Félünk a tükörtől

- Úgy fest, egyre politikusabbak a bejegyzései.

– Három-négy éve kezdtem blogolni, esténként írtam pár mondatot. Sokszor olyan volt, mint egy napló, de időnként nem azt jegyeztem fel, ami történt velem, hanem csak gondolatokat, ötleteket. Néha már reggel tudtam, este miről lesz szó, de olyan is volt, hogy hiába villogott előttem a kurzor, nem jutott eszembe semmi.

– Miért ült mégis a géphez?

– Mert úgy döntöttem, mindennap írok. Naponta egy gondolat talán nem olyan nagy igény önmagammal szemben. De két év után abbahagytam. Valahogy azt éreztem, hogy nekem így nem marad semmi. Az embernek szüksége van olyan gondolatokra, amelyeket nem oszt meg senkivel, csak fejben forgatja, dédelgeti őket. Két évig ez nem adatott meg nekem, és ettől úgy éreztem, nincstelenné váltam. Ha létezik olyan, hogy valaki „kiírja” magát, a szónak abban az értelmében, hogy belül már nem marad semmi, velem ez történt. Ráadásul jött egy korszak Magyarországon, amely nagyon ismerős volt. Még a szocializmusból, amikor meg kellett válogatnom, kinek mit mondok. Nem volt szükségem arra, hogy mások megharagudjanak rám azért, amit gondolok. Hülyeség volt, de így teltek-múltak a hónapok, aztán egyszer csak elkezdtem komolyan venni, hogy ha az értelmiség nem mondja meg, mit kellene tenni, az „értelmetlenségi” segítség nélkül marad. És mivel magamat közéjük sorolom, átéreztem ennek a felelősségét. Az egyre nagyobb súlyát.

– Vagy csak jólesett a kontroll, hogy sokan mások is úgy látják-e dolgokat, mint ön?

– Zeneszerző vagyok és dalszövegíró. Ez módot ad arra, hogy amit érzek, a dalokba beleküldjem. De egy ideje már nem uralom a slágerlistákat, amivel finoman azt akarom mondani, hogy viszonylag kevesen figyelnek arra, mit éneklek. A blogolás más. Egy picit tényleg a felelősségről szól. Mondhatnám, hogy a hazaszeretetről. Azt képzelem, hogy aki szereti a hazáját, próbál javítani az ország dolgain: hogy legyen kicsit jobb, kicsit bölcsebb, kicsit ügyesebb. Akármilyen nagy szó, hazaféltésből ülök le a bloghoz. Nem akarok pártot, szektát alapítani, nem akarok követőket, nem akarom senkire ráerőltetni, hogy gondolja ugyanazt, amit én. Inkább csak ötleteket vetek fel, s örülnék annak, ha bizonyos helyeken, bizonyos fejekben ettől megjelenne egy kérdőjel, egy félmosoly egy arcon, egy hümmögés. Ennél nagyobb hatást nem várok.

– Az írásainak van valami különös logikájuk.

– Én ezt belülről látom, és nekem annyira logikus és világos, hogy nem is értem, hogyan lehetne másképp...

– Ezen maga is nevet.

– És ön hogyan látja?

– Úgy, hogy itt van ez a liberális ürge, aki időnként odaáll valami emberi ügy mellé, de nem feltétlenül lehet tudni, hogy valójában hová is sorolható.

– Akkor eljutottunk a megfelelő pontig. Ez a független gondolkodás. Hazudik, aki azt mondja, hogy ő mindig egyféleképpen lát mindent, csak éppen konzervatívként, csak liberálisként, csak baloldaliként. Nem a gondolatnak kéne uralkodnia az emberek fölött, hanem fordítva.

– Szerencsés esetben.

