Időutazás
Balczó Zoltán képviselő úr (Jobbik) színvonalas, józan, tárgyszerű felszólalását hallgattam a parlament sajtópáholyában, és úgy éreztem, mintha visszarepülnénk a harmincas évekbe. A köznevelési törvény volt a vita tárgya, és azt kell mondanom, a Jobbik egyébként kritikus érvelése kifejezetten meggyőző volt.
Ennek a Hoffmann Rózsa-féle törvénytervezetnek sajnos szinte semmi köze nincs a kereszténydemokráciához.
Ha nem abból indulunk ki, hogy melyik párthoz tartozó államtitkár nyújtotta be a törvényjavaslatot a kormánynak, illetve a parlamentnek, hanem a tervezet tényeiből, akkor azt kell mondanunk, hogy ez az úri nacionalizmus, a valamikori úri középosztály reprezentációja. Mielőtt valaki félreértené, és azt hinné, sértegetek, nyomatékosan leszögezem: ez az úri nacionalizmus – minden szűklátókörűségével és reménytelen perspektívátlanságával együtt – nem volt gonosz, nem volt rossz szándékú.
A harmincas évekre viszont ezek az úri nacionalisták kezdték rosszul érezni magukat, mert ráébredtek, hogy igen nagy veszély fenyegeti őket: a népi nacionalizmus. A népi nacionalizmus, amely nemcsak a középosztállyal törődött, hanem – mivel nagy tömegbázist akart (és szerzett is) – igenis törődött a zsellérekkel, a proletárokkal, felpanaszolta problémáikat, és megoldást is kínált ezekre. Amely általában az volt, hogy el kell venni a zsidó tőkésektől a vagyonukat, és abból kell rendezni a szegények helyzetét. Az úri nacionalizmus is antiszemita volt, de enyhén és kedélyesen. A népi nacionalizmusból egyenes út vezetett a fasizmusba. Itt már szó sem volt arról, hogy minden dzsentrinek megvan a „házi zsidaja”, akit folyamatosan leckéztet ugyan, és akivel vállveregetően tréfálkozik, de esténként együtt kártyáznak. Itt már gázkamráról volt szó. Természetesen megvoltak az átfedések és az átkötések, de a konzervatív dzsentrik közül sokan idegenkedve és szorongással tekintettek a náci típusú mozgalmak rohamos térnyerésére.
Úgy láttam az államtitkár asszony arcán, ő is felfogta, honnan fenyegeti az igazi veszély. Nem a Magyar Bálint-féle radikális modernizáció felől, az minden eredménye ellenére nem tudott meggyökerezni a magyarországi valóságban. Még csak a Pokorni Zoltán-féle européer konzervativizmus sem jelent számára problémát, mert a tanárok és a szülők igazából fel sem fogják a különbséget, és nem értik, tulajdonképpen miért „akadékoskodik” Pokorni. Elintézik azzal, hogy biztosan féltékeny, mert nem ő lett a miniszter. Ennek az az alapvető oka, hogy sem a tanároknak, sem a szülőknek fogalmuk sincs arról, hogyan néznek ki azok a nyugat-európai konzervatív iskolák, amelyeket Pokorni Zoltán modellnek tekint.
