Káoszkormányzás

- Azt írja, ez a két év nem diktatúrához vezetett, hanem sokkal rosszabbhoz: káoszhoz. De hogyan fér össze a káosz és a könyörtelen központosítás?

– Úgy, hogy a könyörtelen központosító azt hiszi, ha irtja az elődök világának intézményeit és eljárási módjait, automatikusan üzembe léptet egy új világot. Ez a Fidesz legsúlyosabb tévedése: a kétharmados hatalmat csak pusztításra használja, semmit sem teremt. Nézzünk körül: lett új igazságszolgáltatás? Lett új önkormányzati rendszer? Lett új érdek-képviseleti vagy médiaszisztéma? Nem lett. Minden területen felszámolták a korábbi rendet – akár volt rá ok, akár nem –, ám helyette még olyasmit sem hoztak létre, amit legalább a saját szavazóbázisuknak felmutathatnának: ezt nektek teremtettük. Ebben az országban ma semmi, de semmi sem működik jobban, mint két-három éve. Káosz van, ami diktatúrának legfeljebb azért látszik, mert senki nem tud fellépni ellene.

- De miért is gondolja, hogy a diktatúránál rosszabb a káosz?

– Mert kiszámíthatatlan. A diktatúra legalább normatív rend, holnap is azért kapod a pofont, amiért tegnap kaptad. A diktatúrában a gazdaság virágzásnak indulhat: a befektetők imádják, mert a rend nekik kedvez. Élni persze rossz ott, ahol megvonják az ember elemi jogait, beszűkítik a mozgásterét, de legalább lehet hozzá alkalmazkodni. A káoszhoz viszont még alkalmazkodni sem lehet: más érvényes délután, mint délelőtt. A miniszterelnök hol azt mondja, hogy a bankok nagyon fontosak, hol meg uszít a bankok ellen. Ahol mindenről egy olyan ember dönt, akinek a fejében nincsen rend, ott az általa vezetett világban sincs rend. Micsoda dolog, hogy az embernek állandóan a Hír TV-t kelljen néznie, vagy a Fidesz-portált böngésznie, hogy tudja, merre hány méter, ő most éppen ellenség vagy jó barát? Ne szórakozzunk már egymással!

- A könyvéből kiderül, hogy nálunk az alkudozó demokrácia modelljét felváltotta a végrehajtó hatalom dominanciája, amelyben a kormány lépéselőnyben van a többi hatalmi ággal szemben. Másutt azt is írja: a szakminisztériumokat kikapcsolták a döntés-előkészítési, jogszabály-alkotási folyamatokból. Tehát szinte nincs is kormány: a végrehajtó hatalom valójában azonos Orbán Viktorral, mindig övé az utolsó, talán az első szó is. Az milyen rendszer, amikor egy személyben a kormányfő diktál?

– Olyan rendszer, amely nagyon hatékonynak látszik, de valójában végtelenül sebezhető, pontosan azért, mert egyetlen igen-igen túlterhelt embertől függ. Egy normális országban nem fordulhat elő, hogy miniszterelnöki feladat legyen még az operaház vezetőjének kijelölése is. Ez a káosz normalitása.

- És demokrácia még?

– Inkább csak bohózat. Talán néha nem is bánná, ha félelmetes diktatúrának látszana, de nem az. A demokrácia nagyon fontos intézményei igenis működnek még. Működik a parlamentarizmus, remélhetőleg 2014-ben is működni fog a választás és a választhatóság rendszere. Ez az interjú is bizonyítja, hogy szólásszabadság van. Én nem szeretem a balliberális média sipítását, amikor túl könnyen diktatúrát kiabál. Diktatúra ott van, ahol attól kell félned, hogy éjjel elvisznek, ahol munkatáborok vannak. Értelmetlen és kontraproduktív diktatúrát kiáltani ott, ahol naponta leleplezi magát a rezsim, amely visszaél egyébként demokratikusan szerzett hatalmával.

- Látjuk: a kormány a teljes intézményi struktúrát maga alá gyűrte, ám a gazdaságban totális kudarcot vallott. Ez összefügg-e a hatalmi láncolat mindenhatóságával? Vagy talán egyszerűbb az ok: akinek a kezében a gyeplő van, nagyon nem ért a gazdasághoz?

