Csoda nincs, nyomás van

- Nem akar rektor vagy dékán lenni?
– Nem.
– A felsőoktatási helyettes államtitkár azt mondta, aki szeretne bekapcsolódni az egyeztetésekbe, legyen egyetemi vezető vagy HÖOK-vezér.
– A Hallgatói Önkormányzatról már lekéstem, rektor vagy dékán pedig nem szeretnék lenni. Inkább olyan oktató, akinek elismerik a jogát arra, hogy véleményt mondjon a felsőoktatásról, javaslatokat tehessen.
– Egyelőre úgy fest, az Oktatói Hálózat (Oha) nem kapcsolódhat be az egyeztetésekbe. A négyszáz körüli tagság kevés ehhez?
– Az, hogy kinek a véleménye számít, nemcsak attól függ, hányan állnak mögötte. Ilyen alapon megkérdezhetnénk: hogyan lehet Hoffmann Rózsa államtitkár, ha nem mérhető a KDNP választói támogatottsága? Amikor pár ezer diák utcára vonult, a kormány pánikszerűen reagált, mert tudta: a fiatalok nagyobb erkölcsi tőkével rendelkeznek, mint a Békemenet sok tízezres tömege. Ez igaz más, hálózatszerűen működő szakmai szervezetre is. Ha kompetensek, és ügyesen kommunikálnak, fontos a véleményük. A Hallgatói Hálózat és az Oha most lesz egyéves, és véleményformálókként jól megállták a helyüket.
– Ami lehet akár a Magyar Rektori Konferencia és a HÖOK kritikája.
– Ha a hálózatszerű képződmények bátrabbnak, radikálisabbnak tűnnek, az a másfajta szerveződési formának is köszönhető. Az adminisztratív hatalom hiánya lehet előny is. A rektori konferenciának egészen más taktikára van szüksége, mint egy diákhálózatnak, de annyira válságossá vált a helyzet, hogy decemberben megalakult a közös fellépés intézménye, az Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórum. Eljutottunk az összefogásig, amit persze nem akarok idealizálni.
– Mintha későn ébredtek volna. A kormányváltás óta folyamatos a forráskivonás, az orbáni idea az önfinanszírozó felsőoktatásról szintúgy nem újdonság.
– Igaza van. Főleg anyagi szempontból ocsúdtunk későn: nagyon sok pénz hiányzik. Úgy tűnik, az államilag finanszírozott helyek, a röghöz kötés ügyében rugalmas a kormány, de katasztrófa, hogy reálértéken 2010 óta ötven százalékkal csökkentették a felsőoktatás állami finanszírozását.
– Vannak, akik gazdasági okokra hivatkoznak, mások szerint feltett szándék a kritikus értelmiség elsorvasztása.
– Nem kettős, hanem többszörös kommunikációt folytatnak. Néha azt mondják: olyan rosszak a magyar egyetemek, hogy kár beléjük a pénz, máskor meg bejelentik, hogy a kiválósági programra adnak 10 milliárdot, ami ahhoz képest, hogy az előző évben 30 milliárdot elvontak, nem sok. A válságra hivatkozva megnyirbálják a forrásokat, csakhogy eközben a kultúrában, felsőoktatásban is létrehoznak nagy, költséges intézményeket, ami azt mutatja, hatalompolitikai megfontolás is van a döntések mögött. De az értelmiségellenesség hátterében nemcsak a büntetés szándéka áll, hanem az a meggyőződés is, hogy az értelmiség körében mért népszerűség már nem jelent elég politikai tőkét. Inkább másutt kell politikai bázist találni, például a sportok támogatóinak körében, a középosztály felső rétegénél. Vagyis már nem kell lekenyerezni az értelmiséget, ahogy azt a korábbi kormányok megpróbálták. Persze elvonás az előző szocialista kormányok idején is volt. Ám most egyértelműen látszik az a tendencia, hogy a hagyományosan autonómiát élvező, közpénzből működő intézményeket meg kell regulázni. Erre jó példa a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) esete, amely éppen azon az elven alapult, hogy a kultúra területén a kormány akkor bánik a legjobban az adófizetők pénzével, ha jól meghatározott szabályokat fektet le, és hozzáértőkre bízza a költést, nem avatkozik bele a szakmai kérdésekbe és a napi döntésekbe.
