Élethirdetés

A villanyoszlopon segélykiáltás. „Kedves emberek! Végső elkeseredésemben fordulok önökhöz! Forintos hitelem van a lakásomon. 60 éves vagyok. Pár éve megtámadtak az utcán, a munkahelyemet elvesztettem. Kikapcsolták az áramot. A lányomék hajléktalanszállón laknak, nem tudnak segíteni. Félek, hogy megfagyok, van egy kutyus is velem. Kérem, segítsenek! Mindenbe belemegyek, részletfizetést, bármit. Nagyon fázom, nagyon nem bírom!! Segítségüket köszönöm!” És a telefonszám, letéphetően, mint az ingatlanhirdetéseknél. Száraz Sándor kockáztatott, utolsó 230 forintjából tíz példányban fénymásolta a szöveget. Az egykori sakkszövetségi főtitkár két vágya már teljesült: van meleg és étel.

2015. január 27., 11:57

A kőbányai társasház előtt nagy autó parkol le. Kopasz férfi száll ki, alaposan végigmérjük egymást, nem jó környék ez. A kaputelefon kibelezve lóg a falból, az udvarra nyíló lakások némelyike ajtó híján. A férfi oda nyit be, ahova mi is igyekszünk. Annyit mond Száraz Sándornak, hogy a haverja küldte megint, hozott egy kis lóvét, s van-e már meleg, mert ha van, akkor ne hűtsék ki. Aztán megy. A 28 négyzetméteres lakásban halmokban állnak az adományok. A konyhában konzervek, a földön kutyakaja, a szobában kabátok, plédek, gázpalack meg egy „mobil infrasugárzó készülék”. Hasznos az ilyen ott, ahol kikapcsolták a villanyt. Viszont az elemes asztali lámpának nagyon örült Sándor, így kevesebb gyertya fogy. A műanyag kiskád is jól jött, bár csak apránként, 2-3 literes edényben tud vizet melegíteni.

Persze ott, ahol december végén még a lakásban is mínusz volt, ez igazi öröm.

Sándor az elmúlt években ingatlanirodáknak szórólapozott, ragasztott, amivel heti négy-ötezret keresett. Ám decemberben senki nem adott munkát. Sándor tudta, így nem húzza ki az ünnepeket.

– Mi melegben vagyunk, attól féltünk, ő megfagy – így Barbara, aki Sándor nem hivatalos fogadott lánya, s a teljes nevét nem szeretné megmondani.

A férfi az utolsó 230 forintjából tíz példányban lefénymásolta a hirdetését, és Budára indult. Oda, mert az ingatlanos anyagok is arrafelé fogytak jól. Körberagasztotta hát a Szent Orbán teret. Még aznap jött az első hívás, Sándor szinte szóról szóra idézi fel: „A neten láttam egy segélykérő levelet, ha be tudja bizonyítani, hogy maga írta és igaz, segítek.

– Miben kételkedik?
– A kézírás nem egy férfié, a hang nem hatvanévesé.
– Találkozzunk, és meglátja, egy hatvanéves lerobbant öregember vagyok, akinek egyetlen szépsége a kézírása.”
És a hívó jött, étellel, kutyatáppal felpakolva.

A második ember gáztűzhelyet ajánlott fel, s egy napon belül a lakás fűtése is megoldódott.

– Egy gázszerelő jelentkezett, hogy az anyósa látta a Facebookon a hirdetést, s szólt neki: van egy öreg Kőbányán, aki fázik, oldd meg.

Megoldotta, beüzemelte a konvektort, ami már évek óta használhatatlan volt. Mint sok minden a lakásban. Sándornak egy ingatlanos ajánlotta az apró lakást, ami első ránézésre rendben volt: tisztasági festett fal, működő vizesblokk, nullás közüzemi papírok. Csakhogy hamar kiderült, a fal rohad, a bojlert szigszalaggal eszkábálták össze, a nullás igazolás pedig hamis, a villanyóra-tartozás félmilliónál is magasabb. A forinthitelből megvett lakás egyhamar sötét, penészes arcát mutatta, ahol Sándor kénytelen volt vödörbe végezni a dolgát. Korábban be is törtek, ezért sokáig az ajtót se tudta bezárni. Az ingatlanos, az eladó felszívódott, az önkormányzat nem segített, így jött el a december.

Budavári Ágota hatvanhárom éves, egy évtizede rokkantnyugdíjas. A férje nemzetközi kamionsofőr, a beosztás szerint három hét kint, egy itthon. Amikor dolgozik, Ágotára marad a ház, a nagy kert, ami egy pici faluban, a Somlóhegy lábánál terül el. Az asszony újév napján botlott bele a Sándor hirdetéséről készült fotóba a Facebookon.

– Nem szoktam ilyesmit csinálni, de láttam a kézírást, és már hívtam is a számot. Miután beszéltem Sándorral, létrehoztam a Segítség Száraz Sándornak Facebook-csoportot, gondoltam, kihasználom, hogy szép nagy baráti köröm van.

Ágota fontossági sorrendet állított fel. Első volt a meleg szoba és az étel – egy nap alatt kipipálhatta. Ahogy gyűltek az adományok, úgy érkezett egyre több fenyegető üzenet. Ágota a rendőrség segítségét kérte, mert féltették a férfi testi épségét.

– Hívtam őket, e-maileztem nekik, de nem történt semmi, még csak felé sem néztek. Aztán egyik nap Sándor sírva mesélte: kijött egy szakember, aki megcsinálta az ajtót, rácsot is hoz majd. A munkát ingyen vállalta, az adományokból pedig futotta az anyagra.

