Érzelem nélkül ütni
Hívták egy ideig Rebisznek, 2008 óta az egység neve újra Készenléti Rendőrség (KR). De – valljuk be – létezett ilyen szervezet hajdan Forradalmi Rendőrezredként is. Csöndesebb évtizedek után 2006. szeptember 18. (a köztévé ostroma) óta a közvélemény érdeklődésének középpontjába kerültek. Olyan megmozdulásuk nem lehet, hogy bírálat ne érné őket. Egyesek „túl keménynek”, brutálisnak, mások éppen hogy „puhának” tartják a tömegoszlatókat. Egy biztos: a politikát a KR csaknem 2000 főnyi csapata, tiszti állománya nagy ívben kerülné. De nem lehet. „Belerángatják” őket így is, úgy is. A Készenléti Rendőrség Kerepesi úti központjában BUJÁK ATTILA nézett végig egy tömegoszlató edzést.
Amíg nem volt szabad, nem tüntettem. A rendszerváltó „vonulások” hangulata más volt, mint manapság. Akkoriban még a rendőrrel is szóba lehetett elegyedni.
– Ugye nem épül vízlépcső? – kérdezte szomorkásan két rendfenntartó, mielőtt felugrottam a trolira.
– Meglátjuk – szóltam vissza, miközben a tömeg az első, „nagyon merész” jelszót skandálta, szinte suttogva: „Demokráciát, demokráciát!”
A kívánság valóra vált. Ki hitte volna, hogy az új renddel megérkeznek a Magyarok Nyilai (és nyilasai) is, Molotov-koktélokkal, trotilkész-letekkel, ünnepi savas-festékes tojászáporral. Hogy lángba borulhat a pesti utca. Kukák lobognak, parkoló kocsikat borítanak „fejtetőre”.
– Őszintén: sosem gondoltam volna – mondta egy interjú után Lendvai Ildikó képviselő asszony 2006-ban –, hogy életemben valaha is a rendőrségnek drukkolok majd. Hogy őket féltem.
Nem csoda. Épp előző este borult lángba az MTV székháza, kigyúrt kopaszok küzdöttek húsz magára hagyott vidéki kisrendőrrel. Majd megszülettek az első, politikailag erősen motivált „elemző jelentések” a rendőrségről, s az incidensek is brutálisabbak lettek. Jött a gumilövedék-pszichózis, a „reváns”, s kiderült, hogy a szervezetnek még rendes vízágyúja sem volt, csak két ipartörténeti relikvia. Az is bizarrnak tűnt, hogy a hibázó rendőrt a bírák gyorsított eljárásban sittre vágták, az Erzsébet híd nagy blokadőre viszont csak évek múltán kerül horogra. Legendák is születtek.
– Majd kiderül az igazság – mondta dühtől fuldokolva egy atlétás férfiú 2006 októberében, a hírhedt, tankattakos balhét követően a buszon, arra célozva, hogy egyes ellenzéki lapok szerint a kormány „tízezer ukrán” „vendégrendőrrel” tisztíttatta meg a pesti utcát – azért nem volt kitűzőjük. Persze, hiba is akad bőven.
– Ez új jelenség Magyarországon, néhány futballbotránytól eltekintve. Együtt kell élni vele. Nem véletlen, hogy akció után órákig elemzünk – mondja Nagy Miklós Imre alezredes, a Rendészeti Igazgatóság főosztályvezetője. – Hibákat keresünk. Tanulunk.
És közben gyakorolnak is. Középütt ovális, jókora futballpálya méretű betonplacc ontja a forróságot. Lankadtan fel-alá vonuló kis csapat (a tévéből is ismert feketében) épp „taktikai elemeket” sulykol. Nem lehet szívderítő vezényszavakra le s fel rohangálni. „Odaát” képzelt ellenfél. A szokott, kétórás erőfejlesztő edzés már lezajlott. Fontos is. A készenlétis tizenvalahány kilós szerelésben (százötven centis plexipajzs, sisak, mellény) néha órákig csak ácsorog forróságban-fagyban. És vár. Maga „az akció” – ha van – három perc alatt lepereghet. Bírni kell erőnléttel, de főleg idegekkel.
