Darwini ösztönök

Sokkoló adatok láttak napvilágot az idei főiskolai és egyetemi felvételi jelentkezésekről. Míg 2011-ben 141 ezren adták be jelentkezési lapjukat, tavaly már csak 110 ezren, idén pedig mindössze 95 ezer diák fut neki a felvételinek. Nem az érettségizők száma esett vissza ilyen mértékben: 2011-ben 142 600-an, idén 133 162-en vizsgáznak legalább egy tantárgyból. Hogy hova tűnt több tízezer diák?

Mészáros Tamás szerint a változás mértéke azt mutatja, nagy baj van a felsőoktatásban.
– A hiányzó 45 ezerből sokan külföldre jelentkeztek, s ami ennél is rosszabb: a legjobbak. Kinek jó ez? Az állam és a jelenlegi kormányzat világos politikája a hallgatói létszámcsökkentés. Elsősorban pénzügyi okokból. De jó a bent lévő hallgatóknak is. Számukra a minőség miatt fontos, hogy minél kevesebben legyenek.

Lakner Zoltán emlékeztetett: a politika régóta adós annak megválaszolásával, minek is tekinti a felsőoktatást. Kiadásnak? Ballasztnak, ami lóg a gazdaságon, a költségvetésen? Vagy társadalmi befektetésnek?
– El kellene dönteni azt is, hogy a felsőoktatás terén minőségfejlesztésben gondolkodik-e a kormányzat, vagy egyszerűen csak spórolni akar. Ráadásul mindennek illeszkednie kellene a közoktatási rendszerhez, a társadalompolitikai, munkaerő-piaci elképzelésekhez. Nem mindegy, hogy egy kormánynak közmunkára építő, dolgoztatott szegényeket fölvonultató társadalompolitikai víziója van, amelyben főleg kiszolgálószemélyzetre van szüksége, vagy magasabb hozzáadott értékű gazdaság kialakítását célozza meg. A kettőhöz másfajta szerkezetű felsőoktatás tartozik.

Mészáros Tamás önkritikus volt. Szerinte a jobb minőséget nemcsak a pénzszűkítés, a felvételi körüli viták, az egyetemeken végigvonuló nyugdíjazási hullám, a kancellárrendszer nehezíti.
– Mi, egyetemi vezetők is hibásak vagyunk, mert minden kormánynak azt mondtuk, fejleszteni kell, átalakítani a felsőoktatást, de közben mindenki arra gondolt: a változásból ő kerül ki győztesen. Felsőoktatásunk egyik jellemzője az – és ezt nagyon jól ki is használják jelen pillanatban –, hogy mindenki egyéni megállapodásokat köt. Egyesével hívogatják be a rektorokat, most négymilliárdot osztanak el, máskor tízet, és senki nem tudja, miért kapott az egyik, miért nem a másik.

Setényi János nem sok jóval biztatta a közönség soraiban ülő rektorokat. Állította: az intézményrendszerben tisztulás fog bekövetkezni. Már ebben a ciklusban egyetemek fogják elveszíteni önállóságukat, mások a képzési portfóliójukat strukturálják át.
– Muszáj, mert jó egyetemeket folyamatosan építenek Marokkótól Pakisztánig, Törökországtól Kínáig. Ezekben jó nemzetközi tananyagokkal kiváló, versenyképes képzéseket kínálnak. A felszíni kavargás alatt azonban van még valami. A centralisták és a megyék háborúját vívjuk kétszáz éve. Az elvben autonóm egyetemek – amelyek egyébként államiak, mert közpénzből működnek – burjánzó kertecskéket alakítanak ki. Ám ezek a helyi paradicsomok nem állják ki a nemzetközi verseny próbáját, tisztelet a kivételnek. A helyzet fenntarthatatlan, ezért beavatkozik az állam. De amikor az állam centralizál, a központi hatalom drámaian megnő, és átpolitizálódik minden. Rend viszont nem lesz, sőt általában növekszik a zűrzavar.

Setényi szerint nagyon kevés olyan intézmény van, amely az elmúlt húsz évben élni tudott a szabadsággal. Például megteremtette magának az elszámoltathatóság fórumait. Ami a mostani elbocsátások idején különösen fontos lett volna.

