Egy igazi mozista

Számos írásában megvallotta: ön született filmrajongó és mozinéző. Emlékszik az első filmre, amelyet moziban látott?

– Kínos emlék. Édesanyám ölében ültem, méghozzá télikabátban. Az Omniában voltunk – nyomdász művelődési otthon volt, ahol rendszeresen tartottak vetítéseket –, Hanzelka és Zikmund, a két csehszlovák világutazó filmjét mutatták be. Arra emlékszem, hogy számos hüllő játszott a filmben – egyszóval minden együtt volt, hogy ne szeressem meg a mozit. Aztán mégis megszerettem.

A mozizás – ezt novelláiból és regényeiből is tudhatjuk – életforma volt az ön számára. Kicsit menekülés a valódi világ elől, másfelől egy még valódibb világ felfedezése, ha jól értem.

– Pontosan! Mándy Ivánnak van egy nagyon kedves mondata, hogy a moziban ő otthon érezte magát. Annyiban hasonlít a pályánk, hogy ő is csonka családban nőtt fel, és a mozi tényleg otthont adott, ahol el lehetett felejteni mindent. A mozi mindezért kárpótolt. Kilenc-tíz évesen már egyedül jártam moziba.

Akik ma kezdik, nem is tudják, mennyire más világ volt a hatvanas évek budapesti mozivilága. Ön ezekről a mozikról mindent tud, írt is róluk több könyvet. Avassa be a mai olvasót: milyen világ volt az.

– A kispiszkosokban kezdődött, a vacak kétforintos mozikban, ahol jött a perecesnéni, és állóképes reklámokat vetítettek – és mindegy volt, hogy mit játszanak. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor bemutattak évente 150-160 játékfilmet, és mindet megnéztem. Jegyzeteltem is, naplót vezettem, felírtam mindent, amit megnéztem.

Megvannak ezek a naplók?

– Természetesen! Nagy becsben tartom őket! Őrzöm az 1960-as első naptárt is. Valamikor a kilencvenes évek elején hagytam abba. Tehát bizonyítani tudom, hogy a legrosszabb magyar és szovjet filmeket is megnéztük, mert nem a film számított, hanem a moziérzés, a moziélmény: benn ülök egy teremben, együtt vagyok idegenekkel, nem ismerem őket, mégis valamilyen közösséggé fűz össze minket az a varázslat, amely a vásznon történik. Egy picit olyan, mintha egymás álmába lépnénk bele. Van Woody Allennek egy klasszikus darabja, a Kairó bíbor rózsája: a egyik néző kedvéért megáll a film, lejön a vászonról a szereplő, és kapcsolat létesül közöttük. Hát én is, mi is ilyen kapcsolatokban éltünk, ma már teljesen elfelejtett színésznőkbe szerettünk bele.

Nemcsak azért volt szerencséje, mert a mozit, a filmet választotta életre szóló szerelmének, s akkor ez a fajta mozizás még létezett, hanem azért is, hogy a hatvanas évek az európai film nagy évtizede.

– Valahogy egyszerre lettünk nagykorúak, a nemzedékem meg a filmművészet. Volt egy francia filmhét a Filmmúzeumban, akkor voltam tizenhét éves, ez életem egyik meghatározó szakasza volt. Akkortájt én is filmrendező akartam lenni. De végül is nem jelentkeztem a színművészeti főiskolára.

Pedig a hatvanas években a filmrendező volt a legnépszerűbb ember Magyarországon.

– Nem volt minden évben felvételi; mire jelentkezhettem volna, elcsábított a filozófia. Végül filozófia–történelem és esztétika szakra jártam a bölcsészkaron. De az egyetemen többet foglalkoztam a filmmel, mint a filozófiával, Egyetemi Színpadra jártam, részt vettem az amatőr filmklub munkájában: amikor vizsgafilmet kellett készíteni, akkor derült ki számomra, hogy ez nem az én világom. Inkább az elmélet, a filmnézés, a filmmagyarázás, filmszeretet, de nem a filmcsinálás.

Igen hamar publikálni is kezdett e témakörben. Nem egy könyve nagy vihart kavart. Például a Karády Katalinról és a Latinovits Zoltánról szóló.

– A kettő más szempontból volt viharos. A Latinovits azért, mert majdnem három év várakoztatás után jelenhetett meg. Aczél elvtársnak volt egy megjegyzése, „meddig űznek még kultuszt ebből a szerencsétlen emberből?”, és ez elég volt ahhoz, hogy minden írás, amely Latinovitscsal foglalkozik, botrányos legyen. A Karády-könyvet meg azért írtam, mert végtelen kíváncsiság élt bennem aziránt, hogy miért lehetett ez a ragyogó énekesnő, de tehetségtelen színésznő bálványa a szüleim és nagyszüleim nemzedékének. Ezt próbáltam megfejteni a könyvben.

Ha jól tudom, súlyos fenyegetéseket is kapott, hogy nem kellő tisztelettel viszonyul egy bálványhoz.

– Igen, őrzök ma is egy-két névtelen levelet, de nevesített tiltakozásokat is kaptam. Egyébként én a kultuszt pozitív dolognak tartom, mert valamit helyretesz, amit a hivatalos értékrend nem fogad el igazán.

Egy bő évtizedet dolgozott dramaturgként a filmgyárban. Milyen volt az a korszak a magyar filmgyártás szempontjából?

– Ez a nyolcvanas évek elején történt, már kezdődött az a politikai, társadalmi, gazdasági válság, amely a rendszerváltáshoz vezetett. De akkor és ott mi semmit nem éreztünk a válságból, mert Nemeskürty István – ő volt a stúdióvezető – által védettségben éltünk.

Kik hatottak önre leginkább ebben a stúdióban az alkotótársak közül?

– Nagyon jó dramaturgcsapat dolgozott ott, és mindig volt a stúdió körül egy rendezői gárda: Ranódy László, a klasszikus irodalom remek átdolgozója, a kitűnő drámai érzékű és zenei szerkesztésű filmeket készítő Gaál István, de a többiekre is nagy szeretettel emlékszem. Például Révész Györgyre: ő volt az egyetlen rendező, aki tudott bánni Latinovitscsal, és későbbi nyilatkozataiban is csak jót mondott róla.

Mit csinált egy dramaturg a filmstúdióban?

– Ha szellemes akarnék lenni, azt mondanám, hogy semmit, de ez nem egészen igaz. Hiszen együtt dolgozhattam Gothár Péterrel és Bereményi Gézával. Gothár kultikussá vált Megáll az időjének én voltam a dramaturgja. Bereményi Géza első önálló rendezését, A tanítványokat segíthettem megszületni. Én voltam a film keresztapja is.

Az utóbbi évtizedeket elsősorban filmtörténészként dolgozta végig. Monográfiákat írt a magyar filmről. Van olyan magyar film, amit nem látott?

– Az 1945 előttiek között sajnos van, mert a kópiák technikai állapota miatt nem vetítik őket. De a ’45 utáni egész estét betöltő magyar játékfilmekkel nem lehet zavarba hozni.

Ez körülbelül mennyi filmet jelent?

– Majdnem ezerötszázat.

Van kedvenc filmje?

– Minthogy nemcsak filmtörténész vagyok, hanem Krúdy-kutató is, a Szindbád a legkedvesebb filmem. Az örök csoda! És vannak elfelejtett kedvenceim. Például a napokban futottam végig Szász Péternek az Egy kis hely a nap alatt című filmjét. Westerndramaturgiára épülő, ragyogó történet.

Van-e kedvenc rendezője?

– Zavarba ejtő kérdés, mert sokakat lehet megsérteni, ha valakit kiemelek.

Lényegében ez volt a cél.

– A Vászonszerelem című filmkalauzomban természetesen Jancsó Miklós a listavezető. Őt szívvel-lélekkel vállalom, még azokat a filmjeit is – a Kapa–Pepe-sorozatot –, amelyek mosolyt fakasztanak az ember arcán. Második helyen végzett Makk Károly, aki sokféle filmet készített, mindegyik zseniális. Keleti Márton a harmadik helyezett, aki sok rossz filmet is csinált ugyan, de neki köszönhetjük például a Hattyúdalt vagy a Tizedes meg a többieket.

Az utóbbi években tanít is. Ez régi álma volt, ha jól tudom.

– Filmtörténetet és filmdramaturgiát tanítok. És ezekből az órákból most született meg az új kötetem – Álmodozók és megszállottak –, amely arról szól, hogyan lehet filmet csinálni: álmodozva, de megszállottan.

Ha jól értem, a rendezői feladatokat az álmodozó megszállottakra kell bíznunk. Mi pedig maradjunk csak nézők a továbbiakban is. Hogyan látja ön, aki jól ismeri az elmúlt évtizedek hazai mozizási szokásait, mi várható a 21. században?

– Marad a multiplex meg a házimozizás. Ami engem illet, a másodikra szavazok. Ha az ember barátokat hív meg, s lejátszik egy régi jó filmet nekik, visszaidézheti az eltűnt időket.