Jelenetek nyolcvan évből

Gyerekéveit tönkretette a második világháború. Serdülőkorát egy másik diktatúra. Életét három szóban úgy sűríti: mindig menekült előre.
Bővítettebben pedig:
– Sokszor igazítottam a pályámat. Igyekeztem elsajátítani néhány szakmát egy olyan korban, amelyet a gyanakvás működtetett, s amelyben a változási képesség a túléléshez is kellett. Így nem voltak vesztett illúzióim. S bár próbálták, sosem tudták kiütni a kezemből a tollat. Iróniám elnyomhatatlan volt.
Ungvári Tamás huszonegy évesen már diplomás bölcsész volt, magyar–angol szakos. Még sehova sem képzelte magát, így a Nemzeti Zenedében a hegedüléssel is próbát tett, meg persze éjszakai lépéseket a bohém bennfentesség felé.

Zenészként amúgy egy Madách színházi bemutatón „bukott meg” 1952 végén. A nézőtéren. Kodály Zoltán mellé kapott jegyet, ismerték egymást, s mielőtt fölment a függöny, Kodály belekomponált Ungvári sorsába: „Úgy hallom, maga ígéretes nyelvész. Nekem azt ígérje meg, soha többé nem nyúl hangszerhez.” Ungvári kottázta magában, hogy ezek szerint semmi tehetsége a hegedűhöz. Kodály elszakított egy húrt, de helyette kifeszített másikat. Utóbbit tudtán kívül.

Történt ugyanis, hogy a premierszünetben Aczél Tamás, a Csillag főszerkesztője széles mosollyal odalépett Ungvárihoz, és mindjárt redaktornak hívta az írószövetség lapjához. Csakis azért, mint utóbb kiderült, mert végignézte páholyából Kodály és a fiatal bölcsész magánjelenetét. Bizalmas dialógjukat kultúrpolitikai rezdülésnek sejtette.

Ungvári Tamás másnap tokba zárta hegedűjét, és nyitott az esszére. Az elsőt Gelléri Andor Endréről írta. Tízoldalas elemzését elküldte véleményezésre Füst Milánnak. Ő negyvenhat oldalban válaszolt, miért nagyon rossz az írás. Ungvári most is őrzi Füst levelét, a lényegét szentenciaként próbálta hasznosítani: „Ne blöffölj, ne túlozz, értelmezd újra minden szavadat.”

– Ha az embernek nagy tanárai vannak, az élet is egyszerűbb – szűri le a tanulságot ma Ungvári.
Magasabb irodalmi ambícióit átmenetileg berekesztette a politika, ’56 után állás nélkül maradt. Alkalmi lehetőséghez a Magyar Nemzetnél jutott: színikritikákat kértek tőle. Külsősként postázhatta írásait, személyét távol tartották a szerkesztőség ideológiaszobáitól. Csak esztendők múltán kaphatott állandó szerződést. Persze nem Ungvári kezdett konszolidálódni.

Kritikusi pályája kezdetén Major Tamás egy színi konferencián úgy említette őt: bátor és művelt bíráló, nagy reményeket fűz hozzá. Évekkel később – a hetvenesekben – viszont már dörgött Major: minél többet ír Ungvári a drámairodalomról, és minél több nyelven érti a világszínházat, annál részrehajlóbb a bírálata. Ami a tegnapi rendszer „magyar nyelvén” annyit jelentett: provokál, szemtelen, kilóg a sorból. Kapcsolata Majorral átmeneti viharba került, zátonyra nem futott.

Korábban épp Major osztotta Ungvárira a drámafordító „szerepet”. Addig csak regényeket fordított, először Graham Greene-től, és leginkább megélhetésből. Szenvedélyévé ’59-ben vált, amikor Major odaadta neki Az ügynök halálát. Majd bezárta Ungvárit a Nemzeti Színház leányfalui üdülőjébe, napokig csak egy „élelemügyi” gondnok nyithatott rá, míg el nem készült a Miller-darabbal. Marton Endre rendezte. Legendássá tette az előadást Timár József, mellette Kállai Ferenc, Somogyi Erzsi, Kálmán György. Végigülte a próbákat Ungvári. Egyszer Kállai megjegyezte: ő másként mondaná a saját szövegét. Timár, aki odáig nyugodt volt, akkor kicsit felemelte a hangját: „Minden mondat jó úgy, ahogy van. – Ungvárira mutatott: – Az a fiú nem pusztán magyarra fordította a darabot, hanem magyar beszédre.”

