztiválra.

A másik hirdetményt kitakarja a pult előtti sor. „Gyártósori operátort” keres rajta egy cég. Értsd: melóst a futószalag mellé. Öröm ez, hiszen a környéken nincs munka, vannak, akik az erdészetnél dolgoznak, sarabolnak, gallyat szednek, mások Veszprémben néznek megélhetés után. És ritka, hogy találnak.

Így a kultúra hoz pénzt: nyaranta kiadják az udvarukat, házukat a fesztiválozóknak, nyújtanak tésztát, sütnek tökös-mákos rétest, aztán esténként elkísérik a tinilányukat mondjuk Irie Maffia koncertre. Hát, mit tegyenek, ha azt szereti! A völgymunkásoknak csak felmutatják a lakcímkártyájukat, és ingyen mehetnek be a programokra. Ezt teszik immár huszonöt éve. Korábban ingyenjegyeket kaptak, amit néhány élelmes eladott a messziről jött vendégeknek – erre aztán beszüntették a szisztémát.

De ez mindegy is. A lényeg, hogy negyedszázada robog a kapolcsi csiga, azóta rendezik meg a Művészetek Völgyét. Márta István szerint a kezdeteket nem dokumentálták, de a Szegvári Katalin szerkesztette Stúdió ’89 adása azért rögzített valamit a régi napokról.

Talán akkoriban történt, hogy a kalákás Sipos Mihály egy szál hegedűvel tartott erdőjárást a kíváncsiaknak, és megmutatta nekik, mennyire másképpen szól a hangszer a rossz és a jó csalitosban. A végén leheveredtek a juhászok tisztásán, mert ott szólt a legjobban.

Márta Pista meg a falu patakjának eltűnt vizéért hadakozott, amit a bauxitbánya meg egy Nagyvázsony közeli halastó lopott el tőlük. Volt éjféli meditáció koncert, erre járt Cseh Tamás, Bubik István meg beleszeretett abba a dobba, amit az egydolláros gázsijú szenegáli táncosok hagytak itt pár ezer forintért.

Ha nem volt a fesztiválnak pénze, zsíros kenyérben fizettek a művészeknek. Hobo volt a legdrágább fellépő, a cudar blueszenész egy tálcányit kért a zsíros deszkából, amit persze rögtön szét is osztott a közönség között.

Akkoriban fesztivál híján ha az utolsó Balaton-felvidéki prímás, Géza bácsi két szélütéssel a háta mögött bement a kocsmába, a hegedűjét letette maga mellé, magányosan kellett üldögélnie. Az öreg nemcsak kocsmazenész volt, színjátszóköröknek is húzta. Márta egyszer nem bírta sokáig, megkérdezte a néma zenészt:
– Mit csinál itt, Géza bácsi?
– Várom a vendégeket – mondta az öreg.
Ám azok persze már nem kértek tőle nótát.

Ma a fesztiválos kocsmaudvaron olykor rockabilly zene pattog, bőgőre mászik a muzsikus, táncol, aki arra jár, vagy csörög a handmade nyaklánc, fújja a sátor alatti hőséget elütő vihar. Szemben, az antikváriusnál éjfélkor is szabad a tánc, Nagy Feró a sláger, meg a Gyere, kislány, gyere!

Ha a magaslat felé mész, láthatsz ott egy térdeplő szilvafát, pizzásdobozból téptek rá táblát: „Permetes Negyélbelőle!” (sic!) int a felirat. A városiak persze ezt nem fogadják meg, habzsolják a gyümölcsöt, aztán azt mondják: a szilvának bizony paprikás csirke íze van!

Micsoda bolondság!

Ha kezdődik Hajós András és barátai szvingkoncertje, a dalok elhallatszanak még a két bögyös galambig is.

A madaraknak vékony a testük, nagy a fejük, először azt hittem, betegek, de nem, peckesen sétálnak az egyik udvaron. Gazdájuk szerint voltak többen is, de sokat elvitt a tolvaj ölyv.

A lusta kutya meg sem rezzen a dombtetőről leguruló Kistehén-nótára, unottan fekszik a műanyag kannák közelében, a piros turbótraktor mellett, amire a „Vesszent Őrült” feliratot pingálta valaki, jelentsen ez bármit is.

Jó itt.

Harcsa Veronika a fesztiválmegnyitón egy kapolcsosított Summertime-t énekel, a helyi népdalkör meg eldalolja a Kese füle, farka van a lovamnak című nótát. Amit anno a helyi Kálmán Lajos bácsi énekelt magnóra, aki éppen abban a házban lakott, amit Márta István vett meg a nyolcvanas évek közepén.

Oszkó Péter terepszín gatyában siet, át kell vinnie a fiát Vigántpetendre, előtte meleg ellen egy gyors limonádét rendel a kocsmában.

Az expénzügyér is beszállt a fesztiválba: hol együttesével, hol pénzzel, szervezéssel. Tavaly először a Design Terminál hozta ide, idén az elektronikus zenének is szorítottak helyet. Az egyik dombon pedig a populárisabb zenekaroknak építettek fesztiválszínpadot. Ott kicsit más a hangulat: a foodtruckok karéjában fényfestéses háttér előtt készülnek a szelfik az Instagramra. Cseppet sem oldszkúl a hangulat.

Oszkó abban bízik, hogy ezt, az eddigieknél jóval nagyobb, fiatalabb közönséget el lehet majd csábítani nemcsak a nekik szóló koncertekre, hanem a többi programra is.

Szerinte megfér egymás mellett a népművészet és az elektronikus zene, a startup cég meg a néptánckör.

Mert Kapolcs ilyen is, meg olyan is. Így mondják, ha dicsérik.