Hatóságilag az árak ellen

A hatósági árak általános alkalmazása a nyolcvanas évek második feléig bevett szokás volt Magyarországon. Extrém helyzetekben az árfixálásnak lehet értelme, de a piac mindig megbosszulja a rossz döntéseket, az igazi gondot pedig sosem a kenyér ára jelenti.

A magyar kormány benyújtotta a rendeletet, amely „a piaci rendellenességek káros hatásainak megelőzése érdekében” hatósági árassá tesz hat élelmiszert, így a csirkemellet és a farhátat, a 2,8 százalékos tejet, a kenyeret és a lisztet. Az árak megállapításáról szóló törvény – ezt módosította a kormány rendeleti úton – 2017 óta egyetlen tételt tartalmazott, kizárólag a gyógyszerek ára volt szabályozva. A rezsicsökkentés szabályait 2013-ban külön törvényben rendezte a kormány, amelyben elvette az ármeghatározás jogát az önkormányzatoktól.

De mi a „piaci rendellenesség”, amire a kormány hivatkozik? Ez a legnagyobb rejtély. Az infláció, amire rendszerint hivatkozik a kormány ugyanis nem rendellenesség, hanem tünet. Mint mondjuk a láz, és ebben az összevetésben az árstop nem a betegség kezelése, hanem lázcsillapítás. Pedig ahogyan a betegségek esetében a fertőzés vagy gyulladás megszüntetése a valódi cél a puszta lázcsillapítás helyett, úgy a gazdaságban is sokkal fontosabb, hogy az inflációt kiváltó okot szüntessék meg a kormányok az árak fixálása helyett.

Orbán Viktor miniszterelnök azt nyilatkozta a Kossuth Rádióban, hogy szertenézett, és a szerb példán akadt meg a szeme. Valóban, Szerbiában december elsejétől vezettek be árstopot nagyjából hasonló termékkörre január végéig. Az indoklás szerint a brutális mértékű infláció miatt volt szükséges az árak maximálása – piacgazdaságban ez sehogy sem szokás, de ez egy másik vita.

Jelentős különbség a két ország között, hogy Szerbiában a maginfláció 2,6, Magyarországon viszont hat százalék, és ez az év közepéig így is marad – a maginfláció a volatilis elemektől tisztított infláció, nincsenek benne átmeneti és egyszeri hatások. Leegyszerűsítve: ha a maginfláció alacsony, akkor csak várni kell, hogy az átmeneti hatások, mint a béremelések, adóemelések, idényjellegű drágulások kipörögjenek, és le fog konyulni a görbe. Ez történik Szerbiában. Ha a maginfláció magas, akkor hiába vár a kormány, az inflációs görbe nem fog magától alacsony szintre korrigálni. Ez történik Magyarországon. Meg persze az is különbség, hogy Szerbiában nem lesz választás áprilisban.

Az árak befagyasztása sosem vezet jóra, a piac utat talál magának, és az ártorzítás már rövid távon is több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. Egészen extrém esetek kellenek ahhoz, hogy ezt a kárt fölülírja az árbefagyasztás haszna. Ilyen volt 1946-ban a forint bevezetése, ami a maga nemében egészen különleges, ha úgy tetszik, unortodox eljárás, és egyben sikertörténet is volt. Az más kérdés, hogy mi következett utána.

A háború végén megszűntek a hatósági árak, és az emberek, elhagyva a légókat és a pincéket, azzal szembesültek, hogy a kenyér ára egy csapásra a több százszorosára emelkedett, a pénzben felhalmozott tekintélyes vagyonokat pedig hónapok alatt felemésztette a zsír, a kenyér és a tej beszerzése. A pengő hiperinflációjánál máig nem mértek magasabbat sehol a világon. Az államcsőd után, a forint bevezetésével az a feladat állt a kormány előtt, hogy a gazdaság minimálisan, de működőképes legyen, vagyis legyen termelés, legyen bér és legyen áru, az államháztartás fenntartható maradjon, és legyen árstabilitás. Mindezt úgy, hogy külső forrást, azaz hitelt nem vett igénybe a magyar állam – ez egészen egyedülálló döntés volt.

Szigorú sorrendben határozták meg az árakat: elsőként a búza árát, majd a mezőgazdasági árszintet, az agrárbéreket, a lakbért, az ipari munkabért, az iparcikk- árakat, majd a vasúti fuvardíjakat. Az állam határozta meg tehát a termelői árakat, a béreket és a fogyasztói árakat egyaránt. A sorrend azért volt fontos, mert a cél a gazdaság működtetése volt: elsődleges volt, hogy legyen mit enni, legyen hol lakni, utána jött az ipari termelés és a többi. A lehető legszélesebb körben fix árat kaptak a termékek és a szolgáltatások, csak a luxuscikkek maradtak szabadárasak.

