Gyűr az utca

Borbála a Parlamentnél, a rakparton. József az Örs vezér terének környékén, egy lakótelepi ház tövében. Zoltán a Rákos-patak egyik hídja alatt. Béla az Ó utcában. Sajátos térkép él Budapestről a szociális munkások fejében. Egy név, plusz egy pincelejáró, egy földbe ásott lyuk vagy csupán halom paplan.

Sofőrünk, Felkai Béla egy újlipótvárosi beugróban mégis csak másodjára ismeri meg a két férfit. Sapka, rakat takaró, alig látszanak az arcok. Korábban a Szabadság téren éltek, nemrég költöztek ide. Teát, élelmiszert kapnak az utcában lakóktól. Kappel Hedvig szociális munkás mégis a szállóról győzködi őket.

– Kibírjuk, drága, olyan még nem volt, hogy nem bírtuk. ’87 óta vagyok hajléktalan.
A férfi pék volt, válás után került az utcára, ötvennyolc éves. Hetvennek is kinéz. Úgy mondják, minden fedél nélkül töltött év ötös szorzót ér. Nemcsak az utca gyűr, de a hideg, a pia, a cigi, a semmi is.
A férfiak napközben rezet gyűjtenek, eladják. Alattuk karton, azon szivacs, végül a takarók. Minden száraz, sérülés, fagyás nincs. Maradnak kint.

– Tuti?
– Halálbiztos.
A szocmunkások senkit nem zsuppolhatnak be.

– Amióta a közterületen való életvitelszerű tartózkodás szabálysértés, előfordult, hogy a rendőrök hajléktalanokat vittek be – mondja Hedvig. – Nemrég az Arany János utcából valakit. Semmije nem volt, valószínűleg megmentették az életét. Sokan még ilyenkor sem mennek szállóra. Nem bírják a kötöttséget, legendákat hallanak a lopásokról. Viszont jól bírják a hideget.

A Tahi utcában, egy panel pincelejárójában komplett hálószoba. A paplanok mellett étel, ital, cipők, stósznyi könyv. A lakó épp vetkőzik.

– Tegnap elfelejtettem levenni a pulóvereket, reggelre úgy megizzadtam, hogy mindenemről folyt a víz.
A férfi most egy szál pólóban készülődik alváshoz. Már ha hagyják.

– Értem már, mit jelent, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Tegnap épp az igazak álmát aludtam, amikor megjelent egy lakó, teával meg gőzölgő virslivel. Felkeltett. De hoznak takarót, paplant is, attól félek, beszakad a rekeszizmom a súly alatt. Úgy számolom, mínusz huszonötig bírni fogom. Tizenhét évig jégkorongoztam. Ha kritikus a helyzet, beslisszolok. Megadták a kapukódot.

– Egészsége rendben van?

– Köszönöm kedves kérdését, rendben, de mindjárt rongálom, mert rágyújtok. Jó az, amikor olvasok – közvilágításnál!

Most épp Rejtőt, A néma revolverek városát.

Mobil csörög, az alapítvány diszpécsere újabb bejelentést kapott. Fagyoskodó bácsit találtak zuglói kamaszok.

Húzós napok

A Menhely központjában Guba Ildikó veszi a telefonokat.

– Az első hullám reggel öt és nyolc között van, amikor munkába indulnak az emberek. A következő négy után, aztán még egy tíz és éjfél között, amikor leviszik sétálni a kutyákat. Azok olyan helyekre is elbóklásznak, ahol amúgy senki nem venné észre a hajléktalanokat. Húzósabb napokon két-háromszáz bejelentés is érkezik. Igyekszünk kikérdezni a hívót, van-e sérülés, milyen a felszerelés, aztán eldöntjük: a krízisautó menjen-e, vagy a mentő.

Budapesten és Pest megyében a Menhely Alapítvány, a Baptista Szeretetszolgálat és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat üzemelteti a krízisautókat. Egy órán belül kell a helyszínre érkezniük. A diszpécserek nemcsak fogadják és továbbítják a bejelentéseket, de a szállók telítettségét is figyelik.

– A hidegben a melegedők 96-98 százalékon működnek. De aki akarja, annak találunk fedelet.
A számítógépes nyilvántartásban külön fejezet a „notóriusoké”. Több mint négyezer név.

„Azt a férfit vagy ötszázszor szállítottuk már. Mondjátok meg neki, ez nem taxiszolgálat. Ha vége a hidegnek, akinek van lába, maga megy a szállóra” – mondja a telefonba Ildikó, s felveszi az újabb adatsort egy notóriushoz.

Az autó fut eleget. A leghidegebb napokon akár száz-kétszáz kilométert is egyetlen műszak alatt. Hiszen nemcsak a bejelentéseket csekkolják, de saját – mondjuk úgy, „meglátogatandó” – listájuk sem rövid.

Kevés a siker

A kamaszok által bejelentett Szili bácsit egy Szugló utcai talponállóban találjuk. A hajlott hátú öreg vékony kabátban, micisapkában üldögél a fiúk mellett. Útnak indult egy szállóból, hogy felvegye a nyugdíját. Most se pénz (nincs még tizedike), se ismerős ágy.

Hedvig rutinos nyomozó.

– Volt személyzet a szállón? Most nyitották meg? Festékszag? Ágyon aludt? Csíkos volt a matrac?
Passz, passz, passz. Szili bácsi nem emlékszik.

– Hány éves is?
– Hatvannégy vagy hetvennégy.
– Milyen évet írunk?
– 2003-at?
– Milyen nap van?
– Legyen szerda?
– Szili bácsi, miért nem megy be egy otthonba? Hetven felett már nem olyan vidám ez a rock’ n roll!
Az erzsébetvárosi melegedőben „szia papá”-val fogadják a társak. Nagy túra volt.

Hedvig ismeri a bácsit. Úgy tudja, géplakatos volt, utóbb megözvegyült, városligeti rideg legény lett. Napközben a büfékben takarított, kisegített, éjjel ott aludt és ivott.

Fájdalmasan átlagos történet: alkoholizmus, családi gondok, utca.

– Megdöbbentően könnyű Magyarországon az utcára kerülni – mondja Hedvig. – A megelőzéssel senki nem foglalkozik. Hoztunk már el lakásból is idős embert. Egy vak bácsi például víz, villany, fűtés nélkül élt, körülötte vizelettel, fekáliával teli edények. Egy másik kilenc négyzetméteres, víz és áram nélküli önkormányzati lyukban lakott, régóta nem fizette a bérleti díjat. De senki nem nyitotta rájuk az ajtót! A hivatal csak várta a pénzt. És arról se beszélünk, hogy Magyarországon egymillióan isznak.

Hedvig családjában is volt szenvedélybeteg, talán ezért lett szociális munkás. Az egyetemen mindenki családvédelemmel akart foglalkozni, őt az alkoholbetegek jobban érdekelték, ehhez jött a hajléktalanügy. Tizenegy éve.

– Kevés a sikerélmény ebben a szakmában. De megkedveltem az ügyfeleket. Van, akiben marad erő. A többieket sem elítélni kell, hanem segíteni.
Amúgy átlag nettó száztízezerért.

– A társadalom nagy része még mindig azt hiszi: aki hajléktalan, saját hibájából lett az – mesél tapasztalatairól Béla. – Ez a KMK-sok generációjának gondolkodása. Sokan látják a „krízisautó” feliratot, megkérdik, kutyának vagy macskának segítünk-e. Amikor kiderül, embereknek, legyintenek. Az egyszázalékos felajánlásokból mi évente tízmilliót, az állatmenhelyek némelyike több száz millát kap.

Béla ’93 óta sofőrködik az alapítványnál. Autósboltja, vállalkozásai buktak be akkoriban. Kellett a pénz, s látni, más, máshonnan is túlél.