– Sokan eleve eldöntik, hogy ez vagy az lesz-e számukra az igazodás alapja. A világ, amelyben élünk, tükörrendszer. Minden arra ösztönöz, hogy belenézzünk a tükörbe, mi pedig nagyon sokszor minden erőnkkel megpróbáljuk elkerülni ezt a pillanatot. Úgy gondolom, a saját arcunk nem tetszik nekünk. Az országnak, a társadalomnak van egy nagyon csúnya tulajdonsága, és az manifesztálódik a parlamentben. Minden mást néznek, csak nem a saját természetüket. Abból van a legkisebb ellenségeskedés, ha az ember a saját természetén szeretne változtatni. Az egy belső háború, nehéz, nagyon nehéz, de legalább nem lőnek benne. Viszont ha nem találjuk meg a hibát magunkban, kívül kezdjük keresni, és megtaláljuk egy politikusban, egy népcsoportban, egy vallási közösségben vagy máshol. S rájuk haragszunk, amiből oda-vissza nagy a baj. Ráadásul az, hogy a Horthy-rendszer legrosszabb gondolatfoszlányai élednek újra, azt mutatja, hogy van egy lecke, amit nem tanultunk meg. Itt nincs határa az osztályismétlésnek, akárhányszor meg lehet bukni. Ha egy országban néhány évtized alatt ötször-hatszor változik a közfelfogás arról, ki a hős és ki az áruló, ott nagy a zavar. Mintha egy egész országot felpofoznának, és ettől hol balra áll a feje, hol jobbra. Most már senki nem tudja, merre van az előre, mi az igazság, mi a jó, mi a szép, ki a hős, ki az áruló. S mindehhez felébredt a gyűlölet, és nem hagyja, hogy kritizáljam azt a politikust, akire szavaztam. Mert annyira gyűlölöm a másikat, hogy az enyémnek inkább elnézem sok hibáját, csak ne kelljen azt gondolnom, hogy tévedtem. Ha az emberek belenéznek ebbe a tükörbe, mivel jó előre elhatározták, hogy kedvező képet akarnak látni magukról, azt is látnak. Az ott, a tükörben egy okos ember, aki jól döntött. De hogy ezt feladják, és elkezdjék reálisan szemlélni a dolgokat, ahhoz önmagukat kellene feladniuk. És ez a legnehezebb, ezt csak legutoljára teszik meg. Ahhoz valami kataklizma kell, bár attól mentsen meg bennünket az ég.

– Blogbejegyzéseinek közös jellemzője, hogy a humánum oldaláról közelít meg problémákat, sajátos fogalmazásmóddal.

– Ehhez értek. Nem értek például a közgazdasághoz; nem vettek föl. Ma már nem is tudom, örülnék-e neki. Mert ha belenézek a lelkembe, nem látok ott közgazdászt. Egyszer jelentkeztem a színművészetire is. Már el sem mentem a felvételire. Belenéztem a lelkembe, és nem láttam benne színészt.

– Akkor miért akart az lenni?

– Mert az azért dolgozott bennem, hogy mi leszek, ha nagy leszek. És még mindig nem tudom a választ.

– A fegyelem fontos?

– Szeretem megtartani a szavam, szeretek pontos lenni, ha megbeszélek egy randevút valakivel.

– Határidőkkel nem csúszik?

– Nem. Sőt hamarabb szoktam elkészülni a feladattal. Magamtól felébredek hét órakor, nyolc-fél kilenckor már dolgozom valamin.

– Működik önben a Tesztoszteron is. Pontosabban: ön által is. Dobkórussal és Komoly férfiakkal.

– A Komoly férfiak egy parányi zenekar, amely ennek a nagy, tizenhat tagú Tesztoszteron produkciónak a magja. Nem CD-n, hanem letölthető formában jelent meg a lemez anyaga. Megvásárolható, de nem boltban, hanem az interneten. Azt hiszem, sok van benne abból, amit tudok a zenéről meg a szövegírásról; a világlátásom teljesen. Ezek az én dalaim, én írtam a zenéket, szövegeket. Készül nemsokára a közreműködésemmel egy másik album is: házimuzsika jellegű, Vámos Miklóssal, Kalózzene címmel.

– Amikor csak a ház van, és nincs muzsika, a kertjét ápolja? Egy értelmiség elmehet kapálni?

– Tudja, mi az a tővető kapa?

– Fogalmam sincs, de jó neve van. Ha ezt próbálná meg dalba foglalni...

– Időnként elgondolkodtat, amit látok. Például a gyomok természete, hogy mindenhez alkalmazkodni tudnak. S feltaláló is vagyok, csak megelőztek. Kispekuláltam egy eszközt, amellyel a földön állva is le lehet szedni a meggyet a magasabban levő ágakról. Lerajzoltam a sógoromnak, aki ügyes ember, hogy csináljon egy olyat nekem. Azt mondta, szívesen, de kétezer-ötszáz forintért megvehetem a barkácsáruházban.

– Prózaibb teendők?

– Mindjárt nekiülök a Balaton-könyvnek. Eötvös Károly adta az ötletet az Utazás a Balaton körül című munkájával. Ő a maga körutazását 1875-ben tette meg, de huszonöt évet várt a megjelentetésével. Azt gondoltam, most megint utazza körül valaki a Balatont. Lássuk, 2013 nyarán hogyan néz ki a tó partja, milyen dolgokkal, kikkel lehet találkozni. A feldolgozás módja: eleven eseményhorizont. A relativitáselméletben lehet megtalálni ezt a fogalmat, Einsteinnél. Pillanatfelvételekből áll majd össze a kép: hogy ahová megérkeztem, s azokkal, akikkel ott beszélgettem, éppen akkor mi történt.