Engem aztán nem fognak befogni – Így néz ki a budapesti hajléktalanvegzatúra
Elkezdődött. Bár a Mérce elmérte a tervezett rendőri razzia idejét és erejét, a jelek azért érzékelhetők a városban.
– Nem bántottak, de ma már baszogattak
– foglalja össze belügyi tapasztalatait Szpéró (Béla), a borostás csőlakó a Moszkva (Széll Kálmán) téri melegedőben. A kis jótékonysági szuterén saroktól sarokig maga az unalom. Szpéró nagy irodalomfaló. Mindenolvasó Tandoritól Szilvási Lajosig. Kicsit méla, van könyv, amit zsinórban háromszor is átböngész, mire feltűnik, hogy ezt már olvasta. A főnöknek, Annamáriának jelentős gyűjteménye van selejtkönyvekből. Szpéró az előbb még aludt, az esti löket kissé megviselte. Az órára néz, indulnia kell, ebéddel várja a Krisna, délután sörösdobozgyűjtés, anyagleadás Óbudán. Félóra játék a plázában (tippmix), majd reggel nagymosás.
Október van, ahhoz még túl meleg, hogy a nappali melegedők dugig megteljenek. A kis asztalnál nagy a csönd. A műanyag csészéhez teáskanál nem jár (azokat nyilván elcsórnák), páran a mobiljukat böngészik. A mai reggelt külön feldobja az L. pékség nagylelkű adománya. A cég mindig segítőkész, így a szokásos zsíros kenyér mellé ezúttal sütemény is jár. Kérdéseinktől Szpéró elzárkózik, egy könyvbe temetkezik, a többiek tudomást sem vesznek „a sajtóról”. Meg is lepődünk, amikor megszólal egy némán maga elé meredő vendég.
– A véleményemet akarja hallani?
Elhallgat. Odakinn felrikolt egy mentőkocsi szirénája.
– Szóval az első kérdésem: hol vannak a beígért, meg nem épült éjjeli szállók? Olvasok ám újságot. Aztán váratlanul fordít egyet a beszélgetés menetén. – Hol vannak Magyarországon a bérek? A rendes munkabérek. Ehhez meg számolni tudok. És jártam Németországban is. Sehol nem alkalmaztak, amikor kiderült, hogy nincs bejelentett lakásom.
Kezdésnek erős egy kicsit, némileg meg is lep vele. A politika itt nem téma, pláne lázadó felhangokkal. Beszélgetőtársunk mellékletként életelveket csatol.
– Leszázalékoltak. Rendben. Nyugdíjam nem nagyon lesz. Rendben. Ami volt, azt is el akarták venni, mondván, miért dolgozom. Harmincöt voltam, amikor az utcát választottam. Az én döntésem volt. Rendben. Nem akartam anyukám nyakán élősködni. Most negyvenöt vagyok. Harc az élet. Van, aki elhagyja magát, én tíz éve kitartok. Hajkurászhatnak, bezárhatnak, de a holmimat akkor sem adom. Azt nem veheti el senki. Ezt garantálom.
A cucc – azaz a csomagelkobzás – volt az a téma, ami a melegedő népét felcukkolta. A törvény végrehajtási utasítása. Egy ideig tárolhatják is, de akkor ki kell fizetni a megőrzés költségeit. És ha úgy adódik (például fertőzésveszélyes), megsemmisíthetik. Hogy mi?
– Nyilván elégetik – mondta egy internetes lapnak némi tipródás után a hivatal illetékese.
– A holmi a legkisebb probléma – állítja Romhányi Tamás, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs vezetője. – Miféle holmik vannak ott? Akit végképp legyengült állapotban, az utcáról visznek kezelésre, amikor zuhany alá állítják, a ruháját, cipőjét nem adják vissza. Ők sem kérik, hiszen használhatatlanok.
Iványi Gábor (Oltalom) viszont háborog.
– Elégetik? Olyan ez, mintha eltörölnének. Megsemmisítenének. Kiradíroznák a világból az arcod is. Te nem létezel. Nem vagyunk felelősek érted. Hát nem látod? Elégetjük a műanyag szatyrodat is.
Névtelen ismerősünk a konklúziót is levonja.
– Egy: nyilván rontjuk az utcaképet. Rendben. Kettő: nem néznek ránk jó szemmel. Rendben. Lakossági oldalról biztos igazuk van.
– Kérlek, ne mondd azt örökké, hogy rendben – fortyan fel padszomszédja, László. – Ennek ez a mániája. Tudod, mit? Egyáltalán semmi sincs rendben.
