Filippov Gábor: könnyen felborulhat az Orbán-bicikli

– A vasárnapi választással kapcsolatos egyik alaptétel, hogy sorsdöntő lesz, legalábbis az összes párt ezt kommunikálja. Valóban így van?

– A sorsdöntő választás fogalmát nem használja a politikatudomány.

– De a pártok igen.

– Mert ez az érdekük. Az összes politikai szereplő szeretné az urnákhoz cibálni a szimpatizánsait, emlékezzünk rá, hogy az elmúlt majdnem harminc év összes választását jó előre sorsdöntőnek kiáltották ki. A világon mindenhol így tesznek a pártok, kivéve azokat, amelyeknek aktuálisan a választói passzivitás az érdekük. Szerintem a választóknak érdemes lenne egy autonómabb, civil megközelítést alkalmazniuk, vagyis úgy tekinteni a voksolásra, mint olyan aktusra, amely csupán kijelöl egy kezdőpontot, a sorsdöntő pedig valójában az, hogy a rákövetkező négy évben képesek vagyunk-e kontrollt gyakorolni a politikai vezetőink tevékenysége fölött. Magyarországon ez teljesen ismeretlen kultúra, holott a demokrácia, a képviseleti is, valójában erről szólna. Van visszacsatolás, és a kormány nem tehet meg bármit a választáson kapott felhatalmazásra hivatkozva. Ennek a kultúrának a meghonosítására a magyar politikai elit sem tett kísérletet az elmúlt közel harminc évben. A demokratikus jogok gyakorlásának megtanulása hosszú folyamat, amire csekély az esély, ha egyszer a közoktatásban például nyoma sincs.

– Akkor engedjük el a fülünk mellett a sorsdöntő voksolásról szóló kampányüzeneteket?

– Ne engedjük, csak kezeljük helyükön a totális háborúk hangulatát idéző politikai lózungokat. A szembenálló törzsekre bomló politikai közösség tábornokokként tekint a politikai vezetőkre, holott a társadalmat szolgáló hivatalnokoknak kellene látnia őket. Le kellene szoktatnunk a politikát arról, hogy „a sorsunkat” akarja formálni, miközben ügyek menedzselésével kellene foglalkoznia. Normális esetben egy ember sorsa nem függhet a pártpolitikától.

Az a hit, hogy egy parlamenti választás nemzeti sorskérdés, ahol az a tét, hogy fizikailag megmarad-e egyáltalán a nemzet, teljesen idegen a demokrácia alapeszméjétől. Ha ugyanis valóban a nemzethalál elkerüléséről kell döntenünk, akkor az a logikus, hogy a választást egyszerűen meg kellene szüntetni, hiszen van rá 50 százalék esély, hogy a nép a saját pusztulását szavazza meg. Ilyen megközelítésben az emberek előbb-utóbb magát a demokráciát tekintik majd veszélyesnek, hiszen létezni hagy olyan politikai erőket, amelyek a nemzethalálra játszanak. Ez a szemlélet az igazi veszély, amellett hogy persze tényszerűen is butaság.

Fotó: Bazánth Ivola

– Nézzük a következő tételmondatot: az Orbán-rezsim konszolidálhatatlan. Először is: nyolc év kormányzást már lehet rezsimnek nevezni?

– Egy kormány és egy rezsim között az az alapvető különbség, hogy utóbbi nemcsak ügyeket intéz, hanem sajátos hatalomgyakorlási mintákat, intézményeket és politikai normákat teremt, amelyek túlmutatnak egy-egy cikluson. Az elmúlt nyolc évben új alkotmányos struktúrát hoztak létre, pártkatonákat ültettek az állami intézményrendszer kulcspozícióiba a jegybanktól az ügyészségen át az Állami Számvevőszékig, és mindezek működése alapvetően egyetlen ember akaratától függ. Tökéletesen indokoltnak tűnik Orbán-rezsimről beszélni.

– És valóban konszolidálhatatlan?

