Jönnek a c-sek! – Elképzelhetetlen megaláztatáson mennek keresztül a magyar roma gyerekek

„Amikor ebédelni mentünk, azt kiabálták, »jönnek a c-sek«, erre a tanárok félrehívták a nem cigány gyerekeket, hogy ne kelljen velünk egy asztalhoz ülniük.” Bírósági tárgyaláson járunk. Az elsőrendű felperes, a majdnem harmincéves Berki Attila próbálja felidézni, hogyan teltek napjai az általános iskola második osztályában – egy szegregált iskolában.

A roma gyerekek oktatási szegregációjában Magyarország évtizedek óta élen jár, és 2010 óta a helyzet tovább romlott a drasztikus központosítással és az egyházi iskolafenntartók térnyerésével. Az állam az elkülönítéssel jóvátehetetlen károkat okoz az így oktatott gyerekeknek, mert a szegregáció szükségszerűen rosszabb minőségű oktatást jelent, a tanulók zöme nem tanul meg írni, olvasni, számolni. Így az iskolából kikerülve képtelenek továbbtanulni vagy a munkaerőpiacon elhelyezkedni.

Lényegében fogalmunk sincs arról, ezek a gyerekek mennyi megaláztatáson mennek keresztül. Csak egy-két bíróság elé kerülő ügyből sejlik fel drámájuk.

A csörögi gyerekek ügyéről azért tudunk, mert tíz éve, a 2007–2008-as tanév kezdetekor kiderült, hogy harminc roma kisgyerek iskola nélkül maradt. Csörögön nem volt iskola, a közeli Sződön pedig – helyhiányra hivatkozva – nem kértek a cigány gyerekekből.

A leendő elsősök kálváriájának rendezésébe az Oktatási Hivatal és a minisztérium munkatársain kívül az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) is bekapcsolódott. A CFCF terepmunkásai – köztük Sztojka Katalin emberi jogi aktivista – sok időt töltöttek a családokkal, és akkor derült ki, mi is folyt azokkal a gyerekekkel, akik a szomszédos Sződre, a Hunyadi János általános iskolába jártak. (Sződ és Csörög egymás mellett vannak, a kívülállónak nem is tűnik fel, hogy valójában két településről van szó. Sződön viszont lényegében nem élnek roma családok.)

Fotó: 168 ÓRA-ARCHÍV

A gyerekek és szülők beszámolóiból kirajzolódott, hogy a roma tanulókat többségi társaiktól elkülönítve, nem a képességeiknek megfelelően oktatták. Több diákról kiderült, hogy 2002 előtt a romos, régi pártházba járt iskolába, vagyis nem az oktatási intézmény céljára hasznosított épületbe. Amikor átkerültek az iskola főépületébe, ott is elkülönített osztályban oktatták őket tovább. Több roma diák magántanulói státusban fejezte be általános iskolai tanulmányait. Arra is fény derült, hogy a roma gyerekeknek egy ideig hetente csak három napig kellett iskolába járniuk, de nem a délelőtti tanidőszakban, hanem délután egy és három óra között. A roma gyerekek nem csupán a tanórák alatt voltak elkülönítve nem roma társaiktól, hanem az iskolai szünetekben, az ebédeltetés során, illetve az iskolai ünnepélyeken is.

A csörögi roma gyerekeket érő súlyos diszkrimináció miatt a CFCF 2008 márciusában nyolc volt diák nevében – ők a Sződi Hunyadi János Általános Iskolai tanulói voltak – keresetet nyújtott be a Pest Megyei Bíróságon közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt a Hunyadi János általános iskola és az intézményfenntartó sződi önkormányzat ellen. Ez éppen tíz éve volt. A magyar állam azóta is a bolondját járatja ezekkel a volt diákokkal, akik ma már húszas éveik derekán járó, családos felnőttek.