Akkoriban jutott eszébe Ungvárinak – utólagos öntréfája szerint „egy elhamarkodott pillanatban” –, hogy nem ártana végre „belülről” is megismernie a színházi dolgokat. Úgy mondja: a zsöllyéből – ahova már bérlete volt kritikusként és műfordítóként – a súgólyukig ugrott a hatvanas évek elején. Dramaturg lett a Szinetár Miklós és Petrovics Emil alapította Petőfi Színházban.

Ungvári bábaként sürgött az írók körül. Meggyőzte Illyés Gyulát, fordítsa újra Molie`re-t. Rávette Szentkuthy Miklóst és Mándy Ivánt a drámaírásra. Vas Istvánhoz azzal állított be: „Mondd, te tudtad, hogy Ady Endre irigyelte Zerkovitz Bélától a sanzonokat? És boldogtalan volt, hogy az ő verseiből sosem lettek nagy slágerek. Mit szólnál egy magyar musicalhez? Ez lenne az első. Te írod a dalszövegeket, Ránki György a zenéjét, Hubay Miklós a librettót.”

Klasszikussá nemesítették az ötletet: az Egy szerelem három éjszakáját 1961-ben mutatták be Szinetár rendezésében. Nem sokkal később már pallossal sújtott ugyan rájuk a kultúrpolitika, ám néhány évad is elég volt a Szinetár–Petrovics-Ungvári hármasnak, hogy még kiűzetésük előtt színházi korszakot csináljanak a Nagymező utcai teátrumban.

Ungvári visszaült az írógépéhez, éjjel-nappal műfordított tovább színházaknak, kiadónak, és írta a színi bírálatait. Ítélő kedve aztán elhagyta, amikor idővel magányában – amely már jobban lekötötte, mint a nagy társasági élet – belegondolt: kritikáitól emberi életek függnek, ő pedig nem akarja jegyezni sorstragédiák „forgatókönyveit”. Így is szerzett magának örök ellenségeket, közülük nem egy visszarúgott később. Hiába is, neveket nem mond. Csak azt:
– Én akkor hibáztam nagyot, amikor a művészbejáró, a kulisszák felől közelítettem a színházat. Úriember elölről megy be. Aki egyszer hátulról, az megmérgeződik. Mert a színház – mint annyi más szakma is – csupa intrika. Gyűlöltem ezeket. Színdarabban jók, az életben rosszak.
Ungvári Tamás 1968-ban kandidált irodalomtudományból. Ám a honi irodalmi tőzsdén csak jóval később kezdték „részvényesként” jegyezni. Igaz, kandidálása inkább hasonlított színi előadásra. Akadémiai díszletek között felsorakoztak az irodalom nehéztüzérei, készültek Ungvári nyilvános kivégzésére. Amikor is bevonult egy színházi „védegylet”, élén Tolnay Klárival és Bárány Tamás íróval: némán demonstráltak Ungvári mellett. A szellemi vérfürdő végül elmaradt. Ungvári azt mondja, nem ő írta a jelenetet. A „korszellemre” fogja. Más kérdés: bár akkoriban szeretett volna bekerülni az Irodalomtudományi Intézet munkatársai közé, reményei elé a „tudós világ” falat húzott.

– Az írók szemében gyanús voltam mint újságíró. Az újságírók sosem fogadtak be, zavarta őket irodalmi ambícióm. A műfordítók kenyérféltésből szapultak. A színháziaknak nem voltam eléggé színházi. Alig tudtam úgy megszólalni a nyilvánosság előtt, hogy szenvedélyes glosszaírók helyreigazítást ne követeljenek. De soha egy percig nem érdekelt, mit mondanak rólam. Az emberek úgyis mindig az aktuális érdeküknek megfelelő képet őrzik a másikról.
Ma már inkább érdemének tartja, hogy soha nem lett belőle „valami”. Nem nevezték ki sehova, nem volt hatalma senki felett. Egyetemi tanár is csak akkor lett, amikor a docensek közül már ő volt a legöregebb az országban. De sosem állt be egyetlen akolba, csordába, „könyörtelen suttogókórusba” sem. Nem tudták bekényszeríteni a pártba, a titkosszolgálatba. Noha próbálták.

