Egy világtalan kínai és a világpolitika
Henry Kissinger azt hirdette, hogy az autokrata, de Amerika számára stratégiailag fontos rezsimek emberi jogi visszaéléseit le kell tolni a nagypolitika színpadáról. „Egyedi esetekként” kezelendők, amelyek nem állhatják útját annak, hogy „nagyságrendileg nagyobb ügyekben” előrelépés történjék az Egyesült Államok és az említett rezsimek között. A minap azonban Kínában akadt egy különös, „egyedi eset”, amelyben az amerikaiak meglepő elszántsággal vették védelmükbe az üldözött személyt, az ismert emberi jogi harcost. Hja, választási év van, és az emberi jogi szenvedély része Obama elnök és kihívója háborújának. ACZÉL ENDRE írása.
A történet hőse egy Santung tartománybeli, kétgyermekes, vak családapa, bizonyos Csen Kuang-cseng, akinek a nevét április végéig voltaképp csak kínai „disszidens”-körökben és internetes fórumokon ismerték. Minden megváltozott azonban, amikor Csen – aki négy évet töltött börtönben, majd további kettőt házi őrizetben – megszökött otthonról, és kalandos körülmények között egészen a pekingi amerikai nagykövetségig jutott, ahol hat napon át menedéket és megszólalási jogot nyert. Itt vett fel egy videoüzenetet, amelyben fölkérte Ven Csia-pao miniszterelnököt, hogy nézzen körül az ő szűkebb hazájában, Linji járásban (kormányzóságban), mert az ottani hatalmasságok emberiesség elleni bűnök sorozatát követték és követik el.
Hogy miket, azt már sok évvel korábban dokumentálta – ezért vetették börtönbe. Az a járási titkár (Li Csün) viszont, akit Cseng még 2004-ben kipécézett, egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán: csaknem másfél év óta a tartomány székhelyének, egyszersmind Kína egyik legfontosabb kikötővárosának, Csingtaónak az első titkára. Azzal vált hajdan nevezetessé, hogy drákói eszközökkel – kényszerabortuszokkal és kényszer-sterilizációkkal – „segítette elő” az „egy családban egy gyermek”-elv megvalósulását.
E ponton némi magyarázattal tartozunk az olvasónak. Aki azt feltételezi, hogy a hajdani járási titkár szadista volt, téved. Csupán önnön karrierje végett tette, amit tett. Tudniillik ebben a hovatovább másfél milliárd ember lakta országban a „mezei” funkcionáriusok anyagi és pozícióbeli előmenetele attól függ, milyen teljesítményt tudnak felmutatni a „társadalmi béke” megőrzésében, a gazdaságban és a népesedéspolitikában.
Az elsőnek említett terület valódi neve: stabilitás, és egyenértékű a politikai ellenzékiség elnyomásával. A stabilitás a mai Kínában mindennek az alfája és ómegája. De nem kevésbé érdekes a gazdaság sem. Tudvalevő, hogy nemcsak a városi, de a járási, sőt a falusi párttitkárok is bolondjai a helyi beruházásoknak, fejlesztéseknek, amelyekhez a helyi bankok évtizedeken át szinte számolatlanul ontották a forrásokat. (Ez az, amit ma Kína rejtett adósságválságának neveznek.) A „funkcik” néha őrült versenyre keltek egymással, hogy ki tud több tőkét helybe csábítani, aztán felmutatni az eredményt a magasabb párt- és állami szerveknek. Soha nem haboztak, ha egy ipari beruházás kedvéért földeket kellett kisajátítani, szegény emberek viskóit lerombolni – többnyire kártalanítás nélkül. Végül Peking már a túlnépesedés megakadályozását is a helyi pártszervezetek közvetlen felelősségévé tette.
Ebbe a keretbe illesztendő Csen és Li története. Akinek „nem tetszett a rendszer”, az mehetett a börtönbe, de előbb még gyakran jól meg is kínozták. A kínai jogrendnek, mondja egy amerikai jogtudós – a polgári természetű tyúkperektől és a nyilvánvaló köztörvényes bűncselekmények megtorlásától eltekintve –, nem az az alapfunkciója, hogy az állampolgárt védje, hanem az, hogy a politikai egypártrendszert aládúcolja.
