Ellenünnep –1972
Megérte a huszonhárom év várakozás: 1995-ben Göncz Árpádtól vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét a demokratikus átalakulásért végzett tevékenységéért. Szalay Miklós huszonhárom esztendős, ötödéves ELTE-s fizikushallgatót egy év nyolc hónap fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélte a bíróság a Népköztársaság nevében 1972 derekán, mert március 15-én felmászott a Batthyány-örökmécses talapzatára, és az egybegyűltek előtt elmondott három-négy mondatot. Aztán lerángatták a rendőrök. A két dátum között mosógépszerelőként kereste meg a kenyérrevalót. Két gyermeke, négy unokája van. Boldog ember. Évekig behívatták március idusán reggel hatra a rendőrségre, egynapi hideg élelemmel. KURCZ BÉLA kereste meg negyven év után.
- Vannak „bebetonozott” emlékei arról a március 15-éről, amikor „fejjel ment a falnak”, holott professzorához indult (volna) diplomamunkájával? Szokott arról a negyven évvel ezelőtti napról még álmodni?
– Álmodni nem, de különös módon az emlék egyáltalán nem halványul az idővel. Ma is fel tudok idézni minden részletet. Elsőrendű vádlottként a társaimat a tárgyaláson láttam életemben először. Az volt bennünk a közös, hogy ugyanazon a napon követtünk el „izgatást”. A vádirat alapján azonnal barátommá fogadtam valamennyit, és ezt a tárgyaláson az első megszólalásomkor el is mondtam nekik.
- Egy helyen töltötték a büntetésüket is. Tartják a kapcsolatot?
– Igen, azóta is barátok vagyunk. Ketten is vártak apámmal együtt kiszabadulásomkor hajnalban, a gyűjtőfogház kapuja előtt.
- Valóban „fejedelmiek” voltak a körülmények egy politikai elítélt számára az ’56-osoktól már kiürült gyűjtőben?
– 1972-ben, a kádári propaganda híreivel ellentétben, még sok ’56-os elítélt volt bent. Az ő elbeszéléseikből tudtam meg, micsoda „fejedelmiek” a körülmények ahhoz képest, amilyenek ’56-ot követően voltak. Minket már a köztörvényesektől elszeparálva tartottak, és nem is vertek.
- Szabadulása után professzora nem volt hajlandó kezet fogni önnel. A rektor közölte, a politikai elítéltek dolga nem az ő hatásköre. Az oktatási miniszter, Polinszky Károly az ország összes egyeteméről kitiltotta. Büntetett előéletűként végül is szakmunkás lett. Előbb porszívó-, majd mosógépszerelő a Gelkánál. Ahogy akkor hívták ezt az új szakmát: elektrolakatos. 1986 óta kisiparos. Csak tíz év múlva kapott engedélyt, hogy végre diplomázhasson. Jeles eredménnyel lett fizikus. Tudta-e valaha valamire használni?
– Nem a diplomát, inkább az egyetemen szerezett szellemiséget, tudást és gondolkodásmódot. Az évfolyamtársaimmal azóta is barátok vagyunk.
- Amikor 1984-ben a szovjet polgárjogi harcos, Nobel-békedíjas atomfizikus feleségét nem engedték ki külföldre szívműtétre, az egyetlen magyar fizikusként – ahogy a SZER is hírül adta – felajánlotta magát és feleségét túszként Brezsnyevnek, míg Szaharovék haza nem térnek. Lett ennek következménye?
– A felajánlkozás ötlete nem az enyém volt, hanem néhány nyugat-európai nagy fizikusé. Fontosnak tartottam, hogy magyar is legyen a jelentkezők között, és mivel nem akadt más, így feleségemmel írtunk egy levelet. Sajnos nem lett eredménye, Szaharovékat nem engedték ki. A Szovjetunió szétesése után a tudós lánya megköszönte, amit a szüleiért tettünk.
- Hogy nem lett magából díszpinty valamelyik rendszerváltó párt élcsapatában?
– Nem születtem politikusnak. Nem szívesen vitatkoztam volna magyar emberekkel azon, ki szereti jobban a hazát. 1848 és 1956 főleg külpolitikai kérdés volt, de számomra 1972 is.
- Miként vélekedik mai állapotainkról? Ez az a világ, amiért érdemes volt negyven éve lecsukatnia magát?
– Egyáltalán nem látom sötéten a helyzetet. Hálás vagyok a teremtőnek a lehetőségeimért és a sorsomért. Tudtam úgy élni és cselekedni, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom. Ahogy nagyanyám mondta: „Mert egyszer megállunk az Úristen előtt, és felelünk azért, amit tettünk, de azért is, amit nem!”
