Gyermekkereskedelem Magyarországon

– Mit nevezünk Európában emberkereskedelemnek? Ha pénzért eladnak egy nőt, férfit vagy gyereket, akár egy rabszolgát?

Vidra Zsuzsanna: Az emberkereskedelem olyan jogi fogalom, melyet nemzetközi és magyar törvények is rögzítenek (az ENSZ palermói egyezménye, büntető törvénykönyv stb.). Röviden: emberek kizsákmányolás céljából való toborzása, szállítása, átadása, rejtegetése vagy fogadása fenyegetéssel, erőszakkal vagy egyéb kényszer alkalmazásával. A leggyakoribb kizsákmányolási forma a prostitúcióra való kényszerítés, a kényszermunka, a koldultatás és a zsebtolvajlás. A tizennyolc év alattiak meghatározott formákban történő kizsákmányolása még akkor is bűnténynek, azaz emberkereskedelemnek minősül, ha velük szemben semmilyen kényszerítő eszközt (beleértve a megtévesztést, csalást) nem alkalmaztak.

– Elősegítette ez a jogi definíció nálunk az ilyen jellegű bűnügyek feltárását, illetve a gyermekbarát igazságszolgáltatást?

V. Zs.: A kutatás során azt tapasztaltuk, hogy ezek az irányelvek, melyeket Magyarország valóban átvett, nem működnek a gyakorlatban. Azért nem derülnek ki a gyermekkereskedelemmel kapcsolatos esetek és azért nem indulnak eljárások, mert a hatóságok az áldozatok azonosításáig sem jutnak el. Egyik oka, hogy a gyerekeket gyakran nem áldozatnak, hanem elkövetőnek tekintik. Sokszor a szakemberek sem tudják, hogy tizennyolc éves kor alatt mindenki gyermeknek számít. Nálunk a rendőrség a fiatalkorú kategóriát használja tizennégy és tizennyolc éves kor között. Többször nyilatkozták: Magyarországon nem létezik gyermekprostitúció. Persze, mert csak a 14 év alattiakat tekintik gyermeknek.

– Hogyan tudták feltárni ezeket a kényes történeteket?

Sebhelyi Viktória: Először azt térképeztük fel, kik a legérintettebbek és milyen veszélyeztetett csoportok vannak. Az áldozatok közül sokan a legszegényebb roma közösségekből kerülnek ki. A fővároson kívül még két városban végeztünk kutatást. Rengeteg interjút készítettünk áldozatokkal, családtagokkal, szomszédokkal. Lakóotthonokat, javítóintézeteket kerestünk fel, beszélgettünk nevelőkkel, gyermekvédelmi dolgozókkal, rendőrökkel, áldozatsegítőkkel. Én magam pár hónapot töltöttem felügyelőként egy gyermekvédelmi intézményben, 14 és 18 év közötti lányok között. A prostitúció nagyon hamar szóba került.

– A gyermekotthonok erősen szabályozott intézmények, hogyan kerülnek itt kapcsolatba a lányok a gyermekkereskedőkkel?

S. V.: Egyrészt már az otthonba való bekerülés előtt lehetett kapcsolatuk. Másrészt a rendszerváltás után liberalizálták az otthonokat: a lányok hétvégén kimenőt kapnak, az igazgató nem felügyelheti, mi történik velük a diszkóban. A gyermekkorú lányokat általában felnőtt férfiak szöktetik meg, akiknek sokszor az a feladatuk, hogy gyermekeket szerezzenek az otthonokból. A történetekből megfigyelhető, hogy a lányok először beleszeretnek valakibe, aki becsábítja őket az emberkereskedelembe. Az illető szerelmet ígér, szépnek, értékesnek tartja őket, ő a „lover boy”, az összekötő. Aztán jön az, amikor a férfi azt mondja: menjünk el innen egy másik városba, kezdjünk új életet, van ott egy barátom, tud nekem munkát adni. A lányt kiszakítják a környezetéből, idegenben nem fogja ismerni az embereket, a játékszabályokat. Ez lehet külföld vagy Kőbánya-Kispest. Itt a férfi aztán átadja másnak a lányt, vagy azt mondja: megszorultam, cukorbeteg vagyok, azonnal kellene pénz gyógyszerre. Volna egy lehetőség: ki kellene állni egyszer-kétszer, vagy szerzek ügyfeleket.

– És ha a lány nemet mond?

