Ilyen a politika

- Legutolsó, lapunknak adott interjújának záró passzusában állította: 2013 elején látni fogja, mit tud terveiből megvalósítani. Ha a mérleg negatív, nincs értelme tovább folytatni. Ez az idő kicsit előbbre csúszott. És lemondott. Miért?

– Lemondólevelemben már jeleztem, nem kívánok foglalkozni azokkal a kiváltó okokkal, megfontolásokkal, amelyek döntésemet megérlelték. A kormányzattal ápolt közvetlen kapcsolatot most lezárom, de nem fogok a partvonal mellől bekiabálni.

- Rendben. Engem is jobban érdekel az értelmiségi és a hatalom viszonya. Hogyan téblábol ebben a kétes világban egy önhöz hasonló, „álmodozó filosz”.

– Maga a szó, hogy hatalom, az én esetemben illuzórikus, ugyanis semmiféle hatalmam nem volt. A kormányszerkezet úgy volt kitalálva, hogy az államtitkárnak – legalábbis a kulturális államtitkárnak – önálló pénzügyi rendelkezési joga alig volt.

- Csak felelőssége?

– Politikai értelemben igen. A javaslatokat egytől egyig jóvá kellett hagyatni a közigazgatási államtitkárral, a jogi ügyekért felelős helyettes államtitkárral, néha más minisztériumokkal is. Ha pedig ezen túljutottunk, az akta a miniszter íróasztalára került, aki elfogadta vagy elvetette. És persze gyakran hoztak döntést a megkérdezésem nélkül, kvázi a hátam mögött olyan ügyekben, amelyek szerintem az én munkámat érintették volna.

- Tulajdonképpen mi tartozott az ön felelősségi körébe?

– Jó kérdés. Ma sem egészen világos az én laikus, civil szemléletem szerint. Mondjuk úgy: „Megoszlanak a vélemények.”

- Ha ön számára sem tiszta, mi volt a feladata, értem, miért olyan átláthatatlan néhány miniszteriális döntés. Hogy a filmforgalmazás vagy -gyártás miért tartozik ide, miért nem amoda. Miről dönthetett Vajna úr, miről ön. Ha vita volt, kié volt az utolsó szó? A miniszteré? A Nemzetgazdasági Minisztériumé? Orbán Viktoré?

– A filmgyártási koncepció véletlenül még érthető, átlátható és indokolható. A filmgyártást és a filmművészetet – lévén kicsit drága – gazdasági tevékenységnek fogják föl. Korábban persze láthattuk azt is, mi történik, ha autonóm művészek nyakába szakadnak a pénzügyek. Ott kő kövön nem marad.

- Most aztán tisztább a helyzet. Ugyanis nem készülnek filmek. Kormánybiztos van, filmgyártás nincs, és ez valóban olcsóbb. Az viszont már tényleg bántotta, hogy a határon túli magyarok kulturális ügyeit istápoló Balassi Intézetet kivették a keze alól.

– Annak idején többen is gratuláltak, amiért a döntést vitatni merészeltem. Sokan ezt úgy értelmezték, hogy ezzel politikai értelemben meghaltam.

- Tegyünk egy rövid kitérőt. Vezetett naplót ezekről a hónapokról?

– Igen.

- Mert kinevezése előtt mondta: lehet, hogy emlékszik majd az esetekre, baráti „bejelentkezésekre”, amikor értelmiségi héroszok lobbiznak ezért-amazért, főleg pénzért. Maradtak emlékei?

– Intimpistáskodni természetesen nem fogok. Alapanyagként a szöveg nagy segítség, mert szeretném egyszer könyvvé formálni. Legfőképp mégis egy színmű foglalkoztat. Ha jól meg tudnám írni, azok is bepillanthatnának a politika világába, akiknek erről távoli sejtéseik vannak.

- A politika veszélyes üzem?

– Régi történet: élt egyszer egy Vályi nevű nehézipari miniszter.

