Fájdalmas egymásrautaltság

- Találkozott olyan fordulatokkal ebben a történetben, amelyek önt is meglepték, és amelyeket a hazai közvélemény alig vagy rosszul ismer?

– Számomra az egyik legnagyobb meglepetés az volt, hogy a 19. századi nemesi reformellenzék, a magyar nemesi liberalizmus, amely határozottan kiállt a zsidók emancipációja mellett, szinte egyöntetűen azt a feltételt akarta szabni a polgári jogok megadásához, hogy a zsidók hagyjanak fel hagyományaikkal, foglalkozásukkal, étkezési rendjükkel, mert addig nem válhatnak a társadalom részévé, amíg különböznek tőle. Ez a követelés évtizedes viták folyamán valamelyest lazult, de a probléma végigvonul a magyar történelmen. Csak arra utalok, hogy a magyarországi cigányok vagy sokkal később a balkáni, ázsiai menekültek kapcsán pontosan ugyanezt követelte a politikai hatalom vagy a többségi lakosság, tudniillik hogy csak akkor fogadjuk be őket, ha megváltoznak.

- Önkéntes közeledés azért csak létezett.

– Igen, a magyar nyelvet a zsidók önként vették át. A 19. században voltaképpen három útjuk volt. Az egyik, hogy áttérnek a jiddis-héber nyelvről az akkori polgárság nyelvére, a németre. A másik, hogy áttérnek a magyarra, amely az országgyűlési törvények folytán a nemzeti mozgalom egyik fő tényezője volt. A harmadik lehetőség a középkori, rabbinikus héber mint irodalmi nyelv felcserélése egy modern héberre. Az 1840-es években voltak héber nyelvű szerzők Magyarországon, akik világi témákkal is foglalkoztak. Az Egyetemi Nyomda nemcsak imakönyveket és talmudista elmélkedéseket adott ki, de olvasmányirodalmat is héberül, még Rinaldo Rinaldinit is. A jiddis mint beszélt nyelv a 19. század közepéig fönntartotta magát Magyarországon, ám a zsidók éppen a magyar társadalomba való beilleszkedés eszközeként és gesztusként a magyart választották. Mondhatni, ez volt a belépőjegyük.

- Mi volt a magyarázata annak, hogy a többségi társadalom csak a teljes azonosulást fogadta el? Másrészt: ez a nyomás indokolná, hogy 1867, az emancipáció éve után elindult az asszimiláció is? Ez utóbbi ugyanis nem következik feltétlenül sem a nyelvi közeledésből, sem az emancipációs törvényekből.

– A befogadás több stádiumban történt. Egy 1840-es törvény lehetővé tette a zsidók letelepedését a városokban, ily módon kiszabadultak a nagybirtokok és falvak viszonylag elszigetelt társadalmából, és polgári körülmények közé kerülve világossá vált, hogy a társadalom rohamosan terjedő magyarnyelvűségével nekik is lépést kell tartaniuk. Ennek volt ellenzéke is. A pozsonyi Moses Schreiber vagy Hatam Szofér és egyáltalán a pozsonyi jesiva az elzárkózás politikáját követte, mondván, hogy a zsidók feloldódását „a népekben” csak úgy lehet elkerülni, ha elzárkóznak a külső közeg hatása elől. Nyugat-Európában és főként Németországban azonban világossá vált, hogy a polgári társadalomban a zsidóság zárványként nem maradhat fenn. Márpedig a 19. században nem volt alternatívája annak, hogy a zsidók máshol éljenek, mint ahol laknak, ahol a középkor óta – ugyan hullámzó engedékenységgel – befogadták őket. A polgári megoldás egyik változata a francia forradalomé és Napóleoné 1806-ban, miszerint a zsidók mint individuumok teljes jogegyenlőséget kapnak. A zsidó népi közösséget azonban nem ismerték el, a zsidó vallási testület (a konzisztórium) közösségi jogai a vallásgyakorlásra szorítkoztak. Nálunk Löw Lipót volt egy ilyesfajta megoldás híve. Az Eötvös József által egybehívott zsidó kongresszus (1868–69) ennek a mintának több elemét átvette, de csak a neológok csatlakoztak hozzá.

- Azt, hogy a polgári társadalom játékszabályai döntöttek, értem, de egy közkeletű vélemény szerint nálunk az asszimiláció sodrása nagyobb volt, mint máshol. Vagy ez csak utólagos ítélet: kritika az egyik oldalon, megbánás a másikon?

– A 19. században határozott magyar hazaszeretet élt a zsidók körében. A magyar haza 1867-ben polgárjogot adott nekik, nem volt ok arra, hogy ne tekintsék Magyarországot a hazájuknak. Kereskedelmi, ipari pályákat választottak, részben pedig „szabad” értelmiségi foglalkozásokat. Ez a két terület hagyományosan érdektelen volt a régi magyar társadalom középső-felső rétege számára, a dzsentri állami alkalmazott akart lenni, azt szerette, ha hivatala van, hatalma, privilégiumai, és kapja a fizetését, amiért a megyei bálokon való megjelenésnél sokkal többet nem kell tennie.

- Vagyis ön szerint a keresztény úri réteg bizonyos tereket szándékosan nyitva hagyott a zsidóság előtt?

– Ha valaki olvassa Széchenyi naplóját, látja, hogy a vasútépítésben, a Lánchíd építésében, a Duna-hajózás megteremtésében mindenütt a zsidó vállalkozók, bankárok segítségét keresi. Ő ugyan fenntartásokat hangoztatott a zsidók tömeges befogadásával szemben, sokkal gorombább szavakkal, mint Kossuth, de belátta, hogy a hazai társadalom felépítése vállalkozók nélkül nem lehetséges.

- Ezért különös mégis, hogy a nagypolgári zsidó körök nemesi címeket vettek, a polgár az arisztokratákhoz akart hasonulni, és nem tartotta eléggé biztonságos és méltó közegnek a saját világát.

– Az első zsidó bárói család a Wodianer volt, egyik ága 1874-ben nyerte el a címet, Horthy kormányzó felesége is a család pereméről származott. Összesen mintegy huszonöt bárói családot ismerünk, nemességet talán kétszáznyolcvan család kapott, csupán töredékük volt vásárolt cím. De a kérdést én inkább úgy tenném fel, hogy ezek az emberek ugyan mi máshoz is alkalmazkodhattak volna, mint egy olyan feudális jellegű társadalomhoz, amelyben az arisztokrácia volt az egyetlen felső réteg. Ha kiépült volna nálunk a nem zsidó polgári társadalom, akkor nem valószínű, hogy a zsidók éppen báróságot vagy földbirtokot akartak volna venni. És ne feledjük el, hogy a tíz- vagy százezres zsidó tömegek nem ügyvédek és újságírók lettek, még kevésbé nemesek, hanem kiskereskedők, iparosok, tehát az alsó középosztály szövetében helyezkedtek el.

(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)