– A lényegéből adódóan. Egy Hans Mommsen nevű történész nyomán ezt kumulatív radikalizációnak nevezzük: ha egy kormány konkrét problémák menedzselése helyett kizárólag világmegváltó célokban gondolkodik, és nemzeti sorskérdéseket zászlóra tűzve permanens hadiállapotban ragad, miközben nem képes meglenni újabb és újabb ellenségek nélkül, akkor megszakíthatatlan forradalmi spirálba kerül. Márpedig az ismert bonmot szerint a forradalom olyan, mint a bicikli: ha nem hajtják, felborul. Ha az Orbán-rezsim megpróbálná konszolidálni a hatalomgyakorlást, azzal egyúttal fel is számolná önmagát. Ha már nem a puszta létünk a tét, előtűnnek a rendszerszintű szépséghibák, és elfogy a nagyon aktív, de a társadalom egészét tekintve kisebbségben lévő támogatói bázis lendülete.

– Leváltható egyáltalán parlamenti választáson egy ilyen rendszer?

– Szerintem választáson sokkal inkább, mint „forradalommal”. Az elmúlt évtizedek története azt mutatja, hogy a magyarhoz hasonló hibrid rendszerek, a demokratikus és az autoriter rendszerek vegyülékei gyakran választásokon szoktak megbukni. Kétségtelen, hogy egy akadályokkal telerakott pályán kell játszani, ám egy ügyes ellenzék így is képes lehet győzni. Mianmarban például 2015-ben nem egy hibrid rezsimet, hanem egy katonai juntát győztek le választások keretében, miközben ott sokkal nehezebb körülmények között működhetett az ellenzék. A magyar ellenzék is győzhet, igaz, ahhoz innovatívabbnak, kreatívabbnak kell lennie a hatalomban lévőknél. Az új választási rendszert kizárólag a Fidesz érdekeit szem előtt tartva hozták létre, ám mára megváltozott a politikai kontextus. A centrális erőtér legalábbis repedezik, így pár nappal a voksolás előtt megjósolhatatlan a végeredmény, teljes a bizonytalanság. Ez négy éve nem így volt. Még egy momentum: ha csupán egyetlen elemet, a kétfordulós szavazást megtartották volna a 2011 előtti szabályozásból, akkor ma biztosra lehetne venni az ellenzéki győzelmet. Az ellenzék energiáit nem emésztené fel az előzetes egyezkedés, és a második forduló előtt pontosan lehetne tudni, hogy egy adott körzetben ki a legesélyesebb jelölt. Más kérdés, hogy az egyfordulós rendszerre az ellenzék a legutóbbi időkig képtelen volt győztes stratégiát kidolgozni. Ennek felelősségét pedig ma már nem lehet a kormányra hárítani.

– Mit írhatunk az ellenzéki pártok javára, mi az, amit az elmúlt években jól csináltak?

– Azt komoly előrelépésnek tartom, hogy 2014-hez képest tisztábban látszik a rendszer megtörésének receptje. Négy évvel ezelőtt az össznépi összefogás mantrájával blokkolták egymást az ellenzéki pártok, ehhez képest most sokkal szofisztikáltabban fogtak hozzá a koordinációhoz, rájöttek, hogy területileg nagyon különböző megállapodásokat kell kötniük, és van, ahol valódi egyeztetések zajlanak közöttük. Hódmezővásárhelynek kulcsfontosságú szerepe van, de nem azért, mert automatikus megoldást kínálna a kormányváltásra, hanem mert rávilágított a gyenge pontokra. Ami még fontosabb: a közélet iránt fogékony választók is megértették a kormányváltás receptjét, ezért gyakorolnak most nyomást a pártokra.

– Ezzel együtt a választópolgár az egyeztetésekben nem előrelépést lát, hanem végtelen civakodást.