A következő feladat a hivatalokkal való harc. A villanyóra visszakapcsolása, a kártyás készülék felszerelése, kideríteni, van-e gázdíjtartozása. A Facebook-csoport aktivistái vállalják: szabadnapot vesznek ki, egyikük az Elműt intézi, míg más az önkormányzatnál áll sorba Sándorral.

– Ő túl szelíd, valami jogi maszlaggal könnyen lerázzák. Az aktivisták addig intézkednek, amíg nincs konkrét megoldás. Ha pedig lesz áram, valaki mondta, hogy visz tévét, laptopot már felajánlottak, s akkor csak egy lépés lenne az internet: megvalósulhatna az álmunk, az online sakkoktatás.

Ágota betegsége előtt gyógyfoglalkoztató szakasszisztensként, szocioterapeutaként dolgozott, pszichiátriai gondozottakkal foglalkozott. Megélte az intézményi munka korlátait. Azt mondja, amit akkor nem tudott elérni, most Sándorral, az aktivisták segítségével, egyéni akcióban megteheti.

– Az valósul meg, amit a munkámban mindig látni szerettem volna. Amíg élek, figyelek Sándorra. A férjem megígérte, ha legközelebb itthon lesz, elvisz hozzá. Amikor a negyedik napon beszéltünk, és hallottam, milyen fáradt a hangja, megijedtem. „Megmentünk, ha beledöglesz is” – féltem, hogy ezt tesszük. De aztán megerősödött. Azt mondta, ha akkor lett volna kétezer forint a zsebében, nem tette volna ki azokat a cédulákat. Én örülök, hogy nem volt. Sosem tudtunk volna segíteni neki. Ha találkozunk, majd elmegyünk sétálni. Hogy végre én is élőben láthassam a mosolyát, amiről annyian meséltek.

– Nagyon hálás vagyok a Facebook-csoportnak – mondja Sándor, s tényleg nagyon somolygósan mosolyog, miközben stílszerűen úgy fogalmaz: nem volt túl sok jó lépése az életében. Ami harminc éven át a sakkról szólt. Szülei nem örültek a hóbortnak, inkább eltiltották. Erre levelező versenyre nevezett be. Debrecenből küldtek egy lépést, ő válaszolt, egy teljes évig játszottak egy-egy partit. De lebukott, túl nagy volt a postaforgalma, meg egyik ellenfele, egy öreg bácsi Pestre utazott meglátogatni. Alig hitte, hogy egy tizenhat éves kamasz, akivel nem bírt.
Csakhogy egy versenyen Sándor kikapott, s többet nem játszott. Inkább szervezett, írt, gyerekeket oktatott.

– Ő volt a Budapesti Sakkszövetség elnöke – vág közbe csillogó szemmel Barbara, miközben ölében Törpi szuszog, a keverék kutya.
– Főtitkár, hányszor mondjam még – legyint Sándor.
– Mindig elnököt akarok belőle csinálni!
– Pedig az rosszabb, az elnök csak reprezentál, a főtitkáré a szakmai vezetés.

Sándor 1992 és 1998 között szervezte a fővárosi sakkéletet, s leginkább arra büszke, hogy ő volt az első, közgyűlés által megválasztott főtitkár. Aztán átképzés jött, leváltás és vádaskodás, hűtlen kezelés és sikkasztás. Nála egyik sem állt meg. Sándort a mai napig hívják oktatni, versenybíróskodni. Nem megy.

Kérdezem: inkább ül a hideg szobában, és szórólapozik? Bólint.

A váltás után sportlapokba és környezetvédelmi újságokba írt, máskor ugyanezeket ki is hordta. Később parkolóellenőr is volt, ekkoriban ismerkedett meg Barbarával. Ha megpróbálták ellopni tőle a rendszámleolvasót, ha üvöltöztek vele, azt még elviselte. De egyszer hátulról leütötték, beleesett egy, a földből kiálló vasba. Azóta tart az utcán az emberektől, ragasztani is csak késő este vagy hajnalban jár.

Barbara, aki felváltva hívja Száraz úrnak és apukának Sándort, intézetben nőtt föl. Férjével most szállón laknak. Barbara egy ideig takarított, de amikor kiesett a zsebéből a hajléktalanigazolványa és csöves senkiházinak nevezték, kilépett.

– Ember vagyok, nem állat – mondja könnyezve.

Ha tudja, meglátogatja Sándort. A férfi mindennap elmegy a törzshelyére, az egyik bevásárlóközpontba. Ott tölti fel a mobilját. Közben olvas, régi sakkpartikat idéz fel. Tavaly ősszel beugrott neki egy, amelyben az utolsó három lépés az egész táblát kitevő Z betűt formázott. Addig járt könyvtárba, míg meg nem találta. Aztán leírta, és odaadta Barbara férjének, Dávidnak karácsonyi ajándékul. Merthogy a Z az ő titkos betűjük. Egy japán anime (képregény) után, amelyben a hős szóval győzi le az ellenfeleit.

Sándor statisztaként szerepelt a Herkules című, idehaza forgatott amerikai filmben is. Ókori városlakót játszott. Akkor összegyűjtötték a pénzt és beültek hárman a moziba. Barbara fel is kiáltott a teremben: „Ott az apuka!” A forgatás jó időszak volt. Háromszori étkezés, meleg étel akkor, amikor amúgy csak kenyérre futotta. Most ezzel nincs gond. Bár a kezdetek óta tíz hívásból nyolc már gyalázkodó.