- Vályi Péter, aki Miskolcon beleesett a martinkemencébe.

– Az én értelmezésem szerint nem esett, hanem ugrott, még inkább lökték. Nyolc-tíz kormányőr gyűrűjében állt. De nem is az számít, mi történt, hanem hogy mi vezetett oda. Felfogásom szerint a vezető kormánypolitikus folyamatosan forró vassal teli medence szélén járkál.

- Ön a végéig meg is úszta. Működésének záróképe volt a Nyirő-afférban vállalt szerepe, amely villanófényben mutatta föl a határon túli és a hazai közvélemény töredezettségét, bizonytalanságát. Hogy csúszott bele ebbe a nyomasztó helyzetbe?

– Szerepemet az teszi zavarossá, hogy nehezen értelmezhető a kettősség, amiben akkor voltam, s amibe furcsa párhuzamként a „főszereplő”, maga Nyirő került. Nyirő itt kettős (politikai és írói) minőségben jelenik meg, ahogy én is kettős (írói és politikusi) szerepet vittem. És máig vitatják, hogy Nyirőt íróként vagy politikusként temettük-e el.

- Szerintem maradjanak az írónál. Még mindig akkor járnak jobban.

– Ha már itt tartunk, zárójelben jegyzem meg: Nyirőnek nincs politikai életműve.

- Ezt hogy érti?

– Vannak silány, nyomasztó politikai pályák, amelyek – legyenek bár katasztrofálisak – felépítettek és teljesek. Arányaik, logikájuk, távlatuk van. Nyirőnél erről nem beszélhetünk.

- Miről beszélhetünk? Felbukkan valaki nyilas képviselőként, és eltűnik nyilas képviselőként. Ez nem egyenes vonalú, „logikus” életmű? Nem politikai lenyomat?

– Nyilván ki lehet hámozni belőle valamit.

- Nyilván.

– De ha kimondjuk valakiről, hogy fasiszta, azzal az írásaira is utalunk. Márpedig abban differenciálni kell.

- Ez szerintem szerecsenmosdatás. Mellesleg hol vannak ma Nyirő hamvai? Kövér László páncélszekrényében? Az ön aktatáskájában? Mi ez a vacak kémhistória?

– A hamvak Székelyudvarhelyen vannak, s arra várnak, hogy egy közeli időpontban, családi körben elhantolják őket.

- Volt egy érdekes megjegyzése Orbán Viktorhoz fűződő viszonyáról. Azt mondta, érdekes megfigyelni, hogyan alakul át a normális emberi kapcsolat „függelmi viszonnyá”, amelyben a barátság helyett egyre inkább a feladatteljesítés és a számonkérés dominál.

– Valóban próbatétel a főnök-beosztott viszony. Ha a jó barát vagy a közeli ismerős rosszul csinál valamit, az ember hajlik arra, hogy elnéző legyen. Ha szigorú és következetes vagyok, az a barátság belső tartalékait éli föl.

- Azt mondta hivatali működése elején: sok pénzből nem művészet kultúrpolitikát csinálni. De önnek népszerűtlen faladat jutott. Az elviselhetőség határain belül kellett a többi ágazatnál is jelentősebb mértékű elvonásokat levezényelnie. Az volt a dolga, hogy barátságosan lemészárolja a magyar kultúra intézményeit.

– Az volt a dolgom, hogy olyan helyzetben, amely minden ágazatot kegyetlenül meggyötört, új szemléletet honosítsak meg. A kultúra képviselőinek, akik változatlanul elfogadnák az állami segítő kezet, hozzá kell szokniuk a gondolathoz, hogy ennek mindörökre vége.

- Álljanak át egy üzleti modellre?

– Ez nem jelenti, hogy holnaptól így és így kell élni, de a források szűkülésével az állami támogatás elvei megváltoznak. Az átmenet traumatikus, és összeomlás nélkül kellett megvalósítani. Olyan feladat, amihez még én kezdtem hozzá, de nem én fogom befejezni.