– A viták nem spórolhatók meg, az viszont komoly hiba, hogy mindezt a színpadon játsszák le, nem a színfalak mögött. Már csak azért is, mert a pártok egy része bizonyos szempontból ellenérdekelt a változást akaró szavazókhoz képest. A kis pártok számára például a kormányváltást elősegítő stratégia lényegében egyenértékű az önfelszámolással. Juhász Péter a visszalépésével szolgálatot tett a kormányváltást akaróknak, de pártelnökként óriási kockázatot vállalt, jelentősen gyengítette az Együtt pozícióit, bizonytalanabbá téve az alakulat jövőjét.

– Nézzünk egy másik tételmondatot, amely szerint az áprilisi voksolás előtt az ellenzéki oldalon egyedül Simicska Lajos kampányolt tudatosan és hatékonyan. Először is: Simicska valóban beszállt a politikába?

– Mi másról lenne szó? A Simicskához köthető média nem véletlenül szállította az elmúlt hetek legfontosabb ügyeit, hanem egy professzionális, kormányellenes politikai kampány részeként. Persze az ellenzéki pártok rávetették magukat az általa prezentált botrányokra: innováció híján nem saját maguk által kiásott ügyekkel, hanem jórészt sajtóhírek felturbózásával kampányoltak. Olcsó kifogásnak tartom, hogy csak Simicskának van forrása és eszközrendszere a kampányoláshoz, az ellenzék ugyanis eleve nem sok erőfeszítést mutatott arra, hogy saját médiát építsen. Amije volt, arra sem vigyázott, a Népszabadságot például hagyta elveszni. Emlékeztetnék rá, hogy a Fidesz ellenzékben kezdett médiát építeni magának, és amikor Simicska 2015-ben kihúzta alóla, a kormánypárt egyetlen év alatt újjáépítette.

– Az elmúlt hónapokban szép lassan vált tételmondattá, hogy az ellenzéki győzelem csak a baloldal és a Jobbik együttműködésével képzelhető el. Ez igaz?

– Legitim döntés az együttműködés és annak elutasítása is, és saját szimpatizánsaik részéről is ellentétes nyomás éri a baloldali és liberális pártokat. Valamiféle koordinációra szükség van, méghozzá differenciált megoldásokra, hiszen eltérő módon kezelhető a Jobbik-problematika Budapesten, Borsodban vagy Nyugat-Magyarországon. Az biztos, hogy a pártoknak kerülniük kellene a hisztériát, és ezt a problémát nem a sajtóban kéne megvitatniuk. Politikusaik bemennek a tévéstúdióba, és úgy viselkednek, mintha politikai elemzők lennének, leginkább kampánytechnikai kérdésekről elmélkednek. El tudjuk képzelni, hogy Orbán Viktor a szokásos pénteki rádióinterjújában arról értekezik, milyen kampányelemek alkalmazásával szeretné lenyúlni a Jobbik szavazótáborát?

– De mit tegyen egy ellenzéki politikus, ha folyton kampánytechnikai kérdésekről faggatják?

– Viselkedjen politikusként: terelje el a szót, adjon kitérő választ, beszéljen a saját üzeneteiről. Ez egy szakma!

– Próbáljuk meg felvázolni a választási eredményekből következő forgatókönyveket! Az első variáció, hogy újabb kétharmaddal győz a Fidesz.

– Ebben az esetben folytatódik az apokaliptikus hangulatú permanens kampány, a kumulatív radikalizáció. A kormányzati retorika és a kiszivárgó információk alapján meg is jósolható, kik lesznek az új ellenségek: jöhet a végső leszámolás a civil szervezetekkel, felszámolják a bíróságok függetlenségét, keményebben rászállnak a szabad sajtó maradékára, esetleg még rövidebb pórázra fogják az önkormányzatokat. A mostani kampány nagyfokú bizonytalanságát figyelembe véve azon is meglepődnék, ha a választási rendszerhez nem nyúlnának hozzá megint.

Fotó: Bazánth Ivola

– Mi a helyzet, ha a Fidesz épphogy csak többséget szerez?

– Ez már izgalmasabb lenne. Ez a kormányzást ugyan nem fenyegetné, de sokkal kevésbé tudnának belenyúlni a még el nem foglalt intézmények irányításába. A kommunikációt leszámítva Orbán nehezebben mehetne tovább a radikalizálódás útján, ami minőségi változást jelentene a jelenlegi helyzethez képest.

