Gemma Bovery

Mit tegyen az ember, ha a szomszédos házba egyszer csak beköltözik a világirodalom? Ha a környékről csupán ő, egyedül ő lesz bejáratos a regényes világba: a szereplőkről mindent tud, jövőjüket ismeri (hisz meg van írva!), óvná őket tévedéstől, tragédiától, csalástól és csalódástól, de nem hallgatnak rá, hiszen a hősök egy szuverén világban „élnek”, egy kompozícióban, és nem tévesztik össze magukat a közönséges közönséggel. Ám a művészetre fogékony, szuperszenszibilis pék a normandiai falucskába betelepedő ifjú angol párban a klasszikus történetet véli felismerni, madame Bovaryt és sorsát.

A film igen elegáns és szellemes, mai változata a 19. századi regénynek. (Hommage ? Flaubert...) Hol magához húzza az eredeti történet konfliktusait, hol ellebegteti, s ebben a közelítő-távolító játékban bontakozik ki meglepő iróniája.

A históriát elmesélő melankolikus pék (egy szerelmes, groteszk férfi Kasszandra) maga sem kívülálló, hisz őt sem hagyja hidegen a szép (G)Emma, a méla, vidéki erkölcsök megzavarására kiválóan alkalmas szépasszony, akinek táncoló csípője jelzi: úgy kell neki a szerelem, mint egy falat kenyér. Kettejüknek a kemence előtti közös dagasztása, annak erotikája „süt”, hogy pékileg fejezzem ki magam.

A zárójelenetek ikonikusan is összeterelik a test felett, a gyászban a főszereplőket: a férjet, a szeretőt és az imádót. Az meg, hogy a megürült szomszédos házba új pár költözik, a hírek szerint oroszok, valami Kareninék vagy ilyesmik, kerekre zárja a magas szintű irónia mutatványait. (Csoda!)

„Madame Bovary én vagyok” – mondta állítólag a szerző, s ez a szereplővel való azonosulás leginkább közismert, legtöbbet idézett példája. És ha így van – akár csak legendaként is –, miért ne lehetne madame Bovary éppen a madame Bovery?

(Rendezte: Anne Fontaine, igen finoman.)

Bölcs István