– A bölcsészkaron tanítok, és felháborítónak, egyben szomorúnak tartom azt, ahogy a kollégákat eltávolították – mondta Hammer Ferenc. – Úgy sejtem, nagyon sok léhűtő van a karunkon. De arról, hogy ez tényleg így van-e, soha nem beszélünk, mert nincsen fórum, ahol ezeket a méltányossági kérdéseket meg lehetne vitatni. Ehelyett mi történik? Elküldik Nádasdy Ádámot.

S hogy miért nincs ilyen fórum?
– Azt hiszem, az megy kicsiben, mint nagyban. Amikor össze kellene fogni, még mindig arra gondolnak a legtöbben, hogy ők még talán tudnak boltolni a dékánnal vagy a rektorral. Ez kulturális értelemben véve új, amúgy régi, darwinista minta. Az érvényesül, aki kibirkózza magának. Így működik a pénzosztás is.
És hogy a minőségileg legjobb fog-e győzni, vagy a legtaktikusabb?

Setényi János emlékeztetett: az ezredforduló után sokáig mérhetetlen mennyiségű uniós forrás áramlott az intézményrendszerbe, mindenki építkezett, virultak a PPP-struktúrák.
– Vannak olyan intézmények, amelyeknek a gazdálkodása rendben van. Ezeket lelkiismeretes emberek vezetik, akik otthonról azt hozták, hogy nem lehet pókerezni a közvagyonnal. És vannak a bátrabbak, akik tizenkilencre lapot húztak, elképesztő piramisjátékokat folytattak. Ami most történik, bevett magyar történet. Azoknak a kárára konszolidálják a rendszert, akik felelősen gazdálkodtak, mert valahogy ki kell termelni a piramis költségeit.

Hozzászólásában Hiller István is a hatalomtechnikai trükkökre figyelmeztetett:
– Azt kell mondanom, politikailag jól csinálják, hogy a nagyokkal kiegyeznek. A három vidéki nagy egyetemmel és a budapesti örök intézményekkel megállapodnak: nem verünk szét benneteket. Mert melyik az a rektor, aki úgy akar bevonulni a magyar felsőoktatás történetébe, hogy az ő rektorátusa idején szedték darabokra az intézményt?

Hiller szerint a tudáshoz való hozzáférést szűkítő elképzeléssel nem lehet kompromisszumot kötni. A volt miniszter úgy látja, a kormány célja az, hogy kevesebb egyetemista, kevesebb érettségiző és több szakmunkás legyen. Ám a diákság áthúzta a számításait.
– A mostani hallgatók egy demokratikus Magyarországon születtek. Nem azt az utat választották, amit a hatalom szánt nekik: ha nem leszel diplomás, majd leszel szakmunkás. Azt válaszolták, ha nem adtok itthon lehetőséget, akkor elmegyek.

Teczár Szilárd, a Hallgatói Hálózat egyik, a fórumon jelen lévő tagja az egyetem szerepét is firtatta.
– Lássuk be, hogy a gazdaságilag nem közvetlenül hasznosuló dolgoknak is lehet társadalmi előnyük. Azok a szakmai viták, amelyeket az egyetemi oktatók és hallgatók folytatnak, nem látszanak. Jellemző, hogy a legnagyobb médiafigyelmet akkor kapta az egyetem, amikor balhét csináltunk. Sokkal több olyan eseményre lenne szükség, amikor az egyetem a tere az értelmes vitáknak. Szemléletváltásra van szükség, és el kellene felejteni a túlzott és indokolatlan félelmet attól, hogy úgy tűnjön, mintha az egyetem politizálna. Vitázni kellene, mondjuk, arról, hogy a közmunkaprogramok miért szörnyűek – amiben azért elég nagy a szakmai konszenzus –, s nem csupán oldalakat írni róla az Esély című folyóiratba. Abból, ami a parlamentben megy, ne azt a következtetést vonjuk le, hogy az egyetemen sem lehet normálisan beszélgetni. Inkább próbáljuk meg.