– Mi várható, ha győz a Fidesz, de nem szerzi meg a mandátumok felét?

– Ekkor több variáció is elképzelhető, ezek a forgatókönyvek azonban jóval bizonytalanabbak az előzőeknél. Demokratikus országokban persze nem számít képtelenségnek a nagykoalíciós kormányzás sem, sőt. Az elmúlt években azonban olyan mértékben hiszterizálódott a magyar pártpolitika, hogy kizártnak tartom még a Jobbikkal vagy az LMP-vel kötendő koalíciót is. Hogy ülhetne le egy asztalhoz alkudozni Orbán Vona Gáborral, Szél Bernadett-tel vagy Hadházy Ákossal, miután a kormánymédia ilyen rágalmazó-lejárató hadjáratot folytatott ellenük, ők pedig azzal kampányolnak, hogy börtönbe juttatják a mostani vezetést? Felmerülhet a kisebbségi kormányzás is, a hiányzó ellenzéki voksok „megvásárlása” kulcsszavazásokon, de valószínűbb, hogy a Fidesz új választás kiírására játszana, hátha egy még durvább kampányból megerősödve jöhetne ki. A legkevésbé kiszámítható fejlemény egy ellenzéki, nagykoalíciós jellegű kormány létrehozása lenne.

– Egyáltalán fel tudna állni egy ilyen ellenzéki kormány?

– Demokráciákban előfordul az ilyesmi, egyszer mi is kipróbálhatnánk. Miért ne működhetne?

– Mert a folyton veszekedő ellenzéki pártok azt sugallják magukról, hogy képtelenek lennének közösen kormányozni.

– Sikerült elfeledtetni velünk, hogy a konfliktus és a kompromisszumkényszer nem működési hiba, hanem a demokrácia lényege. Kétségtelen, hogy sok bölcsesség kell hozzá, de lehet és érdemes is megtanulni ezt a kultúrát. Elég lenne három fő célt kitűzni: mondjuk a választási rendszer átalakítását, Polt Péter leváltását és az Állami Számvevőszék függetlenségének restaurálását. De mást is meghatározhatnak, csak belátható időn belül végigvihető és számonkérhető célok legyenek. Ha nem képesek rá, akkor igaza van a Fidesznek: nincs politikai alternatíva. A magyar választó azért fél ettől a lehetőségtől, mert az elmúlt évtizedben kikopott a tudatából, hogy nem csak erőből lehet kormányozni. Szerintem kifejezetten jót tenne a megtépázott politikai kultúránknak egy koalíciós kormányzás. Az, hogy még az ellenzéki szavazók egy része is tart ettől a forgatókönyvtől, jórészt abból fakad, hogy kormány által uralt média a Fidesz érdekei szerint sulykolja, hogy kibékíthetetlen ellentétek húzódnak az ellenzéki pártok között.

– Végezetül: mit tart a választás legfőbb tétjének?

– Politológusként és magyar választóként is leginkább az érdekel, hogy egy egyre inkább autoriterbe forduló hibrid rendszer meg tud-e állni a lejtőn. Erre persze csak kormányváltás esetén lenne lehetőség, ám ha például Gyurcsány Ferenc legutóbbi, a határon túli magyarok ellen uszító kampányvideóira gondolunk, felvetődik a kérdés, hogy egy esetleges ellenzéki győzelem esetén biztosan le akarnák-e bontani az Orbán által felépített struktúrákat és politikai mintákat. Ismerünk olyan hibrid rezsimeket, amelyek megbuktak ugyan, de a győztesek nem számolták fel magát a rendszert. Kulcsfontosságú, hogy a politikusokat vissza tudjuk-e fordítani egy konszolidált demokrácia irányába. Ehhez az kell, hogy a választók ne csak négyévente legyenek aktívak, de a következő években is folyamatosan kontroll alatt tartsák a politikai elitet. Ez lenne az igazán sorsdöntő változás.