Félidőben

- Esküszöm, nem ezzel akartam kezdeni, de nem lehet kihagyni: ön doktor?

– Doktor vagyok.

- Mit olvas ki ebből a tragikomikus históriából? Benne van az elmúlt harminc évünk.

– Túloz. A történet „csak” annyit jelent, hogy nem vagyunk következmény nélküli ország. Hogy vannak bizonyos határok, amelyeket nem lehet büntetlenül átlépni. Ha valaki mégis megteszi, annak súlyos, akár kétharmados következményei is lehetnek. 2006-ban Gyurcsány nem tette meg azt a lépést, amit Schmitt Pál 2012-ben meg tudott tenni.

- Sok választása nemigen volt. Azonkívül Gyurcsány öntörvényű, Schmitt pedig azt csinálja, amit a főnökei mondanak.

– Téved. Ezt a döntést egyedül ő hozhatta meg.

- Kalapáljunk ebből normális kérdést: komolyan vehető-e az az ország, amelynek első embere, szimbolikus vezetője a tudomány szentélyébe lépve ellopja a szenteltvíztartót?

– Szerintem igen. Továbbmegyek: az a legfőbb tanulság ebben a történetben, hogy az ország első emberére ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint bárki másra. Az eljárás megfelelően zajlott, akiket ezzel megbíztak, átnézték a dokumentumokat, és meghozták a döntést, amelyet az elnök úr el is fogadott. Erre akár büszkék is lehetünk.

- Amikor utoljára beszélgettünk, a választás után pár héttel a „visszafogott eufória” állapotában találtam. A lelkesedés nyilván csökkent. Bajban van az a demokrácia, amelynek mintaadó kulturális környezete, az unió olyan működési zavarokkal küszködik, hogy egyesek már a bomlásról beszélnek.

– Ennyire pesszimista? Komolyra fordítva a szót: egy új évszázad kezdetén járunk, sok mindent át kell értékelni. Magunkkal szemben kritikusak lehetünk, de ha körülnézünk, látjuk a görögök, az olaszok, a spanyolok, az írek gazdaságát romokban heverni. Ahhoz képest köszönjük, jól vagyunk.

- Hetek óta azon háborog a hazai nacionalista közvélemény, hogy a nyugati sajtó állításai szerint a periféria miniszterelnökeit nem Brüsszel emeli fel, ejti el, hanem a valódi „erőközpont”, Berlin. Orbánnak ez nem válna előnyére...

– Nem hiszem, hogy miniszterelnökök személyéről Merkel kancellár döntene. Neki csak elvárásai vannak. Nem kétlem, hogy a német kancellárnak meghatározó szerepe van, mégsem hiszem, hogy Németország vállalná a „birodalmi politika” súlyos felelősségét.

- Ha ilyen irdatlan összegeket beruházott, szeretne biztosítékot kapni.

– Ne legyen naiv. Merkeléknek ez nemcsak teher, biznisz is. Futnak a pénzük után. Esélyük van arra, hogy nem fognak rosszul járni.

- Azért lehet valami alapja annak, ha egy ország reputációja tragikusan zuhan. Ez több mint „a nemzetközi baloldal sajtójának” zsigeri ellenszenve.

– Nem tagadom, az országimázs pocsék. Nem jó túl sokat szerepelni a világlapok címlapjain. De el kell mondanom: számos olyan dologban támad bennünket a nemzetközi baloldali média, amelyet mi vezettünk be, majd széles körben követni kezdték.

- Ön tudja, hogy nemcsak a gazdasági teljesítmény számít. A krakélerség, a tudatos félreinformálás sokat ront a helyzeten. Egy ennyire kicsi és sérülékeny ország miniszterelnöke ne legyen olyan nagyhangú.

– Ez kétfajta stratégiai megközelítés. Van, aki úgy gondolja, erőt kell mutatni, hogy később engedhessünk. Más előre jelzi, hogy ő mennyire együttműködő.

- Nincs kétségem afelől, hogy Orbánnak melyik megoldás rokonszenvesebb.

– Nézze, ha nem vagyunk agresszívak, átgázolnak rajtunk.

- Tényleg, mi bajunk nekünk az unióval azon kívül, hogy adott egy halom pénzt?

– Az unió nem jótékonysági egylet, hanem érdekszövetség. Vannak közös, és vannak széttartó érdekek. A kettőt kell harmonizálni ahhoz, hogy működőképes legyen. De ha az uniós döntéshozatalban nem veszik figyelembe a mi speciális érdekeinket, ha kizárnak az elit-klubból bennünket, az nem vezet jóra.

- Tény, hogy a konfrontatív politikának Magyarországon vannak hívei.

– Igen, mert a magyarok nagyon kényesek a méltóságukra. Nincs közös Európa addig, amíg Brüsszel folyamatosan kioktat és „csuklóztat” bennünket. És ezt a régióra is értem.