"Horthy gyáva és bávatag"

Hívei mindent számba vesznek, ami manapság cv-po-zitívum lehet. Kiváló diplomák, négy nyelv ismerete, négy sportág mesterfokon, sebesülés a Novarán, világlátás, némi anglofil beütés, bridzs- és családszeretet. Habsburg-utálat, dinasztiatervezés? Ezeket inkább elhagyják. Az 1938-as, „félidőben” rendezett híradófilmre viszont szívesen emlékeznek, amikor a 70-es számot rajzolták Kenderes egére a légierő gépei. A Savoya-Marchetti repülő ócskaságok nem voltak részei a hadiköteléknek; még béke volt.

De valami már visszavonhatatlanul háborús pályára állt. A lakosság közérzete. Ezt a nemzetvédelmi öntudat „hírkiáltó masinériája” (Horthy) hevítette. Egyes hírek feltupírozásával, mások elhallgatásával. Csönd övezte például London azon biztatását nem sokkal későbbről, „hogy ha Horthy ellenszegül a németek követelőzéseinek, kormányát akár emigrációból is legitimnek fogják tekinteni, meghíva a győztesek asztalához”. De Horthy nem a dán király példáját követte, hanem Petainét és a quislingekét. Országlása utolsó napján, 1944. október 16-án este a fürdőszobájában aláírta Szálasi kormányalakítási megbízását...

De csavarjuk vissza a történelmi kronométert a pálya elejére. Horthy értett a haditengerészethez. Lett is flottaparancsnok, majdnem admirális. Etikett- és protokollismerete császári és királyi szárnysegéddé emelték. Majd egyéb rangos beosztásai hosszú ideig külföldön tartották. Hazai tapasztalatok híján az itthoni politikát az egyszeregynél kellett kezdenie 1919-ben. Gellért szállóbeli fővezérségén úgy tett, mintha darutollas különítményeseit kizárólag a hadseregszervezés foglalkoztatná, és semmi közük nem lenne a Duna–Tisza közi randalírozásokhoz.

Ama kritikus 1920-as esztendőben – amikor csaknem egybeestek a kis-Trianon-palotabeli tárgyalások és a kormányzóválasztás – kiváltképp fontos lett volna a világsajtó megnyugtatása, amely a „túlkapások” miatt igencsak idefigyelt. A megtorlás – talán csendesebben, de – folytatódott. Tudósított róla a Népszava, mire két szerkesztőjét, Somogyit és Bacsót megölték. A fehérterror fehér kesztyűs tisztjeit nem lehetett rövid pórázra fogni. Igaz, később a fővezér raportra rendelte Ostenburgot és Prónayt, de csak ügyetlenkedésükért dorgálta őket. „Siófokon – mondta – Nopcsa akasztott egy gazembert az ablakom elé, most pedig, ilyen fontos országos momentumkor meggyilkolnak két újságírót...”

A reklamációra Prónay (naplója szerint) azt válaszolta, hogy miután Horthy egész környezete már rég kívánta ezen imposztor zsidó firkászok láb alól való eltevését, most, hogy megtörtént, ugyan miért jár érte szemrehányás. Ja, de nem így, hanem máshogy kellett volna, fakadt ki Horthy újból. „Később Ostenburg megsúgta nekem – így a Prónay-napló –, hogy épp az ő tisztjei vitték automobilon a két zsidót a Dunába, a Megyeri csárda után, nem messze a vízművektől...”

„A karóba húzott és mozdonykazánba lökött szerencsétlenek sorsa aligha lett »okmányosítva« – emlékszem vissza a végül német kézre adott volt VKF–2-es főnök, Kádár Gyula szavaira –, de ha mégis, akkor az mind meg lett semmisítve a Britannia Szálló pincéiben.” Ez a derék, valóban antifasiszta vezérkari ezredes – ha megéri a múlt századvég balkáni háborúit – alighanem emlékeztetett volna Jankapusztára is, ahol a marseille-i merénylet horvát terroristáit képezték ki, Gömbös utasítására még magyar útlevelekkel is ellátva őket. Hajdani kiváló szakértőm sok mindent tudott, ismerte Horthy melléfogásait, az elégedettség pillanatait is, valahányszor a kormányzó és a Führer osztrák akcentussal kezdhetett diskurálni. (Braunau és a Burg hatása.) Ámbár a hitleri követelések zárszava mindig a porosz, katonás „jawohl” volt Horthy részéről.

