Hadviselés törvényen kívül

Kezdődött egy ’45-ös iskolagyakorlattal, amelyben a romantika fogta vigyázón kezébe a Zóják, Oleg Kosevojok és Zseleznyákok hősi történeteit, hogy a Dunához ejtőernyőzve keresse hasonmásaikat. Többükre csak külföldi példázatokból leltek, de róluk is szóltak a dalok, versek. Ám ez a fajta történetírás csupán addig tarthatott, amíg a hatalom üldözőbe nem vette az egykor Nyugatra került emigránsokat. Pedig tudható volt az idegen zászlók alá fegyverrel felsorakozókról, hogy önálló magyar egységekké szerveződve harcoltak, és ontották vérüket Mensenarestől a jugoszláv hegyeken át Párizsig, a szövetséges haderőket is segítve.

A jelző nem túlzó, hiszen írtunk hajdan a 168 Órában például a „Baker Street-i fiúkról”, köztük Őfelsége ezredeséről, George Lane-ről, akit a Fradi vízipólós legénysége még Lányi Gyurkának hívott. Az ő kommandósútja fürkészte ki az atlanti fal főhadiszállását, sőt Rommellel való megismerkedésével még a diszlokációt is valószínűsíthette.

Lám, a hadtörténelemben minden idők legnagyobb katonai vállalkozásának nevezett normandiai partraszállás sem nélkülözhette a magyar szálat. Nagyobb baj, hogy csend övezte mindezt – meg sok más sikeres vállalkozást – a párizsi béketárgyalásokon, ahol pedig némi ellensúlyt képezhettek volna a rigorózus térképátrajzolások előtt. Az „utolsó csatlós” stigmája azonban valakiknek fontosabb volt.

A publikációk második kűrére az U–2-es nagy csattanása adott jelet, amelyhez RAF-fegyverek terceltek, majd az ajatollah terrorgárdistái túszszedés közben. Ekkor már Afganisztánban az oroszok, Oroszországban a csecsenek, Vietnamban pedig az amerikaiak mozgattak úgynevezett különleges osztagokat. Kortünet viszont, hogy a kémkedés megbukott nagymesterei – kereskedelmi ügyletek tárgyaivá válva – néhány éves jól tartás után kicserélődtek egy zárt hídon a két Berlin között.

Miután öt kontinens minden jelentős tévéállomása lepergette A tavasz tizenhét pillanatát, már csak egy emberöltőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Stirlitz neve után Stirlingével is megismerkedhessen a világ. Ez már a legújabb hullám. Rejtő tollára kívánkozó a történet, amelyben a kalandor és botcsinálta kapitány, Sir Stirling a londoni pubok világából átmászik a közel-keleti brit erők kairói főhadiszállásának drótkerítésén, és egy éjszakai whiskypartin meggyőzi rögeszméiről a vezénylő tábornokot.

Nem kevesebbről volt itt szó, mint egy olyan osztag szervezéséről, amely csak teljes önállóságának tekintetében térne el az idegenlégió szabványaitól. Önálló lenne mindenben, logisztikát sem igényelve, az ellenségtől szerezve járművet, fegyvert, benzint és muníciót, lopna őrszemeket, robbantgatná a német hátországot, tehát nem sok örömét lelné bennük az Afrika Korps. Nem vállalnák viszont az elszámolást sem a zsákmánnyal, sem a veszteséggel, a kegyelem szót meg egyébként sem ismerik: senkitől sem kérnek, senkinek sem adnak. Hajnalra gépbe diktálhatták a speciális légiszolgálat alapító okiratát. A SAS névhez anynyi közük volt, hogy olykor ejtőernyős bevetésekre is indultak. Ami létszámukat illeti: félszázadnyit számoltak össze az első sorakozónál, az 1945-ös oszoljnál pedig több mint négyezer sapka repült a levegőbe.

Kikívánkozik belőlem, amit egy bennfentes „nem mindennapi körülmények között” mesélt el az SAS-ról, hiszen a hárombetűs rövidítést addig csak a skandináv légitársaság gépjelzéseként ismertem. Idézem hát a helyszínt és az időpontot: Bécs, 1961. június 4., Hruscsov és Kennedy találkozójának másnapján a Hofburg díszterménél, közvetlenül a sajtótájékoztató után. Ezen a Fehér Ház és a Kreml elnöki szóvivői (Salinger és Harlamov) azzal igyekeztek a hírek továbbításában az esélyegyenlőséget minden jelenlévő számára szavatolni, hogy kijárási tilalmat hirdettek a teremből a végszó elhangzásáig. Félidőben valaki mégis kikecmergett. Pisszegtek neki, kocogtak egy poháron, a kollégák morogtak, de ő csak legyintett.