– Pártpolitikai logika mentén dől el, ki a hozzáértő. L. Simon azt is mondja: nem kell pályáztatás, úgyse működik.
– Az, hogy a szakmai függetlenség nem vált normává, megint nem varrható csak a mostani kormány nyakába. A rendszerváltás óta hurcoljuk ezt a problémát, mert soha nem volt elég elszántság sem a hatalomban, sem az elit értelmiségben megoldási javaslatokat tenni. Pedig mintha az én generációmban, azokban, akik a rendszerváltás idején lettek felnőttek, erősen megjelent volna az igény a szakmaiságra és az autonómiára. Csúfos kudarc lett a vége.
– Mert kevesen akarták, vagy mert a hatalom nem volt partner?
– Az utóbbi. A Fidesz másodszor tehette volna meg, hogy szakít a kultúrharccal, a kádercserével, de inkább rátett egy lapáttal. Hangsúlyozom, nemcsak ők jártak el így. Az utolsó szocialista kormány idején három évig az NKA bizottságának tagja voltam. Volt rá példa bőven, hogy a minisztérium megpróbált belenyúlni az elvileg autonóm döntésekbe. De legalább volt egy nem túl jól működő demokratikus intézményrendszer. A Fidesz most erre is nemet mondott, nyíltan antidemokratikus megfontolások alapján.
– „Csak az retteg a felelősségteljes, autonóm intézményvezetéstől, aki maga nem képes rá. A minisztérium vezetőit éppen alkalmatlanságuk teszi alkalmassá: fő tevékenységük a végletesen centralizált hatalmi őrület ájtatos kiszolgálása” – adott jellemrajzot a Humán Platform tüntetésén. Akkor miben is lehet bízni?
– Csodában biztosan nem. Ami a felsőoktatásban, kultúrában történik, nem kivételes. Általában is tetten érhető a paternalista, jutalmazó-büntető állam, amelynek gyakorlata a kivételezéseken alapul, és nem a tervezhető juttatásokon. A működés lényege a vezetők szembeállítása, hogy egyesével járják ki maguknak a kedvezményeket, ami – erős érdek-képviseleti hagyományok híján – aláássa a szolidaritást. Zsigerileg inkább a kijárásos pénzszerzéshez, és nem az átlátható, bátor, hosszú távú struktúrákhoz ragaszkodunk. Nem gondolom, hogy holnap Hoffmann Rózsa sírva lemond, Balog Zoltán bocsánatot kér, a pénzt utalják. De lehet nyomást gyakorolni, részeredményeket elérni, és talán elkezdődik valamilyen reform-előkészítés.
– A diákmegmozdulásokat sokan sikersztorinak tartják.
– A hallgatók hat pontja nem teljesült, de tárgyalnak, és minden eredmény előrelépés. Másrészt lélektanilag fontos volt, hogy megtörtént az első látványos, spontán megmozdulás. A diákmozgalmakkal kapcsolatos túlzó várakozásokat azonban veszélyesnek is gondolom. Nem szabad azt várni tőlük, hogy mások helyett vívják meg a harcokat. Sokkal többeknek kell aktivizálódniuk ahhoz, hogy változásokat lehessen kikényszeríteni. Politizálni sokféleképpen lehet, nem kell hozzá belépni egy pártba. Kisebb hálózatokban, civil mozgalmakban is lehet szerveződni, és a Haha, illetve az Oha példája azt mutatja, érdemes is. Kérdés, hogy az elégedetlenség kis körei össze tudnak-e szerveződni olyan erővé, amely képes befolyásolni a nagypolitikát.