A kínai ügyészeknek természetesen nem lett volna túl nehéz dolguk azzal, hogy Csennel, „az idegen állam felségterületére szökött rabbal” szemben újból vádat emeljenek, ám úgy fest, ebben a több mint kényes ügyben a rendészeti eljárások rendíthetetlen hívei meghátráltak a kínai diplomácia magasabb érdekei előtt. Alku született – éppen akkor, amikor Hillary Clinton külügyminiszter Geithner pénzügyminiszter társaságában útban volt Peking felé, hogy világpolitikai, gazdasági és pénzügyi kérdésekről tárgyaljanak. A kínai hatóságok ígéretet tettek az amerikaiaknak arra, hogy ha Csen elhagyja a nagykövetséget (ahová kétségkívül amerikai segítséggel csempészték be), és bevonul egy pekingi kórházba, szökés közben elszenvedett lábtörését gyógyítandó, akkor idővel módot adnak neki, hogy egy Amerikába szóló „tanulmányi kiutazóvízumért” folyamodjék. Miként megteheti ezt bármelyik kínai állampolgár, fűzték hozzá álszentül. Hozzájárultak ahhoz is, hogy kórházi ágyán Csen használhassa az amerikaiaktól kapott mobiltelefonját, addig a pontig, hogy résztvevője legyen egy washingtoni kongresszusi meghallgatásnak.
A történet azonban homályos, éspedig nem egy ponton. Maga Csen az általa adott telefoninterjúkban (immár a kórházból) nemegyszer érzékeltette, hogy a kínai szervek hathatós nyomására hagyta el a követséget (az amerikai nagykövet autóján, annak társaságában), viszont az elemző csak nem képes elhessegetni magától azt a föltételezést, hogy maguk az amerikaiak is szabadulni akartak a kínai vendégtől, még mielőtt Clintonné gépe földet ér Pekingben. A hivatalos vonal az, hogy a világtalan emberi jogi aktivista soha nem kért menedékjogot, és mindig is azon az állásponton volt, hogy hazájában marad. Ennek ellentmond, hogy éppenséggel nem marad, mert máris van meghívása egy New York-i egyetemtől.
Az „arcukra”, illetve „arcvesztésükre” oly kényes kínaiak a Csennel szembeni eljárást (pontosabban el nem járást) emberiességi megfontolásokkal indokolták, azaz közvetve cáfoltak mindenféle alkut, sőt, hivatalos formában bocsánatkérésre szólították fel az amerikai kormányt. Ez látszatkeménykedés volt ugyan, de ebben a minőségében is teljességgel szokatlan. Mondhatnánk, ostoba is, hiszen Kína hivatalos vendégének és tárgyalópartnerének, Hillary Clintonnak kellett volna azt a bizonyos bocsánatkérést megtennie. Persze nem tette meg.
Ezek után – puszta kényszerből – a kínai–amerikai tárgyalások középpontjába az emberi jogi helyzet került, olyasvalami, ahol az álláspontokat világok választják el egymástól. Holott látványos étlapja volt eredetileg a dialógusnak: az örökös vita a kínai valuta exportsegítő alulértékeltségéről, továbbá Észak-Korea, Irán és Szíria. Egyebek között. Azt se tudjuk, ha ezek a súlyos problémák futólag szóba kerültek-e egyáltalán, a felek mire jutottak. Csak azt tudjuk, hogy Clintonné – Cseng nevének említése nélkül – „sürgette” az emberi jogok tiszteletben tartását.
A külügyminiszternek a kínaiak „leckéztetésén” kívül nem volt választása, mivel Barack Obama kihívója, a republikánus Mitt Romney nyomban megszólalt, és „valódi erőfeszítéseket” követelt az elnöktől Csen és családja védelmében. (Szó, mi szó, Csen egyik unokatestvére egy állítólagos emberölési kísérlet miatt máris őrizetben van – szóval a kínai rendészeti szervek nem késlekednek a bosszúval.) Romney egészen odáig ment, hogy felszólította Obamát: „négyszemközt” beszéljen Csen ügyéről a kínai vezetőkkel, s élvezzen az ügy elsőbbséget az amerikai politika tennivalói között. Nyilván maga se gondolta komolyan.
