Hűséggel a mostohához

Lőcsei Pálról tudható: zsidó származása miatt nem mehetett egyetemre, lakatossegéd lett 1940-ben. Aztán a Lenin Intézetben tanult, majd évekig a Szabad Nép rovatvezetője volt. Innen ’54-ben menesztették: bírálta az akkori politikai vezetést. Csatlakozott a Nagy Imre körüli pártellenzékhez, részt vett az ’56-os forradalomban. Gimes Miklós és Kende Péter mellett a Magyar Szabadságot szerkesztette. ’57 elején letartóztatták, öt és fél évig ült börtönben. 1963-ban került az MTA akkor alakuló Szociológiai Kutatócsoportjához. Számára a szociológia – ahogyan mondta – „kényszerű belső emigrációt” is jelentett.

Valóban hányattatott évek után, 41 évesen kötött ki Lőcsei a szociológiánál. Voltaképpen szakmai előképzettség nélkül választotta ezt a szakmát és kutatási területet, a családszociológiát, amely révén távol tarthatta magát a politikától. Ez fontos szempontja volt. Miként ő mondta: a politika mostohán bánt vele. Míg más kutatók eljuthattak külföldre a rendszerváltás előtt is, ő nem kapott útlevelet, még egy lengyelországi tanulmányútra sem. 1988-ban végre kiengedték Párizsba, ott nyíltan beszélt az ’56-os forradalomról. Beszédet mondhatott Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén is. Hazáját akkor sem hagyta el, amikor már megtehette volna. Sírfelirata is erre utal, amelyet ő fogalmazott meg: „Hűséggel a mostohámhoz.”

Ön írja a kötet bevezetőjében: Lőcsei a magyar szociológia magányos alkotója volt, de az abszurd körülmények dacára is maradandó életművet hozott létre.

Az ő generációja nem tanulhatott szociológiát a hazai egyetemeken, akkoriban még nem volt ilyen szak. Külföldi tapasztalat és képzettség híján a kollégáktól tanult.

Mégis újító volt?

Számos új kutatási módszert dolgozott ki. Csak egy példa: tanulmányaiban kitér egy – anno igencsak úttörőnek számító – területre, a párkereső szolgáltatásra. Ő maga tanácsadója is volt – akadémiai kutatóként – egy házasságközvetítő „szövetkezeti” irodának, a Négy Évszaknak. De ő ezt is tudományos célokra használta. Párkereső hirdetéseket adott fel a Nők Lapjában és a Magyar Nemzetben. Előbbit főként vidéken, utóbbit leginkább a fővárosban olvasták. Lőcsei Pál hirdetésenként különféle korú, végzettségű nőnek, illetve férfinak adta ki magát. Az egyik „hirdetőnek” volt lakása, vagy legalábbis megoldhatónak mondta a lakhatást, a „másik” nem tudott otthont biztosítani leendő választottjának. Lőcsei a beérkező válaszokból állapította meg: melyek azok a szempontok, amelyeket a legfontosabbnak tartanak a párkeresésben férfiak és nők.

Lőcsei könyvét – a bemutatóján – ön értékes történelmi hagyatéknak nevezte, amely egyben aktuális társadalmi problémákat is feszeget. Nem változtunk volna hatvan év alatt?

Nem erről van szó. A könyv történelmi jelentőségű. Szociológiai kórképet ad egy letűnt korszakról. Lőcsei a hatvanas–hetvenes évek családszociológiai folyamatait elemzi, amelyek valójában ’48-ban indultak, ugyanakkor máig meghatározzák a magyarok családszemléletét. Felmérések szerint itthon a többség még mindig úgy gondolja: a nő a családi tűzhely őrzője, a létfenntartás a férfi kizárólagos dolga. Még azok is ezt vallják, akik nem élnek családban.

Tanulmányaiban Lőcsei a női emancipáció sajátos és drámai honi változatáról ír. Ez a folyamat kezdődött ’48-ban?

Pontosan. És földindulásszerű volt. Előtte – mint afféle félfeudális országban – a családi parasztgazdaságok töltötték be a társadalmi főszerepet, s csak kevéssé jellemezte a korszakot a „polgári család” – a kereső férj és eltartott feleség – gyakorlata. A nők részt vettek a családi gazdálkodásban, dolgoztak a boltban, besegítettek a mezőgazdasági és háztáji munkába. Ezt a társadalmi berendezkedést egy csapásra szétzúzta a magántulajdont, az individuális értékeket elutasító államszocializmus.
A nőket a munkaerőpiacra terelték, gyárakba, üzemekbe – úgy, hogy iskolázottsági szintjük messze elmaradt a férfiakétól. A földeket elvették, a parasztgazdaságok megszűntek, nagy ipari központok alakultak. Például Sztálinváros. Sok falusi családnak a lakhelyét is el kellett hagynia az új munkahelye miatt. Ez váratlanul érte és rosszul érintette őket. Miközben a nő elhagyni kényszerült a családi fészket, nem volt elég óvoda és bölcsőde, hiszen ilyen gyorsan nem is épülhettek fel. Nem meglepő tehát, hogy akkoriban drasztikusan csökkent a gyerekszám. Később a Ratkó-korszak abortusztilalma voltaképpen erre „reagált”. A család bomlásának kényszermozzanatát ábrázolja kivételes hitelességgel Lőcsei Pál.

Lehet, hogy épp azért ragaszkodunk még ma is a klasszikus családmintához, mert annak idején „felsőbb kényszer” miatt estek szét a hagyományos családok?

Igen. Nyugat-Európában a nők munkába állása lassú, de belülről jövő folyamat volt, „természetes úton” zajlott. Nálunk hiába kényszerítették erre a családokat, a nemzedékek alatt rögzült hagyományos szerepfelfogás nem változott.

Kiderül a könyvből az is: a hatvanas–hetvenes években idehaza a válás devianciának számított, épp a még eleven hagyományos családfelfogás miatt. De a szerző különbséget tesz a „tényleges” és a „csak papíron” házasok között. Hogy tudta ezt felmérni?

Kezdjük azzal: a szocializmusban – a közhiedelemmel ellentétben – a lakosság nagy része vallásos volt. Sokan vallásos meggyőződésből vagy a környezet megvetésétől tartva inkább hivatalos eljárás nélkül váltak külön. Csak papíron maradtak házasok. Lőcsei kutatásához a főváros két kerületét választotta: a főleg értelmiségiek lakta II. és az akkoriban munkásnegyednek számító IV. kerületet. Kollégáival házról házra jártak kérdőívekkel. Az adatvédelem még ismeretlen fogalom volt, így többnyire már a házmesterek készséggel elmondták, melyik lakásban kik élnek együtt. A felmérés igazolta a teóriát: az alacsonyabb képzettségű, a hagyományos családformát inkább előnyben részesítők körében gyakoribb volt az „álházasság”, ritkább a tényleges válás. A városok és a falvak összehasonlításában a kisebb településeken – ahol mindenki ismert mindenkit, és tartottak mások véleményétől – a valóságban elvált párok papíron házasok maradtak.

A szocialista tömbben mindenhol a magyarországihoz hasonló folyamatok játszódtak le? Az egész szovjet táborban megnőtt a válások vagy különélések száma?

Mindenütt érzékelhető volt a változás. A statisztika szerint csak a nagyon vallásos Lengyelországban nem nőtt a válások száma, a többi szocialista országban igen. Ezenkívül az abortuszok és – értelemszerűen – a felbomlott, egyszülős családok száma is emelkedett. Magyarország a válások terén mindig élen járt, ám a jelenlegi helyzetet nem lehet pontosan megítélni.

Miért nem?

Ma már természetes, hogy fiatalok nem házasodnak össze, csak együtt élnek. Amit régen próbaházasságnak hívtak, az most „tartós életviteli forma”. Ha ezek a párok szétmennek, az nyilvánvalóan nem jelentkezik a válási statisztikákban. Az biztos: csakúgy, mint Lőcsei idején, manapság is gyakori az újraházasodás. Ami mindenképp a házasság felértékelését jelzi. De idő kell ahhoz, hogy az egyenrangú felekből álló, kétkeresős családok általános ideállá váljanak nálunk is. Mindenesetre a folyamat megindult. Egyetemeken, főiskolákon már többségben vannak a nők. Akinek pedig szakmája, diplomája van, nem feltétlen vágyik a hagyományos családmodellre, az alárendelt női szerepre. Noha mindig vannak olyan állami intézkedések, amelyek a klasszikus családfelfogás fennmaradását szolgálják. Például csak házasok kaphatnak egy adott kölcsönhöz szocpoltámogatást. A „régi rendszer” kissé elavult hagyatéka a hosszú szülési, gyermekgondozási szabadság is. Példa nélküli a világban. Ez is állami döntés: a hagyományos családmodellt erősíti, és a modern társadalmi környezetben – szerintem – rendkívül hátrányosan érinti a nőket. Három év alatt az anya kiesik a szakmájából, nehezen tud visszamenni a munkahelyére, dolgozóként is másodrendű marad, ami a karrierjében, a fizetésében is megmutatkozik. És bár a családminta átalakulása ettől függetlenül zajlik, ami generációk óta rögzült, nem fog azonnal megváltozni a fejekben. Ebből a szempontból Lőcsei Pál társadalomtörténeti analízise – a női munkavállalás és a hagyományos magyar család kapcsolatáról – ma is időtálló.