Elhallgatunk. Mindenki ideges. Razzia előtti feszültség.
– Kérdés, érdemes-e a rendőrség erőforrásait piszlicsáré ügyekre pazarolni – jegyzi meg félénken Annamária, a melegedő háziasszonya. De a diadal, a hajléktalanok legyőzése biztosra vehető. A NER a könnyű győzelmeket keresi.
Marci, a fotós mondja, nincs nagy felhajtás a belvárosban. A Blahánál vezettek ki a rendőrök egy romát. Ketten mentek egy ellen. A pasas kiabált, mégis simán ment minden. A hajléktalan roma férfit a nép is elítélően nézte.
A Blahán éjszakánként nagyjából harmincan húzzák meg magukat. Kemény helynek számít Kőbánya-Kispest, és persze a Puskás Stadion metrómegálló, a szomszédban a Hős utcával.
A Kökin (Kőbánya-Kispest) este volt egy kis matematika is. Drog miatt kapott össze két csapat. Oda kiszállt a rendőrség is, lényegében takarítottak. Pezsgett az élet. Nyolc körül tele volt a csenevész kispesti erdő. Bár azt is mondják, a lombkunyhókat is lebontják. Az az akció kifizetődő, nincs nagyon szem előtt. De rohamról, igazi razziáról mégsem beszélhetünk.
A máltások mániája, hogy hajléktalanügyben a balhét egy „aszociális kisebbség” csinálja. Nagyjából nyolcezerre tehető Budapesten a hajléktalanok száma, ebből ötszázan lehetnek azok, akik a korlátozást, a szabályokat nem hajlandók elfogadni, nem fognak bemenni a szállóra, és megszállva tartanak tíz-tizenkét aluljárót. Ők verekednek, vizelik le a lépcsőt, hagyják hátra a használt tűket, a pisis takarót, a bűzölgő matracot. A máltások szerint „mivel eredmények mindig vannak”, meg lehet csinálni, hogy egy időre eltüntessék őket, de néhány héten belül visszaáll majd a régi állapot.
Nem kizárt, hogy éppen ez a cél. A látványcselekvés. A mímelés.
A rendteremtő üzenet. Amit a szeretetszolgálat tehetett: biztosított egy krízisszállót, egy volt kollégiumot a XI. kerületben, negyven férőhellyel. Azokat fogják itt elhelyezni, akiket éjjeli szállásra nem lehet beterelni, mert egyrészt ismerik őket, mint a rossz pénzt, másrészt ők is képtelenek elviselni a kötöttséget. Nincs taj-kártyájuk, orvosi leletük.
– Engem aztán nem fognak befogni. Illetve befogadni – korrigál gunyorosan László a melegedő előtt. – Nincs tüdőszűrőm. TBC fennforgása várható.
A dolog nem újdonság. 2012-ben a NER-kormány hajléktalanügyben már futott egy kört. Azóta visszaállt a régi állapot. A hajléktalankeringő különben Tarlós István politikai védjegye. Józsefvárosban Kocsis Mátéé, Tarlós „legkiválóbb magyar tanítványáé”. A főpolgármester több kampányában értekezett arról, hogy a hajléktalanok népét „központi depóba” gyűjti, miközben Budapestet „élhető várossá” teszi. Tarlóst a Fidesz most is főpolgármesternek jelöli, és ő el is indította a kampányát.
A Dankó utca népe korántsem normaszegő. Velük tényleg kevés a baj. Győrffy Ákos gondozó szerint „némelyikük húsz éve jár ide”, már családtagnak számít, előreköszön a személyzetnek. Ha valakik, ők bizonyítottak. Elfogadták a NER által kijelölt társadalmi státuszukat. A komplexum (Iványi Gábor műve) önmagában is imponáló. A Dankó (Oltalom) napi huszonnégy órában menedék, népkonyha, nappali melegedő, jogsegélyszolgálat, konyha, mosoda. Tőle néhány háznyira található a „fűtött utca”, a gyengélkedő, mindehhez egy kis kórház is csatlakozik. Iványi, mintha csak Orbánékat provokálná, menekültszállót is fenntart. Igaz, neki és egyházának már nincs mit veszítenie. Erről viszonylag gyorsan meggyőződünk. Egy idősecske afrikai férfi lép a vezető gondozóhoz. „Kerek kajacskat toled” – rebegi félénken. Átvesz egy műanyag dobozt.