– A kettő egyszerre igaz. A helyzet az, hogy Orbán és környezete a gazdasági folyamatokat is szűken politikai, hatalmi szempontok alapján próbálja megítélni. Azt hiszi: a gazdaságban a tulajdonlás a legfontosabb. Számukra az a lényeg, hogy valami az övék vagy nem az övék. Mert ami nem az övék, az nyilván az ellenségé. Fel sem merül bennük, hogy ami nem az övék, lehet valaki olyané, aki jól tudja üzemeltetni: adót fizet, munkahelyeket teremt, segít termőre fordítani a gazdaságot. Hiába az övék valami, ami nem működik. Hatalmi szempontból persze érthető a bankok, a multik különadója, a magánnyugdíjpénztárak lenyúlása, csakhogy aki működő gazdaságot akar, az nem riasztja el olyan bizonytalan feltételekkel a befektetőket, hogy hanyatt-homlok menekülnek Romániába és Ukrajnába, mert még ott is nagyobb biztonságban tudják a pénzüket, mint nálunk. Az a baj, hogy ezek a fiúk csak politikai gazdaságtant tanultak.

- Azt is a rendszerváltás előtt.

– Így aztán nem veszik tudomásul, hogy a piacgazdaság nem működik parancsszóra.

- Furcsa paradoxon: miközben a tulajdonviszonyok átalakulnak, és óriási pénzek áramlanak a Fidesz holdudvarába, a hazai tőke sem érzi jól magát, külföldre jár befektetni.

– Persze. Az élen Demján Sándorral. Amerre csak járok az országban, azt érzékelem, hogy a Fidesz a legnagyobb csalódást a hazai középvállalkozóknak okozta. Ők nagyon bíztak a Fideszben, azt hitték, hogy a jobboldali fordulat után majd őket hozza helyzetbe a kormány. Hát nem hozta. Kik kapják az uniós pénzeket? Vagy senki sem kapja, vagy olyanok, akik őrzik az inkognitójukat. Nincsenek beruházások. A kormány 2011-re 5,1 százalékos beruházási rátát várt. Na mennyi lett? 5 százalékos mínusz. Ilyen rossz beruházási adatai egyetlen más európai országnak sincsenek, ilyen mélyre eddig még nálunk sem zuhant a vállalkozó kedv. Közben pedig Szlovákiában is, Lengyelországban is pozitív beruházási mutatók vannak, 4-6 százalékkal. Nem állja meg tehát a helyét az untig ismételt védekezés, hogy a nemzetközi gazdasági dekonjunktúra áldozatai vagyunk. Miként van az, hogy Bulgáriától Romániáig, Litvániától Lengyelországig senki más sem esik áldozatul ennek a dekonjunktúrának? Az ország vezetői egyszerűen nem akarják megérteni, hogy Magyarország milyen mélyen begyökerezett az európai gazdasági integrációba.

- Úgy látszik, a magyar politika legfontosabb lakmuszpapírjává válik az Európai Unióhoz való viszony. Csak az nem érthető, hogy Orbán Viktor igazából mit akar Európától – a pénzén kívül.

– Ezen én is sokat gondolkodtam: mi mozgathatja ezt az embert? Fiatal politikusként, 1994–98 között ellenzékben ő volt az Országgyűlés európai integrációs bizottságának elnöke. Miniszterelnökként ő vitte végig a csatlakozási tárgyalások legtöbb fejezetét. Ellenzékben az Európai Néppárt egyik alelnökeként nagyon sok alkalma volt tájékozódni. Hogyan lehet, hogy több mint másfél évtizedes, magas szintű uniós tapasztalattal most úgy viselkedik, mint egy közép-ázsiai minidiktátor? Ha tádzsik lenne, érteném: Brüsszel messze van. De hát mi itt vagyunk, belül. Számunkra kemény kényszereket teremtenek az uniós intézmények döntései. Amikor a mostani könyvemben – a hazai politológusok közül először – beemeltem az intézményrendszer elemzésébe a klasszikus montesquieu-i „diplomáciai hatalmat”, még nem is láttam, hogy micsoda pofonokat fog kapni a kormány külföldről. Ösztönösen már éreztem, ami azóta kiderült: a hatékony kontroll utolsó komoly lehetősége nálunk a diplomáciai hatalomé.

Az interjú teljes szövegét a legfrissebb 168 Órában olvashatja.