Gyuszi, Sztálin és az ötéves terv

Vajda Gyula vészterhes időkben kezdte iskoláit. Az imperialisták aljas aknamunkája szűnni nem akart, az elnyomott gyarmati népek a béketábor támogatásával fáradhatatlanul küzdöttek függetlenségükért, a magukat a szocializmus/kommunizmus építésével hitegető országokban pedig a legnagyobb éberség ellenére is csendben nőtt az elégedetlenség. Igaz: jelszavaikban ekkor még örök és megbonthatatlan barátságot hirdettek a testvéri népek hős védelmezőjével, a Szovjetunióval kapcsolatban.

1952 szeptemberében lett elsős a kis Gyula, mégpedig b osztályos, aminek nem feltétlenül kellett hogy köze legyen sem a képességeihez, sem az akkoriban oly sok dolgot maghatározó osztálybeli származásához. (Tudják: dolgozó munkás, szövetkezeti paraszt, szövetséges értelmiségi meg a gyanús osztályidegenek minősítésére szolgáló E, azaz „egyéb” kategória.) Lebontva füzeteiről a még ma is ropogó sötétkék bekötőpapírt, a fedelükre az ár mellett – 50 fillér – buzdításul azt a sort nyomtatták a Papírneműgyár dolgozói: „Több tanulással ötéves tervünk győzelméért!” (Másodikos írásfüzetén már az áll: „A tudás fegyver az imperialisták elleni harcban!”) Felkiáltójeles intelmeiket az 1/b-s kisdiák nagyon is komolyan vehette; jó és jeles érdemjegyei legalábbis erről árulkodnak.

Írásfüzetében az első bejegyzés egy sorminta – „okokokokok...” –, amit mindjárt két hitevesztett, reakciós sor követ: „Szép szabadság! Ó, sehol sincs. E világon.” (Ugye tudják, hogy ennél kevesebbért is vertek le akkortájt vesét az Andrássy út 60.-ban.) Aztán a következő órán gyorsan javít, mert fontos, a közösség erejét bizonyító idézet következik egy orosz – figyelem, ebben az esetben semmiképp sem szovjet – népmeséből: „Ki húzta ki? Hopp! Kint van a répa!” Alatta pedig felbukkan az úttörők tíz pontjából egy: „A pajtás becsüli, szereti szüleit, vezetőit.” Az iskolai tollbamondásoknak köszönhetően Gyuszi füzeteiből sokat megtudhatunk a legifjabbak mozgalmának életéről, a nekik szóló regulákról. Egyebek mellett azt, hogy „a pajtás mindig tiszta és rendes”, vagy: „A pajtás mindig őszinte és becsületes.” Aztán néhány, a kor hangulatát csalhatatlanul idéző, aktuálpolitikai, nyilván a tanító által diktált bejegyzés következik: „A Szovjetuniónak köszönhetjük felszabadulásunkat.” Illetve: „A Szovjetunió a világ leghatalmasabb országa. Bennünket is segít, hogy ötéves tervünket véghezvihessük.”

Gyuszi második, ugyancsak az 1952–53-as tanévben használt írásfüzetén az árat átragasztotta az Ápisz. Talán előkerülhetett a cég valamelyik raktárának mélyéről egy pár évvel korábbi tétel, a borítókon még a lejárt, 0,32 Ft-os felirattal. Erre nyálazták rá azt a kis, kör alakú címkét, amelyre aztán ceruzával írta fel valaki az új árat: 50 fillér. (Botrány. Ötven százalékkal ment fel a füzet ára.) Ennek a címlapja is más. Szerepel rajta az a szigorú sor, hogy „csak iskolai célra használható!”, és a papírneműgyári elvtársaknak a nebulók buzdítására szánt jelmondata is változott: „Jótanulással (!) védjük hazánkat!” (Ne engedjék a figyelmüket a lényegről olyan piszlicsáré dolgokkal elterelni, mint a helyesírás. Az üzenet a fontos, kedves olvasó, ezért hát arra tessen figyelni; az elsős elemistáknak és a hon védelmének nyilvánvalóan szoros kapcsolatára.)

Ugyanebben az irkában található egy levél 1953. május 16-ról: „Édes Anyukám és Apukám! Az 5-éves terv békét, jólétet ad minden dolgozónak. Ezért szavazzatok a Népfrontra, hogy háború, halál helyett szép és jó életünk legyen! Kéri fiad: Vajda Gyula.” S alatta az atyai láttamozás: „Dr. Vajda Gyula.” Az 1953-as év zárását megelőző utolsó írásgyakorlat így szól: „Éljen Rákosi Mátyás, a dolgozó nép bölcs vezére! Éljen a Magyar Népköztársaság!” (Ugye kitalálták: Gyula jelest kapott rá.)