Teleki Pál tollát viszont a keserű kiábrándulás vezette búcsúüzenetében. Gömbös Gyuláét még a Hitlernek való felajánlkozás. A levél dátumából kiolvasható, miként sietett írója megelőzni a totális hatalomátvételt.

E kétes sikerhez odaillik Gosztonyi Péternek a hetvenes évek elején Göttingenben kiadott levéltári összefoglalója, amelyből kiderül, hogy az újvidéki „razzia” jeges vérfürdője háromezernél több áldozatot követelt „a honvéd és csendőr karhatalmi erők nácizmustól megmételyezett parancsnokai hatására”. Megtudható továbbá: az „akció” a kormányzó tudtával kezdődött. És azzal végződött, hogy a vezénylő tisztek Berlinbe szökhettek, és csak a német megszálláskor tértek vissza, már náci egyenruhában és zsoldban.

Azon a végzetes 1944. március 19-én az első Gestapo-egységek élén dr. Wilhelm Höttl SS-Sturmbannführer lépte át a magyar határt. A Birodalmi Biztonsági Szolgálat sokáig Bécsben állomásozó magyar „felderítő főreferense” volt a csapatokat indító Führer-parancs egyik előkészítője, aki bölcsészdoktori disszertációját épp Héjjas Ivánról (!) írta. Egy emberöltővel később, az ausztriai Bad-Ausseeben kedélyesen beszélt az ORF kamerája előtt: „Én itt, most egy Privat-Matura intézetet igazgatok, úgyhogy már nem foglalkoztat a nagypolitika, viszont mindenre jól emlékszem. Arra is, hogy a megszállás hajnalán Veesenmayerrel is koccintottunk, lévén, hogy aznap voltam huszonkilenc éves. Kerestem Himmlert is, aki egynapos villámellenőrzést végzett Budapesten, de inkognitója olyan szigorú volt, hogy én sem juthattam a közelébe. Viszont megüzente, hogy Horthy együttműködő lesz. Ez be is bizonyosodott, hiszen rábólintott Eichmann terveire is, a vidéki gettósítás/deportálás elsőbbségére például, mielőtt a pesti zsidóság szétspriccelne Romániába, Jugoszláviába vagy Olaszországba. Eichmann értette a dolgát. Barátom volt. Korrekt, parancsteljesítő szakember. A gyáva és bávatag kormányzó kinevezett mindenkit, akit akartunk, csak azt kérte, legyen lehetősége néhány kivételezettség megadására. Megszokta a régi bridzspartnereket... Mint mi is a mieinket. A Dísz téri kis palotámban néha reggelig csattogott a kártya. Irodám is ott volt, Skorzenyvel is ott beszéltük meg a Horthy-fiú eltérítését. És hát jól számoltunk, mert a kormányzó olyan szerető családapa volt, hogy inkább rosírozott...”

Megejtő bájjal alkalmazta a sakkműszót, de értettük: Horthyék „védőőrizetbe” vételével helyet csináltak a nyilasoknak. Szálasi – aki hajdan kormányzói amnesztiával szabadult – most Horthy utódja lett, a Duna-part pedig tömegvesztőhellyé, mint egykor Újvidék és Zsablya esetében.

Aztán jön 1945 – és Sztálin sem szavazza meg Horthy nürnbergi vád alá helyezését. Titóval szemben Rákosi sem kéri kiadatását, „csak mártír lenne az a vénember!” – mondja övéi közt. A volt kormányzó „védőőrizetét” ekkor az SS-től az OSS vette át.

A CIA e jogelődjének főnöke, Donovan tábornok egyik helyettese, A. C. Klay (Sziklay Andor) keresi fel Horthyt oberurseli fogságában, és félmillió magyar zsidó holokausztsorsa mellett a doni húsdarálóba menesztett honvédsereget is számon kéri tőle. „Csupa nemmel válaszolt: nem tudom, nem emlékszem, nem mondták nekem, nem az én dolgom volt, nem úgy történt... Az Endlösung ügyében az volt a véleménye, hogy az aláássa a jogbiztonságot, és nemcsak összeegyeztethetetlen az emberséggel és az erkölccsel, hanem a termelésben is zavarokkal jár...”

„Ez a fogalmazás – teszi hozzá Klay – olybá tűnik, mintha azt mondanánk, hogy a magyar állampolgárok százezreinek kiirtása olyan betegséggel egyértelmű, amely nemcsak tüdőrákot és agyvérzést okoz, hanem erős náthával is jár.”