– Átsegített.
Tavaly nyugdíjba ment, de visszajár. Otthon három gyerek, öt unoka, az asszony köztisztviselő. Egy éve van hátra a nyugdíjig, akkor Béla is otthon marad. Nem lesz több éjjeli hívás: egyszer csöng ki, aztán a férfi kinyomja, s a diszpécser tudja, Béla csak a felesége álmát óvja.

Lehúzós banda

Zsákai úr, a sashalmi piaccal szemben, régi ismerős. Párnája a biciklitároló, paplanja van, fűti a fröccs is. Megriad, amikor Hedvigék felkeltik, de muszáj.

– Józan vagyok, jogom van itt lenni – nyomja a sablonszöveget.
A zöldségeseknek segít pakolni, vigyáz a parkoló autókra. Huszonkét éve él itt.

– Nincs ismerős a tévénél? Jelentkeznék egy túlélőshow-ba. A Sanyi is bekerült a Mónikába.
Nem viccel. A teát, takarót elfogadja, épp visszafeküdne, mire ideérnek a rendőrök.

Szemébe világítanak, tegezik, Zsákai visszabeszél. A közeg leinti, fegyelmez.

– Ne mutogass! Ha legközelebb erre jövünk, adj életjelet!
Másutt nem ilyen sprőd a modor. Külpesti Tescóba rendőrök hívják az autót egy csapat hajléktalanhoz: egyiküknek nincs cipője.

– A hóban mosakszunk. De látja, a kutyának mindig jut enni.
Mutatja a zacskót, benne vagy tucat konzerv, odébb a kölyökkutya. Már tudjuk, gyerekre, kutyákra nyílik a magyar zseb.

A csapat télen havat lapátol, nyolc óra most háromezer-ötszáz, meg koldul: jobb napokon hatezer is összejön per fő. Egyikük a tárcáját mutatja, tele ezresekkel, mellette csekkek. Bírság közterületen való koldulásért, 11 629 forint. Tizenkétszer.

– Életművészek, lehúzós banda – mondja Béla útban már a belváros felé, mínusz a pár cipő.
Egy lakótelep közepén kupacra mutat.

– Józsi húsz éve ott él a nejlon alatt. Egyik nyáron jöttünk megnézni, mire közölte, most épp vendége van. Kiderült, az egyik tízemeletesből járt hozzá romantikázni egy nő, amikor elutazott a férje.

Másutt bokor alján találtak egy férfit. Nyári napon elég volt a szag után menni. A férfi lábán térdtől lefelé fürtökben lógtak a nyüvek. Viszont az élősködők megmentették a végtagot: leették az elhalt szöveteket, így a seb nem mérgeződött el.

– Aznap nem vacsoráztunk, és eldöntöttük, hogy hamvasztásos temetést akarunk.
Másik bejelentés, Kossuth tér. Anjou Borbálának hívja magát a nő. Az első találkozáskor panaszolta Bélának: „Ilyen időket élünk: a nemesek az utcán, a proletárok a lakásban.”

– Húsz éve él a belvárosi rakparton, azt mondja, csak a Duna vizét issza. Múltkor a tévében is láttam: nyilatkozott valaki a Fehér Ház előtt, mögötte meg a padon, hát ott a Bori.

Az asszonyi kupac most egy bank oldalának dőlve alszik. Az utcán egyre több a nő. Margit a Nyugatiban kereste meg a rendőröket. Fázik. A többiekhez képest jól öltözött, vörös ötvenes, fülében bizsu, a retikülben zárójelentés. Haza, az albérletbe nem akar menni, összeveszett az élettársával. De a mínusz tízzel sem bír el. Csúnyán köhög, a Hajléktalanokért Közalapítvány egészségügyi centrumába felveszik, itt maradhat pár napot, kivizsgálják.

– Ráfér – mondja Hedvig.
Átfutotta a decemberi zárójelentést: öngyilkossági kísérlet, bántalmazás, bordatörés, májbetegség, alkoholizmus, szifilisz.

Ez is átlagos történet. De Margitnak csak ez az egy van.