Rajzfüzetei közül kettő is ott hevert az aszfalton, s mindkettőből kiderül, hogy az első és a második tanév is az évfordulók már-már beteges megünneplésének jegyében telt iskolájában. 1954. március 9-én így dicsértetik vele a magyar nép bölcs vezérét: „Rákosi pajtás 62 éves. Adán született, tizenketten voltak testvérek. Kiváló tanuló, sokat olvas, nyelveket tanul. A dolgozó nép tanítója. Börtönbe kerül, a Szovjetunió kiszabadítja. 1945-ben jön haza. Ő vezeti népünket a szocializmus útján.” Áprilisban rajzot készít a Damjanich utcai lakásuktól trolival kétmegállónyira megrendezett katonai díszszemléről, május 1. pedig kétszer is szerepel az akkor már 2/b-s diák irkáiban. Fogalmazásában azt írja: „Május 1. a munka ünnepe. 68 éve ünnepeljük ezt a napot. Május elseje a dolgozók összefogásának ünnepe. A Sztálin téren Rákosi Mátyás előtt vonulnak fel dolgozóink. A Szovjetunióban és a népi demokráciában szabadon ünnepelnek. ÉLJEN MÁJUS 1.” Rajzfüzetében május 4-i dátummal a dísztribünt örökíti meg, a posztamensen Sztálin szobrával, mellvédjén nézelődő politikusokkal és katonatisztekkel, a lépcsősor tetején és alján fegyveres katonákkal, no meg néhány felvonulóval. (A főelvtársak és a szobor biztonságát védők számbeli fölénye a fegyvertelen vonulókéhoz képes 15 a 3-hoz.)

De fordítsuk komolyra a dolgot, hiszen a kis Gyula rajzairól azért mesejelenetek, lakásbelsők, osztálykirándulások képei is visszaköszönnek. A konyha, ahol édesanyja egy hokedlira állított teknő fölé görnyedve mos, mellette tűzhely, pontosabban a fával, szénnel és konyhai hulladékkal egyformán etethető sparhelt. Lerajzolja a cserépkályhát, egyik oldalán fahasábbal, a másikon szeneskannával. Elsőben is, másodikban is megörökíttették velük iskolai felszerelésüket (ceruzák, acélhegyű toll, tintásüveg, füzetek, vonalzó, radír, eltolható fedelű fa tolltartó, az iskolatáska helyettesítésére hivatott aktatáska, uzsonnatáska), az osztályterembelsőt (egyik rajzán kiolvasható a faliújságon: „Tanuly joban”), és az évszakok változásait (szakadó esőben egy ernyőt tartó férfi sétál a leveleit már lehullajtott fához, amelyről alma, körte és szőlőfürt potyog egyszerre, a micsurini növénynemesítő iskola ajándékaként a világ dolgozóinak).

A beszélgetés című tantárgy, vagyis a gyakorlati ismeretek elmélyítését szolgáló oktatás jegyében Gyulánknak ezt az órai vázlatot készíti lakóhelye rendjéről: „Reggel 5-kor kapunyitás, 10 óráig porolás. Házfelügyelő munkája: 11-kor kapuzárás. Házmegbízott. Lakógyűlés.” Megismerkedett a víz körforgásával a természetben, a forgalmi jelzőlámpa és az októberi (figyelem, ez még az előző, a novemberi októberi, hiszen a másik még hátravan) forradalom jelentőségével, a különféle fényforrásokkal („az ötéves tervben minden faluba bevezetik a villanyt”), a dolgozók élelmezéséhez szükséges növényi, állati és ásványi táplálékokkal, a dolgozók ruházatának alapanyagaival és ezek gyártóival. Jegyzetet készít az ember érzékszerveiről és az ötéves terv teljesítése során felépülő hidakról, gyárakról, iskolákról, lakóházakról, kórházakról, a már kész Népstadionról és a még csak épülő metróról.

Városi gyerekként megtanulta, milyen munkák mikor időszerűek egy konyhakertben, miként fejlődnek a növények (legádázabb ellenségeik a kolorádóbogarak és a káposztalepkék, védelmezőjük pedig a béka és a vakond), és melyik háziállat milyen hasznot hajt. És rendületlenül átismételtették velük az ünnepeket: október 6. és március 5. (Sztálin halálának napja), feketével aláhúzva szereplő két gyásznap a füzetben, mellettük november 7., december 21. (Sztálin születésnapja), március 8. (a nemzetközi nőnap), március 9. (Rákosi születésének napja), április 4. (remélem, mond még valakinek valamit ez a nap), május 1. és augusztus 20. következik.

Furcsa, de Leninről akkor már egy árva szó sem esett, és az egy éve halott Sztálinról is mind kevesebb.