– A hajléktalanügy bonyolult rendszer. Nem hiszem, hogy rendőri eszközökkel meg lehet oldani – mondja Győrffy szárazan. – De várjuk az eredményt. Kíváncsiak vagyunk.
Csöndes tömeget ritkán lát az ember. A fűtött utcában harmincan darvadoznak az ágyakon. Mindenki elgyötört. A tétlenség monoton malom. A hátsó részen gyengélkedő, rendszerszerű az orvosi ellátás. A kórházba kerülhet tovább az „ügyfél”. Sokuknak ez már a végső állomás. Nem csak az átlagéletkor magas, az egészségügyi helyzet sem rózsás. Maga a szálló kopár férfiklub, üres, rideg és szerelemtelen. A fűtött udvar közönségének huszonöt-harminc százaléka nő. Az mégiscsak más. Három körül jár, két óra múlva meg lehet ágyazni a barna fóliával borított szivacsmatracokon. A négy teremben harminc vendég fér el. Aki betér, lepapíroz, megőrzésre adja a cuccait, és csöndesen helyet foglal a falak menti padokon. A melegedőben tízen bámulnak egy hatalmas lapostévét. A képernyő zajos, a gyülekezet néma. A focikörben pislákol egy kis élet.
– Emlékszel a kis Sallaira? A Sanyira, nem a Rolira. A kis ember olyan ollózós gólt lőtt az Újpestnek, hogy a Tóth Jóska padlót fogott tőle.
Ez sem mai történet. A „kis Sallai” már a hatvanhoz közelít, az irapuatói generáció tagja.
A két szállás alaptónusa a szürke. Szürke a fémszekrény, amibe a holmidat zárják, szürkére mázolt a korlát, szürke a hálónak használt pince, a harminc-negyven ágy. Az emeleti fekvő plafonja szürke fémgerendázat, leginkább vágóhídra emlékeztet. Ahogy az is volt. Csupán a henteskampók hiányoznak.
Hogy mi van a hajléktalan motyójában, azt a helyi gondozók foglalják össze. Tiszta ruha, mosatlan gatya, taj-kártya, iratok, jegygyűrű, családi fotók, a házastárs halotti bizonyítványa. Pénztárca, mobil, chips, élelem, gyógyszer, takaró. És hajléktalanigazolvány, amely létével cáfolja az Alaptörvényt, amely kimondja: hajléktalanok márpedig nincsenek. A NER a létező világok legjobbika.
Kiszelly Zoltán politológus, aki tanácsaival Kovács Zoltán kormányszóvivő munkáját támogatja, tud érvelni az új szabályok mellett.
– 2012-ben ezt a projektet egyszer már lefuttattuk. De ismétlés a tudás anyja. Társadalomirányítási ügyről van szó. Nem megoldás, de fontos üzenet. Próbáljanak a hajléktalanok a meglévő erőforrásaikkal élni. Aki tud, menjen el dolgozni. Aki nem, tegye hasznossá magát a szállón. Az nem megoldás, hogy aluljárókba járjon törvénytelenül földre pisilni. Mindenki rendezze a kis életét a meglévő intézményrendszerhez igazodva. Ez egyúttal üzenet arra is, hogy a kormány tereli a népet, folyamatosan, jó irányba. A kezedet nem engedi el.
– Az én motyómat akkor sem fogják elégetni – ismételgeti névtelen emberünk a Moszkva téren. Műanyag szatyrát magához öleli. Az a szatyor a szabadság záloga. Társa, László, az örök lázadó a csöveskérdést a politikai filozófia szintjére emeli.
– Egy szabad, demokratikus országban – mondja büszkén – mi jogon szabja meg az állam, hogy az ember hol aludhat?
Bírálata többszintű.
– A szerencsétlen hajléktalanügy panamákkal átszőtt humbug. Szó sincs arról, hogy mindenütt van közétkeztetés. Meleg vízhez a fürdőben az jut, aki reggel hat előtt érkezik. Közel sem igaz, hogy a 11 200 férőhely lefedi a létszámot. Magyarországon harmincezer hajléktalan él. Igaz, az éjjeli szállóba így sem hajlandó mindenki bevonulni. Mert a szabadság bennünk él.
Végül politikai hitvallást tesz.
– Nagyon tiszteltem mindig a Fideszt – mondja, és óvatosan körbesandít. – Őszintén be is vallom önnek, mindig rájuk szavaztam. Valaki nagyon megvezette őket.
Némán állunk a Krisztina körúton. A fasor felől dől a forgalom. Az ég kárpitja nem hasad meg.
