Egy furcsa pár - Zokogás és halas szendvics
Tűzött a nap, július volt. Szegedi Éva hazafelé tartott a Mártonhegyi úton. A 33.-ban lakott, a 31. előtt két ember állt, a postás meg egy hatvan év körüli férfi. Már máskor is látta a férfit, de nem voltak köszönő viszonyban. A postás segítségkérő arcát pillantotta meg előbb, a szomszéd háttal állt neki. Ahogy melléjük ért, csak akkor vette észre, hogy a férfit rázza a zokogás. „Meghalt az édesanyám, mi lesz most velem?” – ezt ismételgette. Éva megállt, próbálta megnyugtatni. „Itt lakom eggyel feljebb, jöjjön át bármikor, segítek, ha tudok” – mondta neki. Érezte, hogy valami nem stimmel a férfival, de vajon mi lehet az?
A következő hetekben többször is összefutottak az utcán, a buszon, már köszöntek is egymásnak. Eltelt néhány hónap, aztán november végén a férfi egyszer csak becsöngetett hozzá. Bemutatkozott, Medveczky Lászlónak hívják. Furcsán beszélt, erősen dadogva. Azért jött, hogy beszélgessenek. De csak László beszélt. Hosszan. Aztán másnap is jött, és harmadnap is. Hiába kínálta bármivel, semmit nem fogadott el. Csak halat. Kisböjt van, magyarázta László, és ilyenkor a mamával is mindig halat ettek. Ha Éva bármi mással kínálta, mindig azt mondta: „Köszönöm, ne erőltessük!” Néhány hét múlva az asszony már mindent tudott a férfiról.
László mentális zavarokkal küzd, pszichiáter felügyelete mellett gyógyszereket szed, papírjai szerint magasan funkcionáló autista. Eredetileg négyen laktak a hegyvidéki társasház két és fél szobás lakásában, de a húga a nyolcvanas években férjhez ment, és elköltözött. Kiszállt az életükből. Édesapja ’91-ben halt meg. László és az édesanyja egyedül maradt. Különös párost alkottak. Lászlónak sokáig volt munkája, a legtöbbet a postánál dolgozott adminisztratív munkakörben, de egy idő után már nem tudtak tovább jótékonykodni vele. 2003-ban, 51 évesen elbocsátották. Esélye sem volt, hogy másik munkát találjon. A háziorvosa kitalálta, hogy hivatalosan legyen házi betegápoló az édesanyja mellett. Ezért ugyan csupán 28 ezer forintos ápolási díj járt, de az anyja nyugdíjából meg a lakáshoz tartozó garázs kiadásából szűkösen már meg tudtak élni kettesben. (A garázs már nincs meg, Lászlónak most a 80 ezer forintos öregségi nyugdíj az összes jövedelme.) László édesanyja nem szerette, hogy a fia pszichiáterhez jár, arról meg hallani sem akart, hogy gondnokság alá helyezzék az egyre több autisztikus vonást mutató férfit. Minek? Az ő fia nem őrült, anyaként pedig képes vigyázni rá. Amikor aztán az édesanya 2013 júliusában meghalt, Lászlóra rászakadt a világ. Úgy maradt egyedül, mint egy nagy gyerek.
Érdekes módon nem emlékszik arra, hogy Éva megszólította, amikor elsírta magát a postás előtt. Az ő emlékezetében úgy él, hogy az édesanyja halála után néhány héttel a buszon köszönt rá először az asszony, és akkor mondta neki, hogy ha ki akarja önteni a szívét, bármikor becsöngethet hozzá. Azt viszont pontosan tudja, hogy a becsöngetéshez 2013. november 25-én vett elég bátorságot. Így is hívja ezt a napot: az évfordulónk.
– Az alatt a néhány hónap alatt nagyon megváltozott – meséli Éva. – Elhanyagolt lett, megnőtt a haja, piszkos ruhákat hordott. Abból, amit elmesélt, világossá vált, hogy nincs senkije, nem számíthat senkire, egyedül viszont képtelen ellátni magát. A háziorvos kezdeményezte a gondnokság alá helyezését, mire kijelölték a nővérét, akivel nem is tartotta a kapcsolatot. Később a háziorvos már azt kérte, hogy vegyék el a felügyeletet a testvérétől, és egy hivatásos gondnokot jelöljenek ki mellé. Ez meg is történt, beszéltem is az új gondnokkal, azt mondta, ő Lászlónak csak az anyagi és a jogi ügyeivel foglalkozik.
