Hazugságkampányok

Mészáros Tamás

Az ellenzéki vélemények jobbára úgy értelmezik a rezsim – és a miniszterelnök személyes – kampányát az úgynevezett megélhetési bevándorlás megfékezésére, mint a kormányzati kommunikáció már ismerős elterelő hadműveleteinek legújabb változatát, amely a Simicska-affért hivatott háttérbe szorítani a nyilvánosságban. Maradjunk annyiban, hogy ez is lehetséges, de ne feledjük: a bevándorlókkal való riogatás korábban, közvetlenül a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett terrortámadás után kezdődött. Akkor még nem tört ki az egykori kollégista szobatársak háborúja, vagy legalábbis nem volt olyan látványos, mint a Fidesz népszerűségvesztése. Orbán Viktor tehát meglátta a merényletben rejlő retorikai lehetőséget. Már ott, Párizsban, amint lezajlott az áldozatokkal szolidáris tömeg demonstrációja, az Európa politikai vezetőivel együtt felvonuló magyar miniszterelnök azon melegében olyan sajtónyilatkozatot tett, amelyben összemosta a terrorizmust a migrációval, és ezzel voltaképp kijelölte a következő hetek kormányzati csapásirányát. Hazaérkezése után rögtön élére is állt „a magyar emberek érdekében” folytatandó újabb küzdelemnek – a kormánypárti mamelukok pedig szorgalmasan felzárkóztak a legkevésbé sem leplezett uszításhoz.

A bevándorlók célkeresztbe állítását igazában a nemrég még minden várakozást felülmúlóan hatásos rezsicsökkentési úthenger elakadása tette szükségessé. Ennek a kommunikációs mentőötletnek köszönhetően 2013-ban a Fidesz mintegy félmillió támogatót szerzett, mert jókor használta ki a világpiaci energiaárak esését, és sikerült elhitetnie a közvéleménnyel, hogy a kormány harcolta ki a lakossági árak mérséklését. Idővel aztán az emberek egyrészt ráébredtek, hogy más módokon a rezsimegtakarítás többszörösét veszik el tőlük, másrészt mára az olaj árának drasztikus, mintegy hatvan százalékos (!) zuhanása merőben másként veti fel a kérdést. Most vajon hová lesz a kereskedők és szolgáltatók eleddig is sokat kárhoztatott, még akkor is tetemes „extraprofitja”, ha figyelembe vesszük, hogy a gázár lassabban követi az olajpiac alakulását?

Nos, bár a kormány a hosszú távú orosz gázszállítási szerződés rögzített áraira hivatkozik – érdekes, az árcsökkentésnek erről az akadályáról korábban szót sem ejtett –, a dolog úgy áll, hogy miközben a lekötött kontingensből időarányosan nagy mennyiséget még nem is használtunk fel, egy nemrég alakult magáncég, a MET kizárólagos állami felhatalmazással olcsóbb gázt hoz be az országba nyugati forrásból. Ám ennek a tranzakciónak a kétséget kizáróan rendkívüli hasznából a hazai fogyasztók semmit nem érzékelnek. Vagyis itt némelyek sokmilliárdos haszna miatt a kormányzati propaganda immár nem vetheti be az újabb rezsicsökkentés fegyverét.

Miután a Fidesz és Orbán támogatottságának folyamatosan mérhető visszaesését másképpen kell megállítani, a fokozódó nemzetközi terrorveszély és a világ úgynevezett lágy részeiből eredő, nemkülönben felerősödő menekülthullám – noha bizonyíthatóan nincs közük egymáshoz – kapóra jött a kormánypártnak. Tanácsadói ráéreztek a társadalmi félelmek felkeltésének kivételes lehetőségére: valamitől megint „megvédhetik” Magyarországot, mert az amúgy is meglévő idegenellenes érzületeket most kifejezetten félelemmé lehet transzponálni. Orbán – úgymond – mindenkitől segítséget vár ahhoz, hogy megfelelő intézkedéseket hozhasson a más kultúrájú népség behatolása ellen. Ez a súlyosan félrevezető, gyalázatos szövegelés persze nem marad hatástalan egy olyan közegben, ahol több mint hárommillióan élnek reménytelen szegénységben, és munkanélküliség sújt teljes országrészeket. Nem igaz ugyanis, hogy a foglalkoztatás számottevően javult volna az Orbán-kormány alatt. A statisztikát a külföldön munkát vállaló százezrek és a közfoglalkoztatottak kozmetikázzák; négy év során mindössze 2,5 százalékkal lett több munkahely a versenyszektorban, de ez még mindig 75 ezer munkavállalóval kevesebbet jelent, mint a válság előtt.

