Isten önnel, Elnök Úr!

– Elnök úr, minek tulajdonítja az ön iránt megnyilvánuló, a parlamenten is túlsugárzó nemzeti közbizalmat?

– Nagyon nehezen tudnék rá válaszolni. Magam is meg voltam lepve. Magamban úgy fogalmaztam, hogy itt, úgy látszik, volt egy lik, és volt valami, ami ebbe a likba pontosan belepasszolt. Én, ameddig visszagondolok, nem emlékszem ilyesmire. Horthy apafigura volt, de nem így: nem hiszem, hogy valaki is meg merte volna szólítani az utcán vagy megölelte volna. Tildyt, gondolom, nagy szeretettel fogadták, ha elment a falujába, de őhozzá sem így viszonyultak az emberek. Nem hiszem azt sem, hogy az elnöki tanács bármelyik elnökét körülvették volna, akármikor kiszállt valamelyik faluban a kocsijából. Persze ez olyan Mátyás király-féle dolog, hogy az ember álruhában van, de ott áll mellette a Mercedes, úgyhogy föl lehet azért ismerni, hogy kicsoda ő, hogy ő a Mátyás király. Hogy is mondjam? Az ember, Mátyás király kint van a strandon – megtörtént –, és odajön a testőréhez valaki, azt mondva: „Mondja már, ez az ember ugye tényleg az államelnök? Fogadtunk a barátommal, és én azt állítottam, hogy igen.” Erre a testőr azt mondja: „Akkor maga nyert.” Erre az ismeretlen odajön és bemutatkozik. Szóval, teljesen gátlástalanul és teljes természetességgel jönnek hozzám az emberek. Ez meghat, és örülök neki. Örülök, hogy teljesen egyenes és közvetlen véleményeket kapok, hogy az emberek azon nyomban kirámolják a panaszukat. Persze az emberek szeretnének választ kapni a gondjaikra és megoldást keresnek, de én ilyesmivel nagyon nehezen tudok szolgálni, áltatni meg nem akarom őket magától értetődően. Valamit persze kapnak tőlem, de hogy mit, azt nem tudom.

– Ezzel kapcsolatban nekem is van elképzelésem. Nevezetesen: én nem hiszem, hogy az ön külleme, modora, megjelenése motorizálja ezt a közbizalmat, sokkal inkább az ön ismert életútja. És valószínűleg az is közrejátszik, hogy eddig a magyar politikai közéletnek – ebben bizonyosan egyetértünk – meglehetősen kevés tisztességes közszereplője akadt, és ezért nagyon ki vagyunk már éhezve a tisztességes politikusokra.

– Nagyon nehéz erre válaszolnom, de azt hiszem, van egy tisztességtelen előnyöm mindenkivel és minden más politikussal szemben – ha ugyan elmondhatom magamról, hogy politikus vagyok, mert elsődlegesen nem az vagyok. Mégpedig az, hogy életem cikk-cakkjai során – amit én cikk-cakknak hittem, és most kiderül, hogy nagyon is egyenesen vezettek valami célhoz – módomban volt nem pusztán megismerni, hanem ténylegesen élni is az ország valamennyi jelentős csoportjának az életét. Voltam ipari munkás, dolgoztam a mezőgazdaságban, és elmondhatom, hogy ismerem az ország egyharmadát, egyméter-huszas mélységig, az emberekkel együtt. Voltam értelmiségi, ezen belül voltam újságíró, tisztviselő, szabadúszó író. Tehát harminc esztendeig én voltam a szabad madár. Az emberek most talán megérzik rajtam a maguk szagát, ugyanúgy, ahogyan a kutya is megérzi annak a szagát, aki szereti.