S. V.: Akkor jön a betörési szakasz. Ha valakit elzárnak és többször megerőszakolnak egy hónapon keresztül, az már nemcsak fizikailag, de lelkileg is megtöri. Ráadásul az összekötő pontosan tudja, melyik lányt kell kiválasztani, mert nem mindenkit lehet egyformán betörni. Főleg azok a gyermekek a célcsoport, akik után nem mozdul be a „rendszer”, akik tudnak titkot tartani és nem fogják elmondani barátnőiknek, szüleiknek, hogy mire készülnek. És ha mégis kihallgatásra kerül sor, s megkérdezik a lányt, hogy önként ment-e el, a válasz az lesz, hogy igen. Az pedig senkit nem érdekel, hogy eredetileg nem prostitúcióról volt szó. És itt kellene figyelembe venni, hogy a lány 18 év alatti, ezért mindenképp áldozatnak és nem elkövetőnek minősül, még akkor is, ha a „tiltott kéjelgésen” túl lopáson, rabláson is érték.

– A fiú áldozatokról sokkal kevesebb szó esik. Ennek mi az oka?

V. Zs.: A gyermekvédelmi intézményekben tudják, hogy a fiúk kijárnak, idősebb barátjuk, „mentoruk” van, és találkozókat bonyolítanak. De még az intézetben dolgozók is azt gondolják: a fiúk meg tudják magukat védeni, önként vállalják az aktust, nem tekinthetők áldozatnak. Azt is teljesen összekeverik: mi az, hogy homoszexualitás és mi a fiú prostitúció. Sokan úgy gondolják: aki fiú prostituált, az homoszexuális. És a társadalmi szerepekből fakadóan a fiúk kevésbé vallják be, hogy áldozatok. Ezért is nehezebb feltárni a jelenséget. Az egyik terepkutatónkat egy közparkban szólította le kuncsaftként egy tizenhét éves romániai fiú. Másnap elmondta: a szülei kilencéves korában adták el pénzért, és azt ígérték neki, hogy jobb élete lesz, járhat iskolába. A kocsiban ülő nő és férfi Budapestre hozta, ahol azonnal prostitúcióra kényszerítették. Először lakásokra, idősebb férfiakhoz vitték. Elmondása szerint rendőr és egyházi személy is akadt a vendégek közt. A fiú persze nem járt iskolába, de enni kapott, olykor még csokit is. Tizennégy évesen csapták ki az utcára, azóta ott kell árulnia magát. Kérdésünkre, hogy nem akar-e kiszállni, azt mondta, nem, mert itt kap rendes ételt, ruhát, és hamarosan elő is léptetik. Ő fogja betanítani az új kisfiúkat. A legszomorúbb, hogy ennek a fiúnak semmilyen emberi kapcsolata nincs az „őrzőin” kívül, és tudjuk, hogy a mai napig felügyelik.

– A rendőrség miért nem tudja tetten érni, felszámolni a gyermekkereskedelemmel foglalkozó szervezeteket?

V. Zs.: Az uniós irányelvben benne van: ha felmerül az emberkereskedelem gyanúja, a hatóságnak kötelessége nyomozni még akkor is, ha nem történik bejelentés. Magyarországon csak akkor nyomoznak, ha feljelentés is van. Az áldozat viszont általában fenyegetettségben él, fél és nem tesz feljelentést. De ha a rendőrség netán leleplez egy-két ügyet, az is óriási gond, hogy nálunk egyáltalán nincs kifejezetten a gyermekkereskedelem áldozataival foglalkozó állami vagy civil intézmény, így a fiatalok visszakerülnek az „átlag” gyermekvédelmi intézetekbe, ahol könnyen újra áldozattá válnak.

– A Confront-kutatásban rajtunk kívül Bulgária, Románia, Szlovákia, Görögország, Ausztria és Olaszország is részt vesz. Az utóbbi hármat nyilván célországnak használják az emberkereskedők. Mi a helyzet velünk? Célországnak, tranzitállomásnak vagy küldő országnak számítunk a nemzetközi prostitúció terén?

V. Zs.: Az adatok azt mutatják, hogy az egyik jelentős küldő ország vagyunk. A politikusok nem szívesen ismerik el, mert ez megbélyegezné az országot. A magyar nők felülreprezentáltak a szexuális kizsákmányolás világában. A legtöbben gyerekként kezdik.