„Persze a rendőr is szeret ütni” – mondja közelmúltban megjelent önéletrajzi könyvében Tarjányi exkommandós. De kibírja, ha „csak” állni kell, és nem történik semmi. Aki agresszív, örök harci lázban ég, azt előbb-utóbb „kiszórja” a rendszer. Van, aki csak az ujjaival dobol, s villogó szemmel a botot markolássza. Ideges. Az ilyenre a többiek rászólnak: „Nyughass, öreg. Dekkolunk.”
A Szabadság téri ostromló „hősök” között sokak szerint számos efféle „nyughatatlan forradalmár” akadt (exlégiós, kirúgott rendőriskolás, leszerelt katona), aki a lelke mélyén legszívesebben zsaru lenne. De valamiért nem jött össze. Ők voltak a „profik”, akik mobilszámot cseréltek, éles szemmel figyelték a védelem gyönge pontjait, feltűnt nekik, hogy a vaskorlátokat leteszik, majd érthetetlenül vissza is rámolják a teherautóra. És hogy közelebb lehet menni. A védők bizonytalanok. Kiszúrták, hogy a Szabadság teret legföljebb húszan védik, nem is a képzettebbek, mivel – Gergényi főkapitány mondta – „nincs minden feladatra létszám”. Ők voltak, akik bratyizni próbáltak a rendőrséggel. „Magyar rendőr velünk van.”
Ők szereztek platós, „parancsnoki teherautót”, megafont. Körükben alakult az ideológiai mag, amely már petíciót akart beolvasni a „forradalmi hagyományok” szellemében. De erről sokat írtak.
Közben az első sor a betontéren fél térdre ereszkedik, mögéje fejlődnek fel a többiek. Vezényszavak röpködnek: – Állj! Vissza! Állj! Előre!
S megindulnak. Körben irodaházak visszhangozzák a kiáltásokat. – Azóta történt egy s más – állítja Nagy Miklós Imre alezredes és Less Ferenc százados, a KR rendészeti igazgatóságának osztályvezető helyettese.
Mert ahogy a focistának maga a meccs a legjobb edzés, a KR módszerei is „akció közben” finomodtak. S akadt néhány. Rendszeresek a pszichológiai vizsgálatok is. A kemény határozottság fontos, félelmet kelteni azonban nem szabad. Komplikált feladat.
– Első sor, megállni! – halljuk az ernyedt vezényszavakat egyre messzebb.
Hárman mennek elöl, hogy a randalírozó „törzs” előtt szambázó, rugdosódó „feltűnő egyéniségeket”, deviánsokat „lehalásszák”. Mögöttük egyes sorba fejlődik a sisakosok sora, néhányan hátul állnak, kezükben valamiféle szerkezet, ha jól sejtem, könnygázszóró eszköz. A jelenetet láttuk már „élő egyenesben”, a tévében. Ez a kereskedelmi csatornák legnézettebb éjszakai adása, megelőzi a pornót. Szerda van, gyakorlatozós nap. Ebéd, majd délután is folyik tovább a „taktikai edzés”. Van kitől tanulni.
Az alezredes és a stáb 2006 óta néhány nyugati tömegoszlató szervezet módszereit tanulmányozta. Az írekét, talán nem véletlenül – bár ne adja ég, hogy hasonló legyen a helyzet, mint Belfastban. A franciákét – Párizsban milliós tömegtüntetéseken edződött profi rendőrség működik.
S persze a németekét, mert „nekik nagy a tapasztalatuk”. Ha Berlin nyugati részét nézzük, ahol anarchisták és neonácik évente többször megütköznek, s elég durván – jó a választás. A savas tojászápor, friss paradicsommal, acélgolyóval kombinálva berlini specialitás. A pesti kukagyújtogatás, telefonfülke-rugdosás ehhez képest játék.
