Hozleiter Fanny keringője

Lassan fölölti esti fényeit a külváros is. Csigamód erőlködik az enyhe kaptatón egy elektromos kerekes szék. De belülről majd szétveti az erő. Hozleiter Fannyt régi ismerősként üdvözlik kedvenc kávézójában. Mosolya felderíti Pestszentlőrinc nap végi fáradt arcait.

– Már alig bírja az akkumulátor. Kétévente cserélik, csak pár hét van addig hátra – magyaráz Fanny, és nevet.

Úgy „viseli” a széket, mintha csak szemüveget hordana. El is feledkezik róla olykor. Télen a havas utakkal birkózva gyakran képzeli, hogy kerékminták helyett apró tűsarkak nyomait hagyta a hóban.

Másfél éves volt, kacsázva tipegett, húzta a lábát. Szülei tudták, hogy baj van. Aztán közölték is velük az orvosok a diagnózist: Fanny izomsorvadásban szenved, amely fokozatosan leépíti előbb a test, majd a légzőszervek izmait.

Nem törődtek bele a szülők. Akupunktúra, gyógytorna, masszázs, homeopátia és hagyományos orvoslás – hosszú a családi reménylista.

Hiába. Fanny ötesztendős volt, amikor rogyadozva, falnak támaszkodva próbált megtenni néhány métert a nappali és a konyha között. Édesanyját akarta meglepni ezzel. De az erőtlen gyereklábak feladták. A kislány összerogyott, az eséstől elszakadt a bokájában egy szalag. Innen már nem volt visszaút. Kerekes székbe került, többé nem is tudott járni. Hamarosan már az állást is gép segítette: végleg elernyedtek a láb-, majd a karizmai is. Tinédzserkorára már hajtani sem tudta magát, akkor kapta az elektromos széket.

– Gyerekkoromban megkönnyebbülést éreztem. Állandó fájdalmat okozott már a járás, egyszerűbbnek tűnt minden a székben. Felnőttként jöttem rá: amit hagytunk elmenni, már nem hozható vissza. Talán ha előtte is így gondolom, még pár évet lábon tölthettem volna.

Fanny iskolásként örökmozgó gyerekek közt nőtt fel. Fogócskázáskor néha társai tolták, máskor szándékosan lassabban futottak a többiek, hogy elkaphassa őket. Az együttérzést azóta is előcsalogatja a környezetében élőkből. Az utcán is magától értetődő a segítség, ha elakad a kerekes szék. Egyszer egy szórakozóhelyen mégis „beszóltak” neki: mit keres itt, ha nem tud táncolni. Nem értette. Miért ne tudna, hiszen azért jött ő is...

Sosem engedi meg magának az önsajnálatot. Szobájának falát képek borítják, barátokról, családról. Mondja is: édesapja és a barátai tartják életben. Tizenkét éves volt, amikor az édesanyja meghalt. Ő volt a „mestere”; életszeretetre nevelte. S miután az édesanya elveszítette saját küzdelmét a rákkal, Fanny úgy érezte, neki sem sikerülhet a gyógyulás. Felhagyott a kezelésekkel, tornázni sem volt már kedve. Majd mégis győzött az örökül kapott tanítás: az életigenlés.

Sokáig azt hitte, ismeri az izomsorvadás következményeit: kerekes szék, jobb és rosszabb időszakokkal. Kiszolgáltatottság. Olykor tehetetlen és fájdalmas mozdulatlanságban töltött éjszakák, ha nincs már ereje hívni a másik szobából apját, hogy segítsen megfordulni.

Tizenöt évesen rádöbbent, hogy a fizikai nehézségek csak „mellékkörülmények” a betegségében. Az egyik fiókban véletlenül rátalált az állapotáról szóló orvosi jelentésre. Addig nem látta, szülei nem akarták, hogy lássa. „Fanny túl van élete felén, légzőizmai gyengülése az életébe kerül.” Így tudta meg azt is, hogy tizennyolc évet jósoltak neki a doktorok.

Másnap iskolába ment. Matekórán ült, tompán zúgtak fejében az orvos szavai. Hirtelen ráeszmélt, hogy csak azért sem hagyja magát, és mindent kipróbál még. Átbulizott éjszakákat, alkoholt és tudatmódosítókat. Megtapasztalta a párkapcsolat örömeit és buktatóit is.

És táncolt a gimnáziumi szalagavatóján. Pedig attól az estétől nagyon tartott. Hogy a báli ruhák és ragyogó sminkek közé nem való a kerekes szék. Végül hatott másod-unokatestvérének unszolása. Lelkesedtek az osztálytársak és a tánctanár is. Fanny külön koreográfiát kapott. Nem gurult. Keringőzött. Régi vágya volt ez.

Tizenhat évesen munkát vállalt. Ezt is ki akarta próbálni, csak valami mást, mint amit rokkantaknak ajánlanak. Seprűfonás és borítékolás helyett a futószalagot választotta egy gyárban. „Jöttem dolgozni, tud valaki segíteni, mit kell itt csinálni?” – kérdezte első nap. Ugrottak jó néhányan.

Az üzemi meló és az érettségi után nyolcórás munkahelyre is jelentkezett, számítógépes céghez. Naponta öt órát töltött utazással, Pestszentlőrinc és az Árpád híd között BKV-zott. Pedig sokan óvták ettől, hogy kimeríti az erejét. Fél évig bírta a munkát.

– Nekem hiába mondják, hogy ne nyúljak a konnektorba, mert megráz. Amíg ki nem próbáltam, úgysem hiszem el!

A tizennyolcadik születésnapján egy lőrinci étterembe toborozta szeretteit. A százhatvan meghívott közül sokan nem tudták, Fanny búcsúzni készül. Még a „beavatottaknak” sem engedte a fekete gyászruhát. Életünnepet tartottak. Önfeledten, hogy a lány velük lehet.

Hat éve már, hogy számára minden egyes nap „ajándék ébredéssel” indul. Új időszámítása lett, bónuszpillanatokkal. Immár „álmai munkahelyén” dolgozik: hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik egy XVIII. kerületi családsegítő központban. Első munkanapján a zavarukat nyegleséggel álcázó kamaszok mindent bevetettek, hogy kínossá tegyék a beszélgetést. Fanny azonban nyíltan és szabadon beszélt a legkényesebb kérdésekről, élete lázadó korszakáról is. És ezzel belopta magát a nehéz sorsú sihederek szívébe is.

Dolgozik, blogot ír, övé az egyik legnépszerűbb magánnapló az interneten. És rendszeresen tart előadásokat a kerekesszékesek életéről. Közben folyton ötletel.

Legutóbbi akciójakor kávésbögrék egyik oldalára mosolygó, a másikra szomorú fejet rajzolt „Te döntesz!” felirattal. Mindenki megválaszthatja, hogy a bögre melyik oldalát mutatja: mennyire engedi be a dühöt, a szomorúságot a napjába, vagy űzi ki a borút. Néhány hét alatt majdnem négyezer megrendelést kapott. Ha marad a bevételből, esetleg félretesz a kínai őssejtkezelésre is. De most inkább ahhoz szeretne pénzt előteremteni, hogy végrehajtástól és kilakoltatástól fenyegetett családja kicsit szabadabban éljen.

Fanny már tudja magáról, hogy ő sosem adja fel.