Ezért is volt kénytelen a rezsim a bevándorlással való elszánt ijesztgetés mellett egy másik vonalon is beindítani a hamis propagandát: a gazdasági sikersztori új – Matolcsy unortodoxiája után következő – korszakának legendáriumát. Ami lényegében úgy szól, hogy tavaly 3,5 százalékos, Európában is kiemelkedő növekedést produkáltunk, a hiány tartósan a bűvös három százalék alatt maradt, alacsony az infláció, mérséklődött az adósságállomány, nőttek a beruházások és beindult a hitelezés. Ez utóbbi pedig kivált azért nagy eredmény, mert miután a bankok a válság idején kivitték a profitjukat, a kormány a különadó révén mégiscsak rászorította őket az „igazságos közteherviselésre”. Szép, kerek történet, és Varga Mihály végig is házalja vele a médiát. Kár, hogy mindez csupán mese, amit tetszetős látszatokból kerítettek. Ráadásául úgy tesznek, mintha mindennek fedezékében megengedhetnék maguknak a további, súlyosan veszteséges bankvásárlásokat, az MKB és a Budapest Bank nemzetgazdasági szempontból teljesen értelmetlen feltőkésítését – persze azzal a szándékkal, hogy később a hazai klientúra kezére játsszák.

Noha a valós helyzet nagyon másként fest. A felmagasztalt GDP-növekedés csak a kifutó uniós pénzügyi ciklus múlt év végi, felpörgetett kifizetéseinek tulajdonítható; jövőre már visszaesés következik, a régiós versenytársak már így is lehagytak. A beruházást és a hitelezést éppen a kiszámíthatatlan jogi környezet, az üzleti bizalomvesztés és a szektorális adók fogták vissza – nem véletlen, hogy Orbán most igyekszik „rugalmasan elszakadni” saját, eleddig mellveregetve képviselt stratégiájától, és kimondatlanul is beismerve annak csődjét, mérsékelni kénytelen a sarcokat. Közben persze fenntartják azt a presztízsvédő hazugságot, miszerint a külföldi bankok 2008-tól kivitték innen a pénzüket; holott épp fordítva történt: a tulajdonosok mintegy 1500 milliárd tőkeveszteséget pótoltak vissza a rendszerbe.

És szögezzük le, hogy az ország adósságállománya ugyanannyi, mint 2010-ben, vagyis durván bruttó 77-78 százalék, legfeljebb év végén valamicskét manipulálni szokták a számokat. A nettó adósság négy évvel ezelőtt azonban még csak 62 százalék volt, ma pedig tízzel több. Aligha véletlen, hogy Magyarország mindhárom nagy hitelminősítőnél még mindig a befektetésre nem ajánlott kategóriában van.

Ezen már csak azért sem lehet csodálkozni, mert a világ meghatározó pénzügyi köreiben nem maradt visszhangtalanul például az abszurd reklámadó. Aminek nemcsak a mértéke keltett megrökönyödést, hanem a célzott diszkriminációja is – hiszen az RTL még csak nem is a profit, hanem a bevétel ötven százalékát fizette volna. Ha egy uniós tagállamban ez lehetséges, akkor azt az országot a mértékadó gazdasági szereplők egyszerűen leírják. A kormány viszont hol arra hivatkozik, hogy az adókivetés nemzeti hatáskörben van, Brüsszelnek tehát semmi köze a reklámadóhoz; hol meg egyszer csak közli, hogy az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárását elkerülendő, hajlandó jelentékenyen leszállítani. Mintha ebben azért lett volna némi része Angela Merkel látogatásának is...

A folytonos ellentmondások és hazugságok hálójában evickélő kurzus mindeközben szünet nélkül a sértett önérzet hangján kéri ki magának a Nyugat „kettős mércéjét” – ámbár nincs a világon olyan mérce, amelynek hitelt érdemlően képes volna megfelelni.