Emese az oltáron

Erős az apró fahíd, elbírja a kocsit is. Kacska út szalad tőle a Lósi-völgyön át. Elfut a faluvezető tanyája mellett, ahol a házban éppen munkások kövezik a padlót, és Szamba, a féléves erdélyi puli vigyázza őket. Aztán felér a parányi dombra, Bethlen Farkas polgármester új templomához.

Toronyiránt

Messze van innen a falu, de a lovak legelőjétől jól látszik Verőce katolikus templomának tornya, amely éppen szemközt áll az itteni imahellyel. Akár közös egyházhoz is tartozhatna a két épület, csakhogy az újnak nem Jézus Krisztus az oltárképe, hanem a turulos Emese. És az ő álma.

A Kárpát-hazának elnevezett templomnál két asszony sürgölődik: gazolnak, ültetnek. Találtak hozzá a tűzrakó meg a műanyag székek mögött két földlabdás fát. Hetente egyszer jönnek segíteni.

– Nem hiszem, hogy pogány lenne a templom, hiszen a mennyezeten van egy Szűz Mária-dombormű is – mondja Anna a limlomokkal, szerszámokkal, drótokkal, festékekkel terhes lakókocsi előtt.

Önkéntesek építették a templomot, ők felejthették itt a nagy munka rekvizitumait, no meg az áldomásos- és üdítős poharakat.
– Munka után leülünk a templomban, és imádkozunk egyet – mosolyog az asszony.

Pedig nem szentelték fel a búbos kemencére hajazó pompás kis épületet. Hiába van tornya, harangja, míves fa padsora, hiába adott mindene az egyházi lajstromba vételhez, a keresztény verdikt szerint pogány az imahely.

Eddig a jobbos tüntetések „magyar piacain” jól megfért egymással a Jézus Krisztust ábrázoló rajz és a kiválasztott sumer–magyar népről szóló kitűző. Az Árpád vezérről szóló könyv és a Biblia. Divattá, jobbos politikai hitvallássá vált az újpogány és a keresztény hit kevercséje. De úgy tűnik, az egyházak mára finnyásak lettek.

Anna egy pályázatíró cégnél irodavezető. Közkonyhás barátnőjével, Magdival Szendehelyről jár ide.

– Magyarok vagyunk, feltöltődni járunk ide. Kisugárzása van a helynek. Az ősi hit a gyökerünk. Innen indultunk – magyarázza Magdi.

Aztán szemérmesen lehajtja a fejét, és elárulja, hogy beszélget az angyalokkal. Üzeneteket küldenek neki. Például előre tudta azt is, hogy ma jövünk. Az égi szárnyasok bármilyen kérdésre megadják a választ.
Anna bólogat.

Magyar Sziget

Szamba, a kis puli ugrik a lábunknak: jelzi, hogy megérkezett a polgármester. Bethlen Farkas eldobja a cigit, mosolyog, rögtön tegeződik. Magas, ősz hajú, egyenes ember. Grófi a família, 1060 óta jegyzik a családfát. Rokon Bethlen István kormányfő is, sőt a polgármester nagyapja Erdély utolsó kormányzója volt.

Bethlen Farkas az esztergomi ferencesekhez járt. Műegyetemre szeretett volna menni, de nem vették fel. Technikumban végzett, és vállalkozó lett. Volt autószervize és -kereskedése, textilgyára, Dunakanyar Rádiója, és van három gyermeke. Tizenhat éve polgármester, nemrég függetlenként elindult az országgyűlési képviselő-választáson. Nem jutott be a parlamentbe.

A falu közelében rendezik meg évről évre a szélsőjobbos ifjúság rendezvényét, a Magyar Szigetet. A polgármester most azon bosszankodik, hogy az egyik lap kapcsolatba hozta a találkozót az új templommal.

– Csak összehoztam a szervezőket a közeli tábor tulajdonosával. Helyet kerestek, én meg segítettem nekik. Ennyi.

Nyughatatlan, két mondat után seprűt ragad, és takarítani kezd. Csilla, a templomot építtető Julianus Barát Alapítvány mindenese közben minket fényképez.
– A honlapunkhoz kell – mentegetőzik mosolyogva.

(Reméljük, jól mutatunk majd rajta.)

Micsoda erkölcsök!

Lenn, a völgyben született meg a templom ötlete. Bethlen Farkas egyszer éppen a tanyáján dolgozott, és elmélkedett a haza népének rossz erkölcsein, a zavaros, érdekközpontú világon és azon, hogy hitében elfáradt ez a nemzet. Felnézett az akkor még kócos dombra, és kipattant a fejéből az ötlet: oda egy templomot kell építeni, hogy a bajt orvosoljuk, a magyarságtudatot erősítsük. Bethlen Farkas konok ember: amit kitalál, véghez is viszi. A traktorossztrájk idején segített a felvonulóknak, az őszödi beszéd miatt gulyáságyúval vonult a Kossuth térre.
– Negyvenezer zsíros kenyeret készítettünk naponta – dicsekszik.