(Mester Ákos: Isten engem úgy segéljen! – Interjú Göncz Árpáddal, 1990)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy ember a hetedik évtizedében, aki azt hitte, ami még hátravan neki, már sosem lesz más, mint ami volt, s ha más lesz, éppen csak hogy jobb lesz, kiadják a könyvét esetleg, nem telepítenek SU rakétát a telke mellé, nem verik meg a Demszkyt, udvariasabb lesz a pincér, és nem felejtik el őt egészen, az író-műfordítót, akinek pedig volt valami ügye '56-ban... Ez igen, ez beleférne a világba, ez nem törné ketté az életet büntetésre és jutalomra, az úr úr maradhatna, távolságtartó, megértő, mégis fölényes az élettel szemben, amely ilyen... nem ér többet egy legyintésnél. De ez a piros szőnyeg, így hirtelen, nem úri dolog, ez már valami pályabér, jutalom, Istennek a dolgokat kiegyensúlyozó közbeavatkozása, kelet-európai színjáték, drámai véghelyzet. Egy Kennedy, akit vagy eleve ilyen szerepre szülnek, vagy nem hívják Kennedynek, belebolondulna, ha a szőnyeg széle helyett váratlanul a közepén találná magát. Nem, Göncz természetesen nem úr „úgy”, de hogy kicsoda akkor, nehezen tudnám meghatározni, vagy csak elkenni tudnám, ahogy a humoristák teszik, akik Jókainak „A jövő század regénye” című látomása alapján I. (Első) Árpádnak hívják. Igaz, ha a királyokban nemcsak Isten felkentjét vagy a Szent Korona alsó támasztékát látjuk, hanem valami apás figurát, igazságos Mátyás reinkarnációját, javul a dolog, vagy legalábbis közelít paternalista megszokásainkhoz. A fogalom közelítene, én meg távolodnék a fogalomtól és Göncztől, mert azt, hogy Göncz apánk, semmiképp sem szeretném mondani, hinni sem, és egyáltalán. Mi ez az árvaház, ahonnan folyton kiadnak bennünket bérbe? Ahol egyik apa nemzi a másikat, örömünkre?
A nép mentett meg, nem is kell mondanom. A nép nem szórakozott, nem prézsmitált, nem okoskodott fölöslegesen, hanem mert melege is volt, unta is a ceremóniát, belevágott a dolog közepibe, és csak úgy egyszerűen odakajabálta a köztársaság meghatott elnökének: Árpi bácsi, gyere már ide! És Árpi bácsi odament.

(Szénási Sándor: Árpi bácsi, 1990.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az elnök élete tömény protokoll. Az sem pihentető, ha mások osztják be az idődet. Amilyen természetes politikai ösztönökkel bírt Göncz az alkotmányos csatákban, annyira „antielnök” volt a diplomáciai szalonokban. Kuncze mesélte egyszer, milyen bájos volt, amikor Manilában a Fülöp-szigetek elnöke fogadta a magyar küldöttséget. Feltárult a kétszárnyú, faragott ajtó, odabenn csillárok ragyogtak, Göncz kétségbeesetten keresgélte a fő vendéglátót. Az elnök nyilván a legdíszesebb sújtásos egyenruhában lehet. Megindultan ölelte magához a portást. Egy normális elnök pályája gikszerek sora. Göncz tíz évet húzott le a protokoll fogságában, utolsó két esztendejében láttuk rajta a fáradást. Aztán eltávolodott a közélettől. Nem tartott levezető edzést. Itt-ott még felbukkant, de 2006 óta gyakorlatilag nem látjuk. Igaz, ez az utolsó, háborús évtized már nem Göncz (s nem a rendszerváltók) világa. Göncz kibékítő karaktere egyre kevésbé illett a képbe.

Tudom, most elfogult vagyok, mert nem létezhet, mozoghat mindenki a politikai színpadon olyan közvetlen természetességgel, mint Göncz Árpád. Nyakló és szelekció nélkül, „mindenkivel szóba állva”. Végül a politikának „professzionalizálódnia kell”, s ez be is következett. Göncz ezzel párhuzamosan lett egyre haloványabb, kopott ki a világból. Már kevesebbre becsülték a nagyapás, kifinomult sármosságot. Eljött a rinocéroszok kora. A civil levegő fogyott el. Elnökségének utolsó (fideszes) periódusában alig hallunk róla, csak azt tudjuk, hogy létezik, hivatalában van. De már az is öröm, pláne úgy, hogy ’98 után Torgyán árnya vetődik az elnöki hivatalra.

Tény, hogy Göncz Antall találmánya volt. Ő ajánlotta a szabad demokrata ügyvivőt, apjának, az idősebb Antallnak a politikustársát, a „kisgazda-tradíció folytatóját” az SZDSZ-nek a paktum részeként. Tölgyessyék annyira meglepődtek, hogy azonnal el is fogadták. Még szép. Kedvező csillagállás kellett ahhoz, hogy az országnak méltó elnöke legyen.

(Buják Attila: Árpi bácsi, köszönjük! 2012)