Az ötvenes évek végén útlevelet igényelt a belügytől. Beidézték. Csupasz szobában, tízméteres asztalnál hárman ültek vele szemben. Felmondták a beszervezési leckét: „Ungvári elvtárs rendkívül hasznos tagja a társadalomnak, folyékonyan beszél hat idegen nyelven, persze hogy kap útlevelet, és ha a találkozik külföldiekkel, utána ugye elmeséli nekünk egy baráti presszóban, mit is hallott tőlük.” Ungvári felcsattant: „Bármit válaszolok, innen már nem ugyanaz az ember megy ki. Ha nemet mondok, végem van, ha igent, akkor is. De én ezt visszautasítom.”

Félelemből lobbant a dühe, nem a harcos ellenállás szikrájából. Többé nem keresték Ungvárit. Lábjegyzetként fűzi a Kádár-kor epizódjaihoz: lázadónak tartották, pedig csak „szabálytalan” volt egy rendszerben. A saját szabályai szerint viszont ez ígérte a túlélést. Így soha nem értek a nyomába. Amúgy úti okmányt még hosszú évekig nem kapott.

Ez a tiltás hozta Magyarországra Graham Greene-t a hetvenes években. Regényeit Ungvári fordította. Már túl volt a harmadik könyvén, amikor az angol író ügynökétől levelet kapott: Mister Greene kíváncsi, ki az, aki ennyit áldoz rá az életéből. Ungvári a válaszában arról magyarázott lelkesen, hogy van egy magyar úr, Mister Kazimir, aki színházigazgató, rögeszméje az adaptáció, most kérte tőle, írja színdarabbá A csendes amerikait. Ungváriék erre rögtön világjogot kaptak a regény színpadi változatához. A levélváltásból pedig barátság alakult. Greene hívta Ungvárit, látogassa meg otthonában. Ő visszasürgönyözött: ez lehetetlen, nincs útlevele. Erre Graham Greene jött ide. Ungvárinál volt vacsoravendég – a hidegtálat Déry Tiborral és Örkény Istvánnal ülték körbe.

Ungvári Tamást a belügy a hetvenes évek vége felé engedte ki az országfogságból. Mehetett tanítani – művelődéstörténetet, drámaelméletet – rangos nyugati egyetemekre. Ahogy ő nyugtázta magában: hivatalos engedéllyel vonulhatott önkéntes száműzetésbe.

S bár a rendszerváltás a kényszer határait is lebontotta, ő mégis úgy döntött 1999-ben: Los Angelesbe költözik feleségével és két fiával. A „miért épp oda” – családi krónikába tartozik, nem a nyilvánosságra. Ungvári már keresett tanár volt az ottani egyetemen, előadásai „telt házzal” mentek, amikor 2002-ben súlyos betegséget diagnosztizálták nála az orvosok. Négyszer operálták – két műtét között sem hagyta abba a tanítást –, terápiás kezelésekre járt, negyvenhat kilóra fogyott, fényérzékeny lett, légiós sisakban mászkált és fehér kesztyűben Kaliforniában. Orvosai húsz százalék esélyt adtak a gyógyulásra. De ő már csak „megszokásból” is a túlélésre játszott. És nyert megint.

Két éve tért vissza családostul budai házába, négy könyvet írt azóta. Idén Széchenyi-díjjal jutalmazták. Nyolcvanadik születésnapját szűk családi körben ünnepelte. Számvetésre nincs ideje – „hiszen még csak nyolcvan vagyok” –, de azért csalódásait törölte az emlékezetéből, régi sértettségeire pedig csak legyint, mert a dolog lényege mégiscsak az: utólag látunk mindent jól. És azt kívánja önmagának: irigyeljék még sokáig feneketlen jókedvéért.