Az árakat a pengő utolsó békeévi, azaz 1938-as árfolyamához mérték, és valamekkora szorzót kaptak az egyes tételek. Minden terméknek egyenként határozták meg az árát külön-külön szorzóval. A mezőgazdasági árak a háromszorosukra, az iparcikkárak az ötszörösükre emelkedtek. A béreket a ’38-ashoz képest átlagban a felére vágták, de ezen belül a szórás rendkívül nagy volt: a pedagógusok nyolcvan-, a közigazgatási dolgozók majdnem hetven- százalékos csökkenést voltak kénytelenek elviselni. A munkások bére harminc-negyven százalékkal csökkent.

A terv az volt, hogy amikor a forintot bevezetik, akkor a boltok polcai fel legyenek töltve, nem lehet áruhiány – nem véletlenül lett a céldátum augusztus elseje, ekkor már megvolt az aratás. Kezdetben rendkívül kis mennyiségben bocsátották ki a bankjegyeket és érméket, nehogy a pénzbőség inflációgerjesztő folyamatot indítson, ezért gyakorlatilag nem lehetett hitelhez jutni.

A forint bevezetése összességében sikeres volt. Egy ideális világban az állam szép fokozatosan elengedte volna a hatósági árakat, hogy a piac vegye át az irányítást. Azonban Magyarország az ötvenes évek elején nem tartozott az ideális világhoz.

Míg a magyarországi agrárárak elmaradtak a világpiaci áraktól, az iparcikkek drágábbak lettek. A világgazdaság ki tudta használni, hogy az innováció lenyomja a termelés költségét, itthon azonban ez nem jött össze. Az ipar túl jelentős volt ahhoz képest, hogy nem volt export, ám exportra csak innovációt követően lehetett volna termelni, amihez meg hitelpénz kellett volna.

Nem kedvezett a makrogazdasági környezetnek az sem, hogy a várt gazdasági növekedés és az életszínvonal-emelkedés messze elmaradt a várttól. A lakosság persze kezdetben azt is jelentős javulásnak tekintette, hogy nincs háború, de a gazdaság talpra állításához ennél több kellett volna. Áruhiány és jegyrendszer váltotta egymást 1950–52-ben, 1946 és 1952 között pedig éves szinten 12 százalék volt az infláció; ’51-ben negyven, ’52-ben 38 százalékkal nőttek az árak. Ekkor jött az új szabályozás, a hatóságilag megállapított egységes, országos kiskereskedelmi árrendszer.

Továbbra is minden termék ára hatósági maradt, de a tojás, a zöldség, a gyümölcs idényáras lett, azaz a termelés és az időjárás függvényében változott az ára. Szinte mindennek egyedi forgalmiadó-kulcsa volt, a fixált árakat az adók huzigálásával mozgatták. Több ezer adókulcs volt használatban. Külön határozták meg a termelői és a fogyasztói árakat, és a kettőnek nem sok köze volt egymáshoz.

A gazdaságpolitika nagyjából úgy nézett ki, hogy kitalálták, mennyi legyen a gazdasági növekedés. Aztán visszafelé számolva megállapították az ehhez szükséges számokat. Ha nem jött be a számítás – miért is jött volna be –, akkor sem történt semmi, hiszen minden árat az állam határozott meg, hogy mi zajlott a háttérben, azt úgysem látta senki. Az árak megállapítása a legkevésbé sem azt a célt szolgálta, hogy a lakosság igényeit ki tudják elégíteni, mindennek mögöttes célja volt.

Például szerette volna a pártapparátus, hogy a parasztok inkább munkások legyenek. Ezért a marhahús termelői árát alacsonyra nyomták, így nem érte meg állatot tartani, a gazda elment inkább a gyárba. Ám az alacsony termelői ár alacsony fogyasztói árat generál, vagyis sokkal többen akarnak marhahúst venni, amelyből persze kevesebb van, hiszen a paraszt már nem tart állatot, munkás lett belőle. Jön a sorállás, áruhiány. Nosza, fel kell emelni a hús fogyasztói árát. Így a többség eleve nem tudja megvenni a húst, nem is megy sorba állni érte, nincs áruhiány, minden a legnagyobb rendben. A lakosság azonban valahogy mégsem volt ennyire elégedett.

A forradalom után ’68-ig lényegében nem nőttek az árak, mintha megfagyott volna minden tizenkét évre. Burkolt áremelés volt, vagyis ugyanannyiba kerültek, de rosszabb volt a minőségük a termékeknek – innen válik érthetővé a nem a zsömle lett kisebb kezdetű szállóige. Az új gazdasági mechanizmus azonban újdonságot hozott az ármegállapításoknál is.

A több ezer forgalmiadó-kulcs helyett immár csak több százra kellett figyelniük az elvtársaknak, emellett a termékeket termékcsoportokra szűkítették, ezzel is átláthatóbbá téve a rendszert. Az adókulcsok nem elsősorban bevételnövelő célzatúak voltak, inkább a párt által ideálisnak vélt életvitel felé terelték az embereket. Voltak negatív adókulcsok is, amelyek csökkentették a termék, szolgáltatás árát – ilyen volt tipikusan az energiaáron vagy a lakbéren. A dohánytermékekre ezzel szemben magasabb adókulcs jutott. És így tovább: a forgalmi adóztatás célja egyszerre volt szociális támogatás, ideális életvitel felé terelés és a fogyasztás szabályozása.

A legtöbb termék ára nem volt rögzített – a lakossági fogyasztás tizenhat százalékát tette csak ki ez a termékkör. A rögzített mellett megjelent a maximált ár, a hatóságilag körülhatárolt keretek között alakuló ár és a szabadár is. Utóbbi kategóriába esett az időszak végére a fogyasztás huszonkilenc százaléka. A termelői és fogyasztói árak közti eltérés a nyolcvanas évekre szűnt meg. Ebben az időszakban az infláció évente átlagosan 4,5 százalék volt.

A nyolcvanas évek második felében már csak a termékek harmada volt hatósági áras, de ezeket az árakat is folyamatosan emelni kellett. A rendszerváltásig az infláció ismét meglódult, évente 12 százalék volt az átlagos mértéke. Az államilag fixált vagy befolyásolt árak a rendszerváltásig megmaradtak.

Ekkor, 1990-ben fogadta el az Országgyűlés az árak meghatározásáról szóló törvényt, amely már csak néhány tételt tartalmazott. A jogszabályban nem szerepeltek konkrét árak, csak adott termékek és szolgáltatások, illetve a minisztérium, önkormányzat, amely az árat jogosult volt meghatározni. Bányászati termékek, közművek, tankönyvek, kották mellett helyet kapott a tej, a kenyér és a vastag tűzifa. Aztán hogy mi mennyi legyen, azt a kijelölt intézmény határozta meg.

A hatósági áras termékek után a kereskedők fogyasztóiár-kiegészítést kaptak, vagyis az állam pótolta ki a veszteséget. A vasúti és közúti közösségi közlekedésben ez máig így van, csak ennek szabályozása kikerült a hatóságiár-törvényből, és más alapokra került. Néhány lépésben 1991 és 1993 között szabadáras lett az összes élelmiszer, a tankönyvek és a kották is.

A kétezres évek közepén az önkormányzatok által kontrollált közüzemi díjak révén a lakossági fogyasztás tizenhat százalékát tette ki a hatósági áras szolgáltatás – a víz, a csatorna, a földgáz, a távhő és a villamos energia árát az önkormányzatok határozhatták meg. A rezsicsökkentés révén 2013-ban került ismét állami szintre a közműszolgáltatások árszabályozása. Az árak azóta nem változnak, függetlenül a világpiaci áraktól – akkor sem változtak, amikor azok alacsonyabb voltak és akkor sem, amikor magasabbak.

Az Orbán-kormányok alatt lassan visszaszivárgott a hatósági árazás a rendszerbe. A rezsi mellett a hulladékszállítás, a kéményseprés, a liftkezelés is maximált áras lett a lakossági fogyasztók esetében. Ezt követte a dohánytermékek kereskedelmi árrésének meghatározása, a hitelközvetítői díjak eltörlése és a taxitarifák fixálása, ami a gazdasági szereplők helyzetét befolyásolta jelentős mértékben. A kampányhajrában ársapkát kapott a PCR teszt, a 95-ös benzin és a lakáshitelkamat is, végül visszajött a tej, a kenyér és a csirkefarhát hatósági ára is.

A cikk elkészítésében az alábbi tanulmányok nyújtottak segítséget:

» A forint 70 éve: Út a hiperinflációtól az árak stabilitásáig, tanulmánykötet, Magyar Nemzeti Bank, Budapest, 2016.

» Szabó Gábor: Élelmiszer-gazdaságtan, Debreceni Egyetem, Agrártudományi Centrum, Debrecen, 2001.

» Mihályi Péter: Diszkriminatív, piac- és versenyellenes állami gazdaságpolitika Magyarországon, 2010–2015, MTA Közgazdasági és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet, Budapest, 2016.