Este az Operánál

„Hej, a magyar égen sok a felhő, de a magyar viharban is felnő” – dünnyögi Bródy János az Opera melletti hangszórókból. Hegedű sír, az ének akár a mogorva nyuggeré, aki otthon a fotelben vagy itt a tömegben csap zajt, miközben a tévé az Operából Erkel Hunyady Lászlóját közvetíti. Hangos az Andrássy út a szocialisták, LMP-sek, liberálisok, gyurcsányisták, zöldek, romák, 4K!-sok, egyszóval a demokraták rendezvényén. Bent az Operában orbánista notabilitások ülnek díszben az új magyar alaptörvény tiszteletére. Talán nekik jobban tetszik a darab, mint Mikszáthnak, aki anno figyelmeztette Tisza Kálmánt: gondolja meg, ha ő is történeti személy lesz, a jövendő kor Erkelei őt is zenére teszik, s ugrálva fogja elénekelni beszédeit, hajába és szakállába font gyöngyökkel.

A Dalszínház utca kövét tűsarkak és fényesre suvickolt öltönycipők kopogtatják. Pálinkás József egyedül érkezik, Deutsch Tamás is magányosan baktat az ünnepre. Nemcsák Károly és Huszti Péter párostul jön, Bakondi a katasztrófavédelem egyenruhájában feszít. Mráz Ágoston Sámuel független elemző hosszan telefonál bejutás előtt, már Philip, Baán László és Kerényi Imre is odabent melegedik, mire beér. Gaskó István jókedvű, megvédte a munkásjogokat, van mit ünnepelni. Réthelyi Miklós oldalán felesége. Sziréna pfujol, „Orbán Viktor diktátor”-plakát üzen a gyülekezetnek egy másik Magyarországról. „Bóvli”, „elkúrtad”, „hazaáruló” – szállnak a rigmusok.

A stratégiák különbözőek. Legtöbben mereven bámulják az Opera előtt kivilágított karácsonyfát, nem is néznek a tüntetők felé. Más az asszony bundája fölött lopva kíváncsiskodik, ám egy nyurga dizájn-fiatalember fotózni sem rest. Pintér belügyér a tömeget figyeli, beszélget, néha telefonjára pillant. Kólásflakon landol mellette. Darabig mintha észre se venné. Később feltűnésmentesen megnézi, majd lazán az egyik kőoszlop mögé rúgja. A rutin.

A sajtót – pár „legyenek meg a kötelezők”-fotóst – az egyik oldalsó kapun engedik be. Ott apró szobába jutunk, kovácsoltvas kapu üvegén keresztül leshetjük a fontosságokat, a fogasért is hála. Fogdánk előtt plakát hirdeti a január végi új bemutatót: Örvényben. Balettest.

Árpádsávos puszi a Nagymező utcában. Néhány tucatnyi a fekete nép. Az egyenruhák paroláznak, a szájuk elé próbaképp húzzák a sálat. A bakancsok, kopasz fejek készülődnek. Rendőr sehol. Szemben velük a Demokratikus Koalíció gyülekezik.

A villamosról, utcákból hömpölyög a tömeg. Hajszálon függ a béke.

– Lesz még Magyar Köztársaság – optimista a szpíker.
Szocialisták sétálnak el a szélsőjobb előtt. Nyakó István előrehajol, a kopaszokra fújja a sípját.

– Hazaáruló – fröcsögnek vissza.
Nyakó letörli a ruháját, a köpetből nekünk is jut. Síp, káromkodás, fütty. Szekeres arcába másznak a kopaszok.

– Ne üvölts! – hárít a szocialista.
Olaj a tűzre. Dagadnak a szélsőjobb erek. Lódul a Nagymező utca. Erre vártak, erre készültek. De állja a rohamot a demokrata tömeg. Sőt, visszavág:
– Nácik, haza!
Ungváry Rudolf teli torokból:
– Nácik, haza!
Fiatalok, öregek feszülnek neki a szélsőjobbosoknak:
– Nácik, haza!
– Ti meg cionisták vagytok!
Kattognak a fotómasinák. Magas kopasz ugrik az apró fotóslány felé. Törik az optika. Fényképezett, ez volt a bűne. Rendőr sehol. Szekeres a lábát fájlalja:
– Megrúgtak!
Szanyiék szólnak a rendőröknek. Lassan jönnek.

Villannak a szemek. Fütty, káromkodás.

„Hej, a magyar égen sok a felhő, de a magyar viharban is felnő.”

Körútig ér a tömeg. Több tízezer ember.

– Orbán, takarodj! Bóvli! – skandálják.
– Az operaház narancsos fantomjai halotti tort készülnek ülni a demokrácia fölött! – kezd bele Kónya Péter (Szolidaritás).
– Nem hagyjuk! – zúg a nép.
– Nyomorult, hepciáskodó koszfészket csinálnak hazánkból – fakad ki Szűcs Miklós festő.
– Nem hagyjuk!
– A vágyott nyugati világ helyett Európa szégyenpadjára kerültünk – indulatos Ripp Zoltán történész.
– Nem hagyjuk!
– Az Opera a képmutatás háza, az utca az erényeké – szelíd Iványi Gábor lelkész.
– Nem hagyjuk!
Egység van, erő, új ellenállás, igaza lehet Bródynak:
„Hej, a magyar égen sok a felhő, de a magyar viharban is felnő.”

Kiderül, az Operában „csak a köztársasági elnök úr beszéde nyilvános”. A kultúra már nem.

A nyitány után az egyik földszinti folyosó feléig engedik az újságírókat. Rosszallóan tekint sok estélyi a kattintgató csürhére. Pszt. Az elnök úr beszél. Elsőként a kolontári polgármestert köszönti, vele ül a királyi páholyban. Ott feszít valahol Orbán is, csak épp a fotósok nem tudják lekapni. Hátrahúzódhatott. Így is elég a miniszter és celebritás. Giró-Szász András Varga Mihállyal osztozkodik a páholyon, Hende Csaba Polt Péterrel. Sokadik emeleten evangélikus püspök üldögél magányosan. Falnak dől, mégse láthatatlan.

Schmitt kötelező kört fut. Van itt jó föld, erős hit, ergo minden a boldoguláshoz. És törvény, amely mint a jó pásztor, senkiről sem feledkezik meg. No meg alaptörvény, széles konzultáció eredménye, európai értékekkel teli, erős viharban tartást ad satöbbi. Hamar vége. Pedig vastagok a falak.

Csak az előtérből hallani ismét a kinti rigmusokat.

Pintér odakint a tömeget figyeli, rendőrfejesekkel beszélget. „Szarházi olajos” – hallja a túloldalról. Meg se rezdül.

A fogadást odabent gyorsan lezavarják, a vendégek a hátsó kapun surrannak ki. Fűtött bőrülések várják gazdáikat a mellékutcákban.

Gúnyos íze van a dalnak: „Hej, a magyar égen sok a felhő, de a magyar viharban is felnő.”

A szélsőjobbosok nem hagyják Ujhelyit nyilatkozni. Belefröcsögnek kamerába, arcba. Ütni nem mernek. Csak üvöltenek, aztán elvegyülnek. Néhány száz ellenzéki kitart. A tömegtüntetésnek már vége. Hazament a nép. Az itt maradtak pfujolnak, ha meglátnak egy celebritást. Tojás, söröspalack repül. Sípok szólnak, fütty, hangosbeszélőbe kiabál egy önjelölt rétor. Lankad már a figyelem.

– Bóv-li – skandálják még itt-ott. – Lesz még magyar köztársaság!

Tüntetés az Orbán-kormány ellen a köztársaságért: