Elítéljük, ha addig él is – Az ötvenes évek szabotázsperei

Az úgynevezett szabotázsperek a Rákosi-korszak kevéssé kutatott történetéhez tartoznak, pedig ezek egyik terepe a szénbányászat volt, amely elsődleges fontosságúnak számított az iparfejlesztésben. A „hős tatabányászok” szocialista imázsa mögött azonban kevés bér, sok bányaszerencsétlenség és még több eljárás volt azok ellen a vezetők ellen, akiket a rossz politika helyett tettek meg bűnbaknak. Aknamunka a címe Cserényi-Zsitnyányi Ildikó történész erről szóló könyvének. A szerzőt kérdeztük.

2019. március 27., 06:20

Szerző:

– Utólagos naivitással azt lehetne mondani, hogy annak a rezsimnek, amely perekkel, elbocsátásokkal épp egy olyan időszakban számolja fel a szakembergárdát, amikor óriási, alig teljesíthető ipari fejlesztésekbe kezd, elment a józan esze. De ez nyilván tévedés.

– Az ipari, főleg a bányaipari értelmiség ellen lefolytatott perek kilógnak a sorból. Azzal a politikai vezetés is tisztában volt, hogy ezek nélkül a szakemberek nélkül az a tervgazdasági cél, amelyet a szénbányászatban is kijelöltek, megvalósíthatatlan. Azonban éppen az erőltetett fejlesztések és az ezekkel járó kudarcok, bányaszerencsétlenségek miatt időről időre bűnbakokat kellett felmutatni. Az 1950-ben bevezetett ötéves tervről 1951 közepére kiderült, hogy nem teljesíthető, nem véletlen, hogy egyre nagyobb számban vették elő az irányító posztokat betöltő embereket, persze elsősorban azokat, akik már 1945 előtt is fontos szerepet játszottak a hazai szénbányászatban. Ezzel együtt halálos ítéletekről nem tudunk. A börtönben vagy még a vizsgálati fogság alatt is igénybe vették a szaktudásukat.

Fotó: Merész Márton

– A könyvéből az azért kiderül, hogy Rákosi nem idegenkedett volna néhány halálos ítélettől, hiszen a szovjet vezetésű Magyar–Szovjet Hajózási Rt. tulajdonában levő pécsi bányáknál akasztásra ítéltek vezetőket, és ezt csak Vorosilovnak, a szovjet megszálló erők parancsnokának a közbenjárására változtatták meg. Rosszul nézett volna ki, ha szovjet cégér alatt dolgozó magyarokat végeznek ki Magyarországon.

– Ez így volt, de azt gondolom, ez esetben túlkapásról beszélhetünk. Mindenképpen meg kell említenünk a vizsgálatot vezető Komlós János államvédelmi százados, a későbbi újságíró és kabarékonferanszié nevét, aki akkor a Baranya megyei ÁVH vezetője volt. Farkas Vladimir államvédelmi alezredes a Nincs mentség című memoárjában elmondja, hogy Komlós egy szovjet típusú pert akart Pécsen, az a Donyec szénmedencében 1928-ban megrendezett első nagy szovjet koncepciós pert másolta volna. Mindez 1950-ben történt, egy bányarobbanás után. De nemcsak a szovjet közbeavatkozás gátolta ezt meg, hanem az is, hogy Komlós elkövetett néhány hibát.

– Elfelejtette megkínoztatni a mérnököket?

– Nem, az megvolt. A pert a nyilvánosság teljes kizárásával, zárt tárgyaláson akarták lefolytatni, de a hírek kiszivárogtak, és a tárgyalás napján a bíróság előtt megjelentek az elítélendő mérnökök hozzátartozói. Vagyis botrány lett.

– Ez elég volt ahhoz, hogy a hatóság visszavonuljon?

– Az ÁVH-nak ebben és más szabotázsperekben is azzal kellett volna megküzdenie, hogy elegendő szakmai bizonyítékot gyűjtsön a vádlottak ellen. Erre itt is képtelennek mutatkozott.

– Komlós törekvése a nagy szovjet minta utánzására nem lehetett teljesen törvénytelen, hiszen, ahogy ön ezt a könyvében írja, már egy 1947-es kormányrendelet lehetővé tette a halálbüntetést a hároméves terv büntetőjogi védelmében.

– Ez így van, de ennek ellenére bányavezetőket szerencsére nem ítéltek halálra, már csak azért sem, mert a szénbányászat a hároméves tervet hivatalosan két és fél év alatt teljesítette, vagyis az eredmény szempontjából sikeres volt.

– Viszont a rendelet pontosan jelzi, hogyan lesz a jog a diktatúra szolgálója, hogyan lesz a törvényes védelemből tökéletes kiszolgáltatottság, még akkor is, ha nem szándékos szabotázsról, hanem gondatlanságról van szó.

– Mindehhez szükség volt arra, hogy a kommunista párt már 1945-től megteremtse azokat az intézményi feltételeket, amelyek biztosították a szovjet mintájú jogértelmezést még a totális hatalomátvétel előtt. Az erőszakszervezetekről beszélünk, a politikai rendőrségről, a későbbi ÁVH-ról, az 1948-ban megszűnő gazdasági rendőrségről, illetve a Katpolról, a titkos katonai nyomozó szervezetről, amelyet még az ideiglenes kormány hozott létre. Másrészt megtörtént a szovjet jogelvek átvétele is, ami többek között azt jelentette, hogy a bűnösséghez elegendő volt az a beismerés is, amit kényszerítő eszközök alkalmazásával értek el. A bírósági döntéseket alapvetően befolyásolta a vádlott osztályhelyzete is. A szovjetizált parlament 1950-ben törvényerejű rendeletbe foglalta a szándékossági elvet a gazdasági típusú perekben. A rendszer az összes perbe fogott műszaki vezető esetében a szándékos szabotázst akarta bizonyítani, de nagyon sok ügyben éppen ez nem sikerült.

– És ilyenkor mit csinált a bíró? Győzött az akarat diadala: ha el akarunk valakit ítélni, elítéljük, ha addig él is?

– Általában győzött az akarat diadala, de például a tatabányai sújtólégrobbanás ügyében Molnár Erik akkori igazságügy-miniszter írt egy levelet Rákosinak, hogy hiába próbálták bizonyítani a szándékosságot, csak a gondatlanságot sikerült. Ugyanez történt az 1952-ben elindult lignitügyben is, ahol a teljes vád hamvába holt, ami persze köszönhető volt annak is, hogy a történet átnyúlt az 1953 utáni, tehát a részleges enyhülési periódusba.

– A lignitügy egészen elképesztő: a szakmainak álcázott vita arról szólt, hogy mennyi minőségi szenet képesek adni a bányák. A politika azt mennydörögte, hogy annyi legyen, amennyi kell, a szakértők meg azt mondták, annyi van, amennyi van. Ez volt a bűnük.

– Itt megint kiderült: az erőltetett fejlesztési célokat nem lehet teljesíteni, ezért akarták a felelősséget a szakemberekre terelni. A szakma egy része a politikai lojalitást választotta, mások kitartottak az érveik mellett.

– Hány embert fogtak perbe?

– Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület összeállítása szerint majdnem száz vezetőt vádoltak meg, de pontos adatokat nem tudunk, hiszen sokan később sem beszéltek a meghurcoltatásukról, még a családnak sem.

– Az kivételes volt, hogy a tatabányai Bende József üzemvezető főmérnök, akit 15 évre ítéltek, a hatvanas-hetvenes években ismét vezető lehetett, és 1972-ben főmérnökként halt meg.

– De Bende sem került vissza a korábbi pozíciójába, hiszen a börtön mellett végleg eltiltották a foglalkozásától is. Az iratokból azért az is kiderül, hogy a legtöbb meghurcolt vezető tudását így vagy úgy, de megpróbálták használni, de a régi életüket nem kapták vissza. A lignitügyben pedig többségükben már idős embereket vettek őrizetbe.

– Vagyis a diktatúra egy idő után mégis megvilágosodott?

– Nem hiszem. A lignitügyet még a hatvanas években sem engedték el. Még akkor is úgy gondolták, hogy a régi vádakban mégis volt valami igazság, kár. A vádak hazug voltának beismerése elmaradt.

– Egyetlen diktatúra sem tudja tehát megtagadni a saját természetét?

– Nem, nem tudja, semmilyen nyoma nincs, hogy átlépte volna a saját árnyékát.

A gödöllői HÉV-vonalán maszturbáló férfi esete napokig lázban tartotta az olvasókat. Kerepes polgármestere, Gyuricza László ultimátumot adott a férfinak: ha nem adja fel magát, a tevékenységéről készült felvételt nyilvánosságra hozza. Kérdés, hogy tett szert a polgármester a felvételre, illetve vajon jogszerűen használta-e fel?