Később megláttam a büfé asztalánál ülő, jó ötvenes buldogképűt, itta a fekete sört, és szivarozott. Ő is azt figyelte, amit kameráink, hogy ugyanis miként fog a kiáramló hatszáz különtudósító ölre menni a rendelkezésre álló harminc telefonfülkéért. Ám amit én tettem, az is felért a főúri környezet megsértésével. Áthajoltam a kerek kisasztalon, és szinte kézbe véve kitűzőjét, a nevét kezdtem vizsgálgatni. „Mr. Churchill R.– U.K.” állt a rózsaszín, kerek kartonlapon, amitől azonnal a rosszullét kezdett kerülgetni. „Jó, hogy fel nem löki az italomat, kicsoda maga egyáltalán?” – mordult rám. Szinte habogva próbáltam a bocsánatkérés minden szófordulatát elővarázsolni, és tisztelettudóan bemutatkozva, közölni elragadtatásomat előkelő külseje és a volt kormányfőhöz való hasonlósága miatt. „Mondják – enyhült meg később –, hogy Randolph – s itt magára mutatott – csakugyan hasonlít Sir Winstonra.” Aztán minden átmenet nélkül közölte, hogy a sör viszont nem is hasonlít a Guinnesshez. Nyilván malátával festik.

Sűrűn bólogattam egyetértésem jeléül, majd további udvariaskodások közepette vettem a bátorságot jelvénye felől érdeklődni. Kérésem célba talált, mert a szárnyas rohamkés a SAS jelvénye volt, annak története pedig a kedvenc témája. „Megnézték ám alaposan, kit vesznek oda fel.

A fülünktől a fenekünkig mindenhova bekémleltek, aztán a kiképzés... Én elkerültem ugyan a felvételi mocsárkúszást, amikor élessel lőttek az ember fölé a Vickersek. Kivételeztek velem, ha már apám volt a miniszterelnök. Egy idő után azt akarták, maradjak velük tudósítóként, csakhogy én nem vagyok mesemondó típus, a valóságot meg amúgy se írhattam volna meg. És bár tiszteletbeli tagságom örök érvényű, csöndben átpártoltam az urbanizáltabb SOE-hez. Ezt apám még ’40-ben alapította, engedélyezve az irregularitást, vagyis minden törvény áthágását a náci kegyetlenkedések viszonzására.”

Elbeszélt történeti helyszínei, megannyi fegyverfajta, dandár, oázis és vízmosás nevét kissé elhadarta, mégse akartunk mikrofont tenni elé abban a hadszíntérré vált műemléki miliőben. Lerázta a hoszszúra nőtt hamut, és kibámult az ablakon. „Azt a zászlós Bentley-t már értem küldte a követ, úgyhogy kapnak egy villámsztorit. Na, figyeljenek! A szabotázsműsorok között néha még rendőrködni is kellett.

A megszállt Hamburgban egy Goffinet nevű tisztünk például megismerkedett két üzletemberrel: hajdan Ribbentrop alaposan megkárosított pezsgőügynök társai voltak. Most pedig készek a bosszúra. El is árulták, hogy melyik panzióba, milyen álnéven jelentkezett be a volt külügyminiszter. ’45. június elején történt ez, ha jól számolom, épp tizenhat éve. Egy pásztoróra utáni szunyókáláson érték a selyempizsamás, szakállt növesztett főnácit, úgyhogy nem volt szükség fegyverre, miután rátörték az ajtót. A szoba tele volt iratokkal és különféle valuták kötegeivel. Ciánkapszulát keresve előbb a műfogsorát, majd a száját vizsgálták végig – a gyilok egyébként a végbelében lapult. Tudták, hogy mint hajdani londoni követ ért angolul, ezért így kérték bemutatkozásra. Szidalmak között vetette oda: „Tudják azt maguk nagyon jól.” Remek kis akció lehetett, és főleg kellemesebb, mint egy sivatagi őrjárat. Vitték egyenesen Nürnbergbe, már azért is, hadd legyen a SAS-nak egy valóban speciális légifuvarja.”

Szedelődzködve vette Eden-kalapját, és szuszogva kezdett hátrálni a még mindig bokszringhez hasonlító, pompázatos előcsarnok felé. „Minden továbbival – búcsúzott – a Imperial War Museum szolgál. De vigyázzanak, a londoni térképeken különböző színek jelzik a földalattivonalakat. Oda a barna visz, a Bakerloo-line, eggyel előbb kell kiszállni, mint az Elephantl Castle” – mondta, és rezignáltan elhajolt egy repülő telefonkönyv elől.