Boross exminiszterelnök mérgelődött a 2006. október 23-i „nagy balhé” után: „Mi az, hogy »én csak arra jártam«? Franciaországban, ha az ismerős jelszavak elhangoznak, mindenki szalad, mint a nyúl. Nincsenek mentő érvek, hogy »én csak ott sétálgattam a gyerekkel«.”
Politikusok merészebben nyilatkoznak. A két rendőr csak a törvényszöveget ismételgeti illedelmesen. Bettina, a KR sajtósa felügyel bennünket, ha a politikához közelítünk. Például oda, mit szúrtak el az elöljárók szeptember 18. véres éjszakáján. Nagy alezredes úr akkor a székházban is megfordult. Tudna mit mesélni.
– Erről nem kívánunk nyilatkozni – mondja a figyelmes sajtós hölgy többes szám első személyben.
Nem, a belügyminiszter nem szól bele a szakmába, csak érdeklődhet. Erről mondta egyszer egy volt belügyér: értekezleten „parancsszerű mondatokat” kell mondani.
Az alezredes jogosnak tartja a sajtóérdeklődést: – Tiszteletben tartom a közvélemény kritikáját.
Mindez semmi, ha a TASZ vagy a Morvay-bizottság fellépését nézzük. A rendőrnek jó megmozdulása nem lehet. A gumilövedék és a bot embertelen és brutális.
A kockakő, a benzinespalack, a Teve utcai géppisztolysorozat a szabad véleménynyilvánítás demokratikus eszköze.
A riporter mániákusan azt firtatja: lehet-e „érzelemmentesen ütni”, valakit földre vinni, bilincsbe verni? Hogy lehet faarccal elviselni, ha leköpnek, „szemét ávós patkánynak” neveznek?
Simon Tamás zászlós, kiképző őszinte: – A rendőrnek is vannak érzelmei, s benne is lehet „kalandvágy”. De tűrni kell.
Erre különös súllyal oktatják is őket. A profi tömegoszlatás nem verekedés, nem bunyó vagy harc. Munka.
A tiszt urak cáfolják, amit néhány szakértő állít: hogy a tapasztalt hangadókat, szervezőket, balhégyárosokat jó előre ajánlatos „kiemelni”. Szeptember 18-án épp a háttérmunka hiánya miatt halmozódhatott „forradalmi” gyúanyag a téren. A „vegyülés”, megfigyelés a BRFK és más nyomozati szervek dolga.
A készenlétiek rohamoznak. Mellesleg a szakma nem épp könnyű, mivel – mint Less százados mondja – „echte pesti” nincs is az állományban. A fiúk főleg Kelet-Magyarországról, legtöbbjük Miskolc környékéről jár be a Kerepesi útra, s akadnak dél-alföldiek is. Többségük családos, vagy barátnővel él, de mivel Borsodban alig akad munka, s rosszak a fizetések, vállalják a napi négyórás utazgatást is. Simon zászlós havi százharmincötezret keres, minden forint be van osztva, de egy borsodi kisközségben ez már „királyi ellátmánynak” számít.
Less Ferenc és Nagy Miklós Imre szerint változó, ki meddig bírja a szakmát. Egy balett-táncos harmincöt után nem táncos. De egy egészséges, izmos férfi negyvenöt évesen még lehet készenléti rendőr. Ép fogazat kell, jó izomzat, ám a szemüveg kizáró ok.
Közben a csapat felsorakozik, csapzottan az ebédlőbe vonul. Fáradtak, szótlanok. Ez nem beszédes szakma. Simon Tamás szerint a „kiemelt napok” előtt (nemzeti ünnepek, várható tüntetések) előzetes felkészítést is kapnak.
Jövőre választások jönnek, ősszel sztrájk, tömegtüntetés lehet. Hiába, a politikától – bárhogy szeretnék – nem lehet szabadulni.