Filmen Alföldi Róbert társulatának utolsó hónapjai

– Máskor is előfordult már, hogy egy színigazgató szerződése lejárt és a helyére mást neveztek ki. Mégsem forgattak dokumentumfilmet a társulatáról. A Nemzetivel miért tett kivételt?

– A Nemzeti Színházban valóban jogszerűen történt az igazgatóváltás. Alföldi Róbert mandátuma lejárt, és a teátrum vezetését Vidnyánszky Attilára bízták. S bár a szakmai zsűriben akadtak olyanok is, akiknek az elfogulatlansága és objektivitása megkérdőjelezhető volt, az eljárás szabályszerűen zajlott le. Ám jogszerű döntés is lehet felháborító és igazságtalan. És főképp irracionális. Jordán Tamás, a Nemzeti előző direktora mondja a filmünkben: érthetetlen, hogyha valami ilyen jól működik, miért nem lehet folytatni. Az Alföldi vezette Nemzeti sikere vitathatatlan. Bizonyították ezt a teltházas előadások, a jegypénztárak előtt kígyózó sorok, az elismerő hazai és nemzetközi kritikák. Kevés színházat láttam, amelyik ennyire eleven, közvetlen kapcsolatot tudott kialakítani a közönségével. Fontos társadalmi ügyeinkről beszélt modern színpadi nyelven, ezért is hatott annyi emberre.

– Filmje tehát mementó egy társulatért?

– Így is mondható. Alföldi Róbertet azonnal sikerült megnyerni a forgatási tervünknek, de külön írtam egy levelet a társulatnak is. Azt hangsúlyoztam nekik: a filmünk egyfajta kulturális leletmentés. Szeretnénk a mulandó színházi pillanatokat és ezeket a fantasztikus értékeket megörökíteni és megőrizni az utókornak. A Nemzeti művészei abszolút befogadóak voltak velünk, mindenhová szabad bejárást kaptunk. Óriási bizalom volt ez a részükről, hiszen életük egyik legmegrázóbb, legérzékenyebb szakaszát követhettük végig kamerával. Már tudták, hogy a társulatuknak vége, akkor kezdett Vidnyánszky Attila külön tárgyalni mindenkivel arról, hogy marad-e vagy sem.

– Vidnyánszky mégsem szerepel a filmben.

– Pedig kértem őt is, de határozottan elutasított. A forgatást nem zavarta – ő akkor még csak vendégként volt jelen a színházban. Kapott egy szobát, és a színészeket egymás után hívta be. Persze ennek a feszültsége is érződött a légkörben. Közben elkezdődtek a Mephisto próbái. Megdöbbentő volt látni, ahogyan ezek az emberek együtt építik föl utolsó közös művüket, miközben a társulat szétesik. Ezt a kettős folyamatot is végigfilmeztük. Lényegében beköltöztünk a Nemzetibe több mint négy hónapra, ott voltunk velük éjjel-nappal. A lehető legkisebb stábbal dolgoztunk, hogy ne zavarjuk a próbákat.

– Alföldi az első olvasópróbán közölte, hogy az előadással nem akar direkt politizálni. De szerintem mindenki tudta, hogy ami a színpadon történik, az az életükről is szól.

– Persze. A Mephisto a harmincas évek Németországában játszódik, de 2014-ben is fojtogatóan időszerű és érvényes. Klaus Mann műve a művész és a hatalom viszonyának drámai látlelete, amely azt is megmutatja: a politikai önkényuralom milyen morális torzulásokat okoz az emberben, s miként őrizhetjük meg erkölcsi tartásunkat.

– A társulat tagjai azonban a filmben nem beszélnek a magyarországi közállapotokról, s arról sem, hogy a Nemzetiben is hasonló hatalmi játszmákat éltek át.

– Szándékosan nem kérdeztem őket politikáról. Nem akartam, hogy pártok és politikusok neve hangozzon el, mert ennél sokkal fontosabbnak tartottam, hogy a társulatról méltó és reális dokumentumfilmet készítsünk. Ugyanakkor az is igaz, hogy a művészek rengeteg megalázó politikai inzultusnak voltak kitéve, kezdve Kerényi Imre otrombaságaitól a jobbikos felvonulásokig. De mindez annyira méltatlan, hogy eszembe se jutott, hogy ezzel foglalkozzunk. És a színészek sem beszéltek erről soha. Nagyon sokat tanultam tőlük a forgatás alatt. Mindenek előtt egy elképesztő munkakultúrát. A társulat minden tagja, mindent alárendelt a közös munkának. Egyéni érdekek, világnézeti különbségek nem számítottak, csakis az, hogy amit létrehoznak a lehető legjobb legyen. Példamutató együttműködés ez ebben a nagyon megosztott, gyűlölködő országban. Már csak ezért is megérte megcsinálni a filmet. A végén Robi azt mondja: úgy érzi, ebben a közösségben teljesen elfogadták őt. Itt soha nem utasítottak el senkit a politikai, vallási mássága, vagy a szexuális identitása miatt.

– Az ön számára melyek voltak a forgatás legdrámaibb pillanatai?

– Szinte minden interjút úgy kezdtem, hogy megkérdeztem a művésztől: mi az, ami szerinte most múlik el? És többnyire mindenki arról beszélt, milyen sokat jelentett neki ez a társulat. Stohl András például úgy fogalmazott: ritkán adatik meg, mikor „felizzanak a villanykörték” egy társulatban. Itt ez megtörtént. László Zsoltot a közönség reakciói hatották meg. Kulka János úgy érezte: a szabad művészet egyik utolsó bástyája volt a Nemzeti. És ez is összeomlott. Alföldi Robi pedig azt hangsúlyozta: „Igen ez megszűnik, elmúlik. De legalább megcsináltuk.”

– Éppen egy évvel Alföldi leváltása után került a mozikba a Nemzeti Dokumentumfilm. A díszbemutatóra eljöttek az egykori társulat tagjai is. Nekik milyen volt visszanézni a múltat?”

– A bemutató után sokáig beszélgettünk. És könnyből is sok volt. Főleg azok a jelenetek hatották meg a színészeket, mikor a pénztárak előtti végtelen hosszú sorokat mutattuk. Annak idején hallottak erről, de most látták először, ahogyan a fiatalok, idősek éjszakáztak az jegyirodák előtt. Csendes civil demonstrációk voltak ezek a Nemzeti mellett, amely a közönségnek többet jelentett egy színháznál. És többet jelentett a társulatnak is. A bemutatóra azok is eljöttek, akik a Nemzetiben maradtak, és azok is, akik elmentek. Érződött, hogy ezek az emberek tényleg nagyon szeretik egymást. Mégsem gyászolták a múltat. Szerencsére senki nem került közülük utcára, rengeteg munkájuk van, úgyhogy idejük se lenne a gyászra. Miközben pontosan tudják, hogy a társulattal együtt valami örökre elmúlt az életükben. És a magyar színjátszásban is.