Tönkretett életek

Hogy érzékeltessük, mit is jelent az elkülönítésből adódó sokkal rosszabb színvonalú oktatás, idézünk egy frissen megjelent kötetből, amelyet az MTA oktatáskutató közgazdászai állítottak össze. A közoktatás indikátorrendszere 2017 című kiadványban a közgazdászok megvizsgálták az országos kompetenciamérés eredményeit. (Ezt a mérést az Oktatási Hivatal minden évben elvégzi az ország összes iskolájában a hatodik és a tizedik évfolyamon matematikából és szövegértésből.) „A normál körülmények között élő tanulók matematikából és szövegértésből is sokkal jobban teljesítenek, mint a szegénységben élő társaik. A 15-16 éves (tizedik évfolyamos) halmozottan hátrányos helyzetű tanulók rosszabbul teljesítenek, mint a hatodikos – azaz 11-12 éves – normál körülmények között élők. Az iskolai elkülönítetésből, szegregációból nem vezet út a boldogulás felé. Az innen kikerülő fiatalok számára marad a segélyen, közmunkán tengődés, a mély és kilátástalan szegénység. Megbecsülni is nehéz, hogy a szegregáló oktatással az elmúlt évtizedekben a magyar állam – e fogalom mögött hús-vér önkormányzati tisztviselők, polgármesterek, pedagógusok vannak – hány gyerektől vette el a jövő ígéretét, tette tönkre örökre az életét.”

Mi is történt az elmúlt tíz évben? A 2008-as perindítást követően az elsőfokú bíróság 2012-ben hozott olyan ítéletet, amely szerint nem kétséges, hogy a nyolc tanulót diszkriminálták. A bíróság megállapította: az iskola megsértette az egyenlő bánásmód követelményét a tanulók etnikai alapú osztályba sorolásával és az alacsonyabb minőségű oktatással. A bíró azonban csak részítéletet hozott, a kártérítés ügyében nem döntött. (A nyolc felperes egymillió és egymillió-négyszázezer forint közötti összeget kért.) Az ítéletet leginkább egy levélre alapozta, amelyet az iskola küldött a felpereseknek. Ebben a levélben az iskola igazgatója felajánlja, hogy ha a felperesek felnőtt fejjel vissza akarnak menni tanulni, akkor biztosítják annak lehetőségét. A bíró szerint ez a levél annak beismerése volt, hogy az iskola nem nyújtott megfelelő színvonalú oktatást a felpereseknek. Csakhogy éppen erre a levélre hivatkozva dobta vissza újra első fokra az ügyet a másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla, mert úgy látta, csak a levél kevés a jogalap megállapítására, az érdemi kérdések tisztázása elmaradt. Így került újra első fokra az ügy, ugyanahhoz a bíróhoz, Horváth Zsolthoz. Ekkor már 2015-öt írunk, hét év telt el a perindítás óta azoknak az ügyében, akik 2005–2006-ban fejezték be az iskolát.

Ekkor hosszas és több szakmai konfliktussal is tűzdelt huzavona kezdődött a felpereseket képviselő alapítvány ügyvédje, Kegye Adél és az eljáró bíró között. Az ügy elhúzódása és más panaszok miatt Kegye Adél kifogást tett a bíró ellen, a panasznak pedig helyt adtak. 2017-ben végre elindulhatott a per újra első fokon, új bíróval. Ennek az új eljárásnak volt az első érdemi tárgyalása a múlt héten, tanúmeghallgatásokkal. Csakhogy most már majdnem húsz év távlatából kell rekonstruálni a történteket.

Az elsőrendű felperes, Berki Attila háromgyerekes családapa. A bíró elsősorban arra volt kíváncsi, mennyi ideig járt óvodába, járt-e akkoriban tanulásképességet vizsgáló mérésen, nevelési tanácsadóban, foglalkozott-e vele fejlesztő pedagógus. (Az alperes iskola és az azt fenntartó önkormányzat ugyanis azzal védekezik, hogy nem a származásuk, hanem a tanulási képességeik alapján választották külön a gyerekeket.) Attila nehezen tudta felidézni, pontosan mi is történt vele öt-hat éves korában. Arra viszont tisztán emlékezett, hogy amikor első osztályos lett, egy vegyes – roma, nem roma – iskolai csoportba került. Igaz, hátra ültették, ahogy Attila mondta, „a többi romával együtt a szamárpadba”. Aztán másodikban áthelyezték egy olyan osztályba, ahol már csak romák voltak.

– Csilla néni tanított elsőben, és Ági néni másodikban.

– Van önnek testvére?

– Van. Ő is roma osztályba járt. Mi csak romák voltunk – felelte a bíró kérdésére.

Arra is emlékezett, hogy akkor kezdődött a tanítás nekik délután, amikor már senki más nem volt az iskolában, csak ők.

– Volt, hogy háromkor kezdődött a tanítás, de ötre már otthon voltunk. Erre legyenek büszkék! Még a nevemet sem tudom leírni – fordult a fiatalember az iskolát és az önkormányzatot képviselő ügyvédek felé. – Soha életemben nem kerültem vissza abba az osztályba, ahol elkezdtem az iskolát. Aki egyszer cigány osztályba került, ott is maradt – tette hozzá.

Fotó: Képünk illusztráció

Mindennek azért is van jelentősége, mert kiderült, nem ideiglenes – úgynevezett felzárkóztató – jelleggel választották el a cigány gyerekeket többségi társaiktól. (A felzárkóztató osztályokkal kapcsolatban szakmai közhely: pedagógiai képtelenség ezekből a csoportokból visszaintegrálni a gyerekeket.)

Berki Attila beszámolójából kiderült, a cigány osztályba mindenféle évfolyamot besűrítettek:

– Volt hetedikes, negyedikes, mindannyian ugyanazt tanultuk – mesélte.

Az is kiderült, hogy alsóban a templom melletti kisiskolában, negyediktől pedig az egykor romos pártházban tanultak. Rövid ideig volt egy olyan időszak is, amikor az úgynevezett nagy iskolába, a nem romákkal is egy épületbe járt.

– A nagy iskolába szerettem járni. Ott még volt magyar barátom. A pártházba már csak délután jártunk. Szóvá is tettük, miért járunk délután, de ezt a tanárunk, Misi bácsi nem tudta megmondani – mondta. Arra a kérdésre, hogy ez hogyan érintette, azt felelte, mindig azt érezte, nem azt kapja, amit a többiek. A bíró megkérdezte, volt-e kisebbségi érzése emiatt.

– Éreztem, de már legyőztem. Mintha ki lettünk volna nézve. El voltunk nyomva.

Kis szaros cigány gyerekként nem tudtunk érvényesülni az iskolában. De hát ez maga az élet. Bízom benne, hogy a gyerekeim ilyet nem fognak érezni soha.

Amikor hazajön a lányom az iskolából, és elmeséli, mi történt vele, azt érzem, az ő iskolai fogadtatása más. Most másodikos, és szebben ír, mint én. Össze vannak az iskolájában szoktatva magyarok és romák – mondta. Lánya egy váci iskolában, integrált körülmények között tanul.

– Milyen következményei lettek ennek az oktatásnak? – kérdezte a bíró.

– Sehova nem akarnak felvenni munkára. Még a gépeken, a szalag mellett is kell tudni olvasni – mondta.

Lakatos Nikolett szintén ebbe az iskolába járt, tanúként őt is meghallgatta a bíró.

– Elsőben csak cigányok voltunk a pártházban. Aztán negyedikben, mert a szülők felháborodtak emiatt, vegyes osztályba tettek engem meg egy másik lányt. De ott is külön ültettek minket, és azt mondták, „csináljatok, amit akartok”.

Olyanok voltunk, mint a levegő, amin átnéznek. Soha nem szólítottak fel minket.

És mi csak néztünk, mint borjú az új kapura – mesélte el-elcsukló hangon, hozzátéve, hogy soha nem vitték őket közös iskolai programokra, kirándulásokra.

Lakatos Nikolett hetediktől magántanulóként volt kénytelen folytatni az iskolát, mert szülei nagyon betegek voltak. 13 évesen ő vitte a hátán a háztartást, gondozta beteg szüleit. Az iskolától semmilyen segítséget nem kapott, hogy ebben az élethelyzetben ne maradjon le a tanulásban. Nikolett 16 évesen befejezte az általános iskolát. Amikor a középiskolai felvételi papírokat kellett volna kitölteni, az osztályfőnöke lebeszélte erről, „te cigány vagy, úgysem vesznek fel sehová”. Az iskola után próbált elhelyezkedni, de elutasították a jelentkezését a gyárban, mert a belépéshez szükséges tesztlapot nem sikerült kitöltenie.

Az iskolát képviselő ügyvéd csak annyit kérdezett, miért kéri számon a felperes az iskolán azt, hogy nem tudja a Pitagorasz-tételt, ha a sok hiányzás és magántanulói státus miatt bent sem volt. Bírói kérdésre Lakatos Nikolett még elmondta, hogy 16 évesen édesanyját, 17 évesen édesapját temette el, családi segítség és munka híján kukázásból volt kénytelen megélni.

A per március végén folytatódik a többi felperes, az iskola egykori tanulóinak meghallgatásával. Előre megjósolhatatlan, ennyi év távlatából hogyan lehet ezeknek a fiataloknak igazságot szolgáltatni.