Állítja, sosem hőzöngött:
– Én építeni szeretek, nem rombolni.

„Szélsőjobbos” – mondják rá ellenfelei.
„Magyar” – vágja rá ő.

Polgármestersége alatt Verőce szinte szoborparkká vált. „Itt állt Nagy Lajos király nyaralója” – hirdeti egy kőkönyv az egyik téren. Van itt Géza fejedelemnek, Keresztelő Szent Jánosnak, Rózsa Sándornak, nyilazó ősmagyar vitéznek szobra, van Wass Albert-emlékpark és kopjafa is doszt.

A híradások szerint kezdetben felbolydult a falu: „Minek minden évben egy új szobor? Inkább út kellene, meg járda!”
De lett az is.

Út, járda

„Mire jó ez a költséges magyarkodás?” – mérgelődtek újságcikkekben a kétkedők. „Magánpénzből futotta rá” – jött a válasz.

Bethlen Farkasnak volt az adománygyűjtésben tapasztalata: a Julianus barát nevére keresztelt alapítványa erdélyi iskolákat, óvodákat csinosított, épített újjá.
– Százezer forintot gyűjtöttem össze neki. Aztán megmutatták nekem, milyen szép lett az erdélyi iskola – meséli a faluban Eszti néni.

Szerinte sokat tett Verőcéért a polgármester: építtetett utat, járdát, de mára mintha lelassult volna a lelkesedése, sok lehet a dolga a lovardáival.

Ellentmondunk:
– Hiszen építtetett egy templomot.
Eszti néni legyint:
– Nem templom az! Se szenteltvíz, se oltárkép, se képek a falon.

Árpádsávos fiú érkezik motorral. Szabadkozik, hogy csak most jött először.
A polgármester legyint:
– De legalább itt vagy!

Aztán hozzám fordul, az új templom fontosságáról magyaráz:
– A pogány szó István korában vidékit vagy pusztából jövőt jelentett. Helyére kell tenni a színtiszta magyar hitet! Nem szabad megtagadni a gyökereinket! Emese álmában, szűzen fogant, és megszülte Álmos vezérünket. Ugye, milyen nagy a hasonlóság Jézus történetével! Miért helyes az egyik, és miért nem a másik? A világháború előtt a magyarság mindig ápolta saját hitét. A média és a politika hibája, hogy ez ma nincs így.
Már Trianonról, Károlyi bűneiről beszél, amikor egy férfi lép a templomba. Szó nélkül leül az első padba, és imádkozik.
– Látod, járnak ide – mosolyog a polgármester.

Tavasztól őszig

Megvárjuk a templom előtt az imádkozót. Molnár Pál Dunakeszin él. Azt mondja, ha erre jár, benéz egy imára.

– Minek ide templom, hiszen a faluban szinte minden egyháznak van? – kérdezem.
Nem hökken meg, úgy nyilatkozik, akár egy politikus:
– A magyarság identitásának erősítése végett. Hiszen azt az elmúlt húsz évben mindig elhallgatták. Ez ökumenikus templom. Ide bárki jöhet imádkozni.

A polgármester közben csákányozni kezdi a templom mögötti teret.
– Ezekből a téglákból szegélyt építünk, és zúzott kővel szórjuk fel az utat – magyarázza lihegve.
– Egy órát tudok segíteni – veti oda Molnár Pál.
– Akkor leszaladok még egy csákányért – dörzsöli a kezét Bethlen Farkas.

Aztán kocsiba pattan, búcsúzik:
– Azt is tervezem, hogy felveszem az egyházakkal a kapcsolatot: tavasztól őszig hetente egyszer a Kárpát-medence lelkészei tartsanak itt istentiszteletet. Talán megbékélnek!
Szamba, a puli kergeti utána a port.

Molnár Pál akár egy stafétabotot, úgy ragadja meg a csákányt:
– A vatikáni zsinat is kijelentette, hogy az újpogány kifejezést nem szabad használni. Az iskolákban nem tanítják a valódi magyar őstörténetet. Még mindig kitartanak a finnugor rokonság elmélete mellett, pedig tudjuk, hogy az a Habsburgok utasítására lett kötelező Magyarországon!

A mondatokban összekeveredik minden, ami volt, és ami lehetett volna. Aztán a férfi elhallgat, csákányozni kezd: elvégre az ígéret az mégiscsak ígéret.

Legalább ez legyen egyértelmű ebben a zavaros világban.