- És ez zavarja.

– Sokan kérdezték: nem bánt, hogy például L. Simon fogja megnyitni az általunk szervezett kínai válaszkiállítást Budapesten, miközben a keleti nyitás szenvedélyes híve voltam? Azt szoktam erre mondani, hogy volt egy szovjet űrhajó, a Voszhod, amelyet fölszállásakor Hruscsov búcsúztatott, de Brezsnyev fogadott. Ilyen a politika.

- Ha már a Fidesz által sóvárgott távol-keleti sikerekre (keleti szélre) célzott, erről ugrik be Radnóti Sándor megjegyzése: „Fiatalkori erdélyi költő barátom kalandos elme. Államtitkári kinevezése óta sok vicceset mondott, amelyet nehéz rendszerbe foglalni.”

– Hogy Radnóti mit gondolt olyan viccesnek, még nem beszélhettük meg.

- De ha már Radnóti szóba került, említsük meg, hogy a modern kori filozófusper vádlottjait, Helleréket a bíró ártatlannak találta.

– Én már akkor megszólaltam, amikor hivatalban voltam, és az ügy durvult és elmérgesedett. Most végre kiderült, mennyire elhamarkodott akció volt.

- Elhamarkodott?

– Nem véletlen, hogy Budai kormánybiztos úr keményen megrótt nyilatkozatomért. Liberális oldalról persze ezt sem méltányolták. A magyar szellemi közélet rákfenéje az, hogy olyan alkotókat mocskolunk be, akik a kultúra külföldön is elismert szereplői.

- Kinek az ötlete volt ez a hajcihő? Budai Gyulát mégse emeljük meg annyira, mintha önálló kezdeményező ereje lenne.

– Nem hiszem, hogy az ügy generálóinak messze látó gondolatai lettek volna. Talán azt remélték – a számokat látva –, hogy „találhatnak valamit”, s eljön a pillanat, amikor az ellentétes politikai táborhoz húzó értelmiség kompromittálható.

- Azért nem lennék büszke arra sem, hogy „én voltam államtitkár”, amikor József Attila szobrát próbálták elmozdítani.

– Próbálták. És ez volt az a pillanat, amikor a Népszabadság azt írta, hogy Szőcsnek vége, mert szembe merészelt szállni a mainstream Fidesszel.

- Ha Szőcs Gézának nincs is vége, ma már nem ő az államtitkár.

– Fogalmazzunk direktben: ha valakinek köszönhető, hogy József Attila ma is ott van, ahol van, nem hurcolták el Károlyival együtt, akkor mégiscsak tettem valamit.

- Most kormány-főtanácsadó. Miben kell főtanácsot adnia?

– Kulturális és nemzetstratégiai ügyekben.

- Jól hangzik.

– Jól hangzik, de ezek néha nagyon is konkrét kérdések. Ilyen a digitális archívum ügye, szélesebb értelemben az a tevékenység, amellyel a nemzeti digitális fejlődés ügye előmozdítható.

- Jut eszembe: ír-e még szakácskönyveket?

– Eddig sem írtam szakácskönyveket.

- Előszót írt Lévai Anikó szakácskönyvéhez.

– Jól tudom, hogy mit írtam. És ha megjelenik egy szakácskönyv, amelyhez felkérnek (és tetszik), szívesen szerepelek benne. Vannak saját receptjeim is, úgyhogy nem vagyok nyeretlen kezdő.

- A miniszterelnökkel marad a függelmi viszony?

– Talán lazulni fog. De annyit el kell mondanom: Orbánra olyan roppant teher nehezedik, hogy nem tudom, visszaengedi-e valaha a privát életbe. Mert ő ott már csak vendég. Az állóképesség, a koncentrálókészség, amit bemutat, felzabálja a belső energiát, és ennek ára van. Valószínűleg a privát életből vonja el a tartalékokat. Ami a barátságot illeti, én azokat az éveket várom, amikor mindketten kilépünk a politikai térből. Ha megérjük.