Éva azt mondja, nem is nagyon volt más lehetősége, mint segíteni. Előbb csak alkalmanként, idővel aztán rendszeresen. Amikor először átment László lakásába, megdöbbent a látványon, éktelen kosz és káosz fogadta. Azóta időről időre segít neki kitakarítani. A férfi igazi gyűjtögető, önként nem válik meg szinte semmitől, nehezen lehet rávenni, hogy kidobálja a fölösleges kacatokat. A fémdobozoktól például csak úgy lehetett megszabadítani, hogy Éva megígérte, elviszik egy bevásárlóközpontba a zsákokat, ahol a gyűjtőhelyen még pénzt is adnak érte. Rengeteg dobozt adtak le, összesen negyven forintot kaptak érte, de László megnyugodott. Viszont évekig nem volt fűtés a lakásában. Még élt az édesanyja, amikor elromlott a gázkazán, de senki nem javíttatta meg. Télen 15-17 fokos szobában dideregtek a mamával. A férfi egyedül nem tud mosni, ezt Éva intézi helyette. Fürdeni, hajat mosni sem képes önállóan. Abban is segíteni kell, hogy milyen ruhát vegyen föl, az egyes darabokat pedig milyen sorrendben. Ha Éva nem ér rá, akkor egy papírra írja le az egyes lépéseket. László pontosan betart minden utasítást.
A férfi jogosult szociális étkeztetésre, az önkormányzati cég ki is szállítja neki az ebédet, de nem tudja megmelegíteni. A levest ugyan még melegen bekanalazza, de a másodikat mindig elrakja vacsorára. Hidegen eszi, mikrója nincs, az édesanyja pedig megtiltotta neki, hogy használja a gáztűzhelyet. László szófogadó, ma sem nyúl hozzá. Reggelire mindig üres kenyeret eszik, utána tejet iszik. Hiába ismeri már évek óta Évát, ha átmegy hozzá, ma sem fogad el tőle mást, csak halat. Illetve ha az asszony palacsintát süt, akkor az elrontott darabokat elkéri. A hibátlan palacsinta hidegen hagyja. Nemrég nagy dolog történt, a legutóbbi „évfordulójukon” azt kérte Évától, hogy vigye el őt egy McDonald’sba. Mert ott még sohasem járt. Elmentek. László halas szendvicset kért, hozzá csokifagylaltot meg kólát. Ízlett neki, meg is kérdezte az asszonytól, mikor mennek legközelebb. Egyébként is sokszor megkéri Évát, hogy kísérje el őt ide-oda. Például a temetőbe az édesanyja sírjához. Vagy ügyet intézni egy hivatalba. Néha még a templomba is. László mindig vasárnap reggel nyolckor megy misére a Ferenciek terére. Régen a mamával járt ide.
Az asszony egy idő után úgy érezte, nem biztos abban, hogy jól segít a férfinak. Úgy, ahogy arra neki szüksége van. Ezért jelentkezett az Autisták Országos Szövetségének egyik felhívására, a Segítők képzése autizmussal élő személyek otthoni támogatására elnevezésű programra. A tanfolyamon sok mindent megtudott arról, mi is az az autizmus, hogyan kezelhetők az autista emberek, és erről most már papírja is van. Valójában persze az a fontos, hogy más szemmel néz Lászlóra, sokkal jobban érti a férfi reakcióit, különös viselkedését. Igaz, László is sokkal könnyebben kommunikál vele, mint idegenekkel.
Éva pár éve elköltözött a hegyvidékről, most Kőbányán lakik. A távolság nem akadály, egyszer ő megy segíteni a Mártonhegyi útra, máskor László látogatja meg Kőbányán. Most is épp rá várunk Éva lakásában. Amíg megérkezik, az asszony magáról mesél. Most 59 éves, hosszú időn át a vendéglátásban dolgozott, 2010 óta házvezetőként keresi a kenyerét jól szituált idős emberek mellett. A férjétől már lassan 25 éve, hogy elvált, a két felnőtt lánya egyszerre ment férjhez jó tíz éve, azóta egyedül él, de van három unokája. Viszont egyáltalán nem hiányzik neki egy újabb férj. Lászlót annak idején egyszerűen megsajnálta, de ha előre tudja, hogy mekkora terhet vesz vele a nyakába, akkor sem viselkedett volna másképp. A terhet úgy érti, hogy most már soha nem hagyhatja magára. Egyébként mára meg is szerette, tulajdonképpen barátok lettek. Tisztában van vele, hogy a férfi az elvesztett édesanyját kereste és találta meg benne, de nincs ezzel semmi gondja.
László 11-re ígérte magát. Pontosan érkezik, alig látszik ki a kapucnija alól. A metróhuzat tolta fel a fejére, mentegetőzik. Éva lesegíti a kabátját, László hagyja. Az asszony megkínálja harapnivalóval. „Köszönöm, ne erőltessük!” – mondja. Halvány mosoly fut át az arcunkon. Kérdés nélkül mesélni kezd. Arról, hogy mivel telnek a napjai. Kedden reggel például felül a buszra, elmegy a Ferenciek teréig, ott leszáll, és nekiindul a belvárosnak. Mindig ugyanazon az útvonalon rója az utcákat, benéz a kapualjakba, hirdetési újságokra vadászik. Hozzájuk nem dobnak be egyet sem, pedig ő imádja olvasgatni az akciós híreket. Kérdezem, hogy miért nem a saját környékén gyűjti be az újságot, miért utazik be érte a belvárosba, de nem érti, hogy mit nem értek. A Ferenciek teréről kell indulni, magyarázza.
Aztán a kedd délután meg az egész szerda az újságok tanulmányozásával telik. Kigondolja, hogy csütörtökön hova megy majd vásárolni. Egy fix pontja van: a csütörtököt a budafoki Auchanben kezdi. Egy hétre való tejet és kenyeret vesz. Nem mindig ugyanolyat, hanem az éppen akciósat. Aztán elmegy még egy-két üzletbe. Körbejár, de ritkán vásárol. Csak olyat, ami nagyon megéri. Mindegyik üzletláncból megvan a kedvenc boltja, ragaszkodik hozzájuk, pedig a város távol eső pontjain vannak. Ez nem gond, szeret utazni. Kedvencei a nosztalgiajáratok, azokat sosem hagyja ki. Régen éves bérlete volt a BKV-ra, tavaly óta pedig már ingyen utazhat. Fejből tudja a viszonylatokat, ismeri a menetrendet.
Nem az internetről, hanem a megállók tájékoztató tábláiból. A világhálót ugyanis nem ismeri, nincs sem számítógépe, sem mobilja. A tévé még ott áll a komódon, de anyukája egyszer azt mondta, hogy már egyetlen műsor sem érdekli, azóta nem kapcsolták be. Olvasni viszont szeret. Főleg útikönyveket, a régi Panoráma-sorozat összes darabja ott sorakozik a polcán. A teherautókról, repülőkről szóló könyvek is lekötik, a vonatokért pedig egyenesen rajong. Viszont még vonalas telefonja sincs. Annak idején az apukája azt mondta, fölösleges luxus, úgyhogy nem vezették be. Éva folyton győzködi, sokkal könnyebb lenne tartaniuk a kapcsolatot, ha László hajlandó lenne venni egy mobilt. Nem hajlandó. Így aztán mindig személyesen egyeztetnek a következő találkozásról. Igaz, a férfi még egyszer sem felejtette el, miben állapodtak meg Évával. És nem is jött közbe neki semmi váratlan esemény. Évának viszont már igen. Egyszer megbetegedett, kórházba került két hétre, de sehogy nem tudta értesíteni Lászlót, pedig közeledett a találkozójuk napja. Az asszony végül megkérte az egyik lányát, menjen el a Mártonhegyi útra, és szóljon a férfinak, az türelemmel kivárta a két hetet.
László és Éva megbeszélik, mi legyen karácsonykor. A férfi már régóta nem állít fát. Bár nagy templomjáró, december 24-én mégsem megy el az éjféli misére. Anyukája sem ment soha, akkor ő miért változtatna? Éva aznap foglalt, a szentestét mindig a családjával tölti. László megeszi majd a hideg vacsorát, este hatkor ágyba bújik, átalussza az ünnepet. Másnap felül a buszra, az Astoriánál átszáll a metróra, sétál öt percet, aztán becsönget Évához. Ha lesz hal, enni is fog nála. Lesz hal, mondja Éva.
Az asszonyt csak Teréz anyának hívják a lányai. Nem bántásból, inkább büszkeségből. Éva karkötőjén egy latin felirat áll: „situs inversus totalis”. Arra utal, hogy az asszony az emberiség azon 0,01 százaléka közé tartozik, akiknek fordítva, tükörképszerűen helyezkednek el a testében a legfontosabb belső szervei. Máj, vakbél, miegymás. És persze a szíve sem ott található, ahol